A palesztin állam:
Megosztottság és kétségbeesés

Roy, Sara: The Palestinian State: Division and Despair. = 10. vol. 669. no. January 31–36. p.

1993 óta közel 4000 palesztin otthont semmisítettek meg, és több mint 14 ezer ház sérült. Csak Gázában 10 ezer ember lett hajléktalan. Az utóbbi 10 évben az izraeli kormány több mint 28 ezer hektárnyi palesztin területet vett birtokba. Az EN számadatai szerint a GDP az 1986-os adat alá csökkent, és a Világ Bank számításai azt jósolják, hogy a palesztin gazdaságnak legalább 20 évre lenne szüksége, hogy ugyanazt mutassa, mint az Intifada (felkelés) kitörésének előestéjén. Ez csak néhány azokból a számadatokból, melyekkel a szerző érzékeltetni kívánja a palesztin emberek sorsuk és helyzetük miatti kétségbeesését.

Az alapvetően területi konfliktus politikai gyökereinek feszegetése példátlan erőfeszítésekre sarkallta az izraeli államfőt, Ariel Sharont a palesztin földek szétdarabolása, illetve a palesztin gazdaság megcsonkítása céljából. A zsidó telepek folyamatos terjeszkedése, az óriási fal megépítése, a fokozott átjárási szigorítások – melyek nemcsak korlátozzák, de bizonyos időszakokban teljesen megtiltják a gyalogos-, illetve a járműforgalmat, – és más destruktív rendelkezések oly mértékben veszélyeztetik a palesztin emberek gazdasági és fizikai jólétét, mint eddig még soha, mióta Izrael megszállta a Nyugati partot és a Gáza-övezetet.

A jelen helyzet gyökerei az 1993-as Oslói egyezményhez nyúlnak vissza. Ahhoz a diplomáciai kezdeményezéshez, mely a palesztinokat arra kötelezte, hogy a folyamatos zsidó megszállást tekintsék természetszerűnek, és ahelyett, hogy véget vetne ennek, a palesztin erőszakra és megszüntetésére koncentrál – mintha ez az erőszak a semmiből keletkezett volna.

Azonban ez, a két tábor közti agresszió, egy jelenleg kibontakozó jelentősebb tragédiát palástol, jelesül a palesztin gazdaság aláaknázását, mely mélységesen legyengíti társadalmukat. Földük tartós darabokra szabdalása tovább gyengíti a már eleve erőteljesen szétzilált gazdasági bázist. Azonkívül az a tény, hogy fő erőforrásaik izraeli kontroll alatt vannak, határozottan előrevetíti a palesztin gazdaság Izraeltől függését és majdani integrációját.

A palesztin területek izolálásának legfőbb eszköze az úgynevezett biztonsági fal, mely az izraeli szemszögből azt a célt szolgálja, hogy távol tartsa az öngyilkos merénylőket a zsidó telepektől és bevásárló-központoktól. A palesztinoknak viszont már az életben maradásukat veszélyeztető újabb területi és anyagi veszteséget jelent. Fokozott átjárási megszorításokat, kijárási tilalmat, körülzárást és – a történelem dermesztő iróniájaként – gettósítást.

Csakhogy a fal megépítésének gondolata nem új keletű dolog. Az izraeli kormány már a ’90-es évek elején elektromos árammal átjárt kerítéssel, katonai őrtornyokkal és mozgásérzékelőkkel vette körül a Gáza-övezetet, elzárva ezzel a gázaiakat Izraeltől. Az azóta épülő fal ennél sokkal hatékonyabbnak bizonyulhat az emberek távoltartására magas betonfalaival, árkaival és a fejlettebb biztonsági berendezéseivel. Ráadásul, ahogy ez az izraeli állami megbízott nyilatkozatából kiderül, a fal és az úgynevezett Zöld Vonal (Izrael és a Nyugati part határvonala) közti területet zárt katonai zónává nyilvánítják majd. Vagyis azok a közösségek, akik eddig a fal közelében éltek, el lesznek vágva a megművelt földjüktől, az ivóvízforrásuktól, az üzleti tőkétől és az egészségügyi szolgáltatásoktól, ami valóban a társadalom teljes felőrlődését eredményezi majd.

Széles körben elterjedt munkanélküliség és birtokfosztottság a közvetlen és legelképesztőbb következménye a palesztin társadalom fizikai és gazdasági adottságainak, megsemmisítésének. Egy nemrég közzétett felmérés szerint a megszállt területek „egy humanitárius katasztrófa peremén” állnak, ugyanis a palesztinokat az alapvető létszükségletek kielégítéséhez nélkülözhetetlen dolgok beszerzésében korlátozzák.

Mintegy összegzésként a tanulmány végén a szerző kifejti, hogy a jelenlegi Sharon-kormány célja egy életképes palesztin állam kialakulásának megakadályozása. Határozottan látszódik, hogy a kormány étvágya az arab területek irányítására nem csökken. A kérdés nem is az lehet, hogy véget ér-e valaha a megszállás. Inkább az, hogy a palesztin állam a Gáza-övezeten túli területeket is magáénak tudhatja-e egy nap, illetve beszélhetünk-e palesztin államról egyáltalán vagy csak egy izraeli fennhatóság alatt álló, népességében megcsonkított embercsoportról, mely állapot mindkét nép számára mutatja az utat az erőszak és kétségbeesés folytonos lejtőjén.

Bosznay Csaba