Csador alatt az ellenség! – A sztálini terror és az azeri moszlimok
Baberowski, Jörg: Verschleierte Feinde – Stalinismus im sowjetischen Orient. = Geschichte und Gesellschaft, 2004. 1. H. 10–36. p.
A folyóirat „sztálinizmus”-különszáma, melyet az Aachenben 2000. évben megrendezett történész-konferencia egyik szekciójának referátumai alapján állított össze, a sztálini diktatúra némely mentális megnyilatkozására tér ki – mint a monumentális építészet, az intézményesített szórakoztatókultúra vagy a műszaki értelmiség kiemelt kultusza. Ezek között tárgyalja a hagyományörző életformák bolsevista szekularizálását célzó erőszakos fellépést is („népnevelés”, „kultúrforradalom”) a sztálini terror korai időszakában, esetünkben a szovjet moszlim régióban. Ezek mind új kutatások, amelyek az ideológiai-politikai vagy politikai-szociológiai sztálinizmus-elemzések körét hivatottak továbbszélesíteni. Jelen tanulmány az azeri helyi társadalom erőszakos bolsevizálásának, az ősi magatartásformák szétverésének 1920-as évek végi történetébe enged bepillantást. A szerző eredetileg a nacionalizmus-kérdés kulturológiai újraalapozásának elméleti összefüggéseihez kíván kapcsolódni, kihangsúlyozandó a szovjet ideológia valamiféle „transznacionális” elemét. A bemutatott tényanyag lényegileg azonban most sem választható el az osztályharc-kérdéstől, ahol a „kultúrforradalmi” címke a „proletár nemzetköziség” jelentését veszi fel, tehát a központ és periféria viszonylatára ráérthető „civilizatórikus” álca. Az álca alatt rejtezhet természetesen nagyorosz nacionalizmus is, amely más szovjet népek nemzeti identitásával nem fér össze, de ez az „osztály”-szempontnak már csak a következménye. Tulajdonképp a moszlim régióban is egy paraszti teokratikus közösség „visszahúzó”, a szovjet célkitűzésektől „idegen” gyökereinek elmetszése a cél, ugyanazokkal a brutális és cinikus kényszerítő eszközökkel, mint az orosz, ukrán stb. falu esetében. Önmagában újnak számíthat azonban az egykorú Kaukázuson túli eseménykör bemutatása.
Azerbajdzsán mint politikai entitás története 1918-ban indul a Szovjet által megörökölt Orosz Birodalomból történő kiszakadás rövid életű kísérletével, amit helyi nacionalista csoportok hajtanak végre, de csak a klánok harcát és az etnikai összetűzések hevét lobbantják magasabb lángra. A Baku olajáért délről megjelent britek is hamar odahagyják a térséget, amelyet a fiatal szovjet állam 1920-ban sikeresen visszavesz. Az átfogó rendcsinálás és a helyi káderek kinevelése után napirendre kerül a társadalmi átalakítás is, kezdve a „kultúrforradalom” jegyében végzett felvilágosító munkával, a nyilvánosság új formáinak bevezetésével (állami ünnepségek, tömeggyűlések, választói szavazások stb.), az írástudatlanság (cirill ábécé!), a kirívóbb vallási megrögzöttségek (nyilvános önostorozás stb.), a többnejűség, a kiskorú házasság, a csadorviselés stb. elleni küzdelem megindításával. Az akciókban bakui komszomolista, nőszövetségi, ateista szövetségi és hasonló aktivisták vesznek részt. A tökéletesen zárt moszlim életforma és szokásjog azonban hozzáférhetetlennek bizonyul a bolsevizálás számára, annak ellenére, hogy a közösségek értelmiségi körébe már 1917 előtt beszivárgott a Törökországban vagy Iránban elkezdődő modern elvilágiasodás és nyugati igazodás hatása. (Az írásreform területén a szűk reformer-értelmiség mindenesetre latin ábécére, a hitélet és az ősi vallási megszokások ésszerű keretek közötti megőrzésére gondolt.) Azeri földön azonban még a helyi származású káderek sem véthetnek közösségi tekintélyük vagy akár azonosságtudatuk sérelme nélkül a hagyományos életközösség tabui ellen. A moszlim közösség jószerivel nem is érti, miért zaklatják, mit akarnak tőle, az agitátorok soraiba tévedt örmény nemzetiségű résztvevők megjelenésével legfeljebb vallási-etnikai támadás célpontjának gondolja magát.
Moszkvában 1928-ra elérkezettnek látják az időt a radikális áttörésre (amit akkor például Kazahsztánban már elindítottak): állandósul a közösségek zaklatása a vallási ünnepek megakadályozására, a mosék bezárására és az építmények kisajátítására, a váratlanul erőteljes passzív ellenállás letörésére, „összeesküvő” gócok felkutatására, a csador leparancsolására. A faluközösségeken keresztül a biztonságiak eljutnak a klánfőnökökig, akik addigra felhagynak az egymás elleni hajszával (egyelőre ez minden, amit Moszkva elér). A falu tekintélyesebb családfőit kinevezik „kuláknak”, családostul hurcolják meg őket. Az akcióknak két év alatt sok tízezer kivégzett, deportált, száműzött vagy földönfutóvá lett áldozata van, közöttük a vallási vezetők. Legszomorúbb áldozatai: a nők, akik méltóságukat, tisztességüket vesztik a csadorral, a közösség és a család veti ki vagy éppen halállal bünteti őket. A kampányok kifulladásával a legtöbb nő, ha a környezete megkegyelmez neki, egyszerűen újra felölti a csadort. A különféle tiltott cselekmények visszaszorítása éveken át semmilyen sikerrel nem jár. Tehetetlenségükben a szovjet szervek egyre csak emelik a büntetési tételeket, például a megszégyenített nők ellen elkövetett gyilkos bosszút végül már „államellenes” bűncselekményként kezelve. Viszont alig fordul elő, hogy meg is fognák a tettest. Az azeriek zaklatása és üldözése maga nem szűnik: 1930-tól következik az össz-szovjet szövetkezetesítés, a nyílt falusi „osztályharc” korszaka, amely az eddigiekhez hasonlóan bőven teremt új „ellenséget” a bolsevisták számára, s nem kell sokáig várni más leszámolások eljöveteléig, még a ’30-as években s majd még a háború után is.