A nyelv és az írás szerepe a XIX. századi horvát és szerb nemzeti újjászületésben

Sotirović, Vladislav B.: Jezik i pismo kao faktori nacionalnog određenja Hrvata i Srba u XIX. veku. = Slavistica Vilnensis (Kalbotyra 52[2]), 2002. 39–48. p.

A XIX. századi szerb és horvát nacionalizmusnak három közös vonása volt: politikai, kulturális és szociális. A szerbek és a horvátok végső célja az volt, hogy a szerb, illetve a horvát nemzet léte külön nemzeti területen valósuljon meg, mégpedig olyan területen, amely etnikailag homogén s amelyen azt a nyelvet használják, amelyen a szerb, illetve a horvát ethnosz beszél. Mind a szerb, mind a horvát nyelvi nacionalizmus részben arra válaszul keletkezett, hogy a szerb, illetve a horvát területeken az uralkodó osztályok képviselői (törökök, magyarok, németek, olaszok) nem mutattak kellő hajlandóságot az általuk igazgatott szerbek, illetve horvátok nyelvének megtanulására.

Abból kiindulva, hogy minden modern európai nyelvnek a fonetikus írásmódot kell követnie, Vuk Stefanović Karadžić arra a meggyőződésre jutott, hogy a što-nyelvjárás ije-ző kiejtése – az e-ző kiejtést is tolerálva – a legalkalmasabb arra, hogy a szerbek irodalmi nyelvének az alapját képezze. Mivel azonban az illír mozgalom 1835 és 1848 között a horvátok irodalmi nyelvének szintén a što-nyelvjárás ije-ző kiejtését választotta azon az alapon, hogy a horvátok egy része is a što-nyelvjárást használja, ténylegesen közös nyelvjárási alapja lett a szerbek és a horvátok irodalmi nyelvének. Karadžić nyelvészeti elképzeléseit dicsérték egyes horvát tudósok is, mégpedig azok, akik szeme előtt egy közös, független délszláv állam elképzelése lebegett, amely majd a szerbek és a horvátok együttműködésén fog alapulni. A két legnagyobb délszláv nép politikai együttműködését – az ideológiai koncepción túl – a közös „horvát-szerb” irodalmi nyelv is hivatva volt szolgálni, amelynek az alapjait úgymond Vuk Stefanović Karadžić rakta le. Ezzel szemben a valóság az, hogy Karadžić nem a „horvát-szerb”, hanem a szerb irodalmi nyelv alapjait rakta le, és sosem gondolta, hogy a szerb és a horvát egységes nyelv lenne, hanem világosan kifejtette, hogy a szerb és a horvát két külön etnolingvisztikai entitás. A horvátokra nem a szerb Karadžić tukmálta rá, hanem a horvát illiristák, akik átvették a tőle megalkotott szerb irodalmi nyelvi modellt, és azt a háromnyelvű horvát nemzet irodalmi nyelvévé tették.

A XIX. század közepén horvát területen (Horvátország, Szlavónia, Dalmácia) a nyelvi helyzet sokkal bonyolultabb volt, mint Szerbiában. Karadžić korában a horvátoknál az egységes irodalmi nyelv megteremtésének legfőbb akadálya a nyelvjárási tagoltság volt. A horvátok három dialektust (Karadžić szerint: nyelvet) használtak: a ča-, a kaj- és a što-nyelvjárást. Zágrábban hagyományosan kaj-horvátul beszéltek. Ezen a nyelvjáráson beszélt Ljudevit Gaj, az illír mozgalom vezetője és az ő körébe tartozók többsége is. Ivan Mažuranićnak a ča-horvát volt az anyanyelvjárása. Gaj ennek ellenére nem választotta az irodalmi nyelv alapjául sem a kaj-, sem pedig a középkor óta gazdag irodalmi hagyománnyal rendelkező ča-horvátot. A horvátok irodalmi nyelvévé 1836-ban a što-dialektust választották, vagyis átvették Karadžić nyelvreformját. Az illiristák választása mögött három mozgatórugó rejtőzött: 1.) a horvátok igényt tartottak a dubrovniki köztársaság irodalmi hagyományára, amelyet a XV. századtól kezdve što-dialektusban írtak; 2.) Gaj idejében a horvátok egy része što-dialektusban beszélt; 3.) az illiristák kulturális és politikai egységre törekedtek a szerbekkel. A Gaj által a Novine hrvatske és a Danica hasábjain 1835/36-tól kezdve népszerűsített „illír nyelv” nem volt egyéb, mint az ije-ző kiejtésű što-dialektus (vagyis a szerb Vuk Karadžić anyanyelvjárása). A „szerbség védelmezői” a XIX. század második felében nem vették jó néven Gaj horvát nyelvi reformját, mert egy Nagy-Horvátországra való törekvést láttak benne, vagyis azt, hogy a horvátok asszimilálni akarják a što-nyelvjárást beszélő római katolikus szerbeket, hogy a közös nyelv és a közös vallás alapján horvátnak nyilvánítsák őket. Ezen az alapon összeütközésbe került a szerb és a horvát nyelvi nacionalizmus több területen: Dalmáciában és Dubrovnikban, Szlavóniában, a Szerémségben, Horvátország egy részén, de elsősorban Boszniában és Hercegovinában.

A tárgyalt kort a nyelvi nacionalizmus korának nevezhetjük a szerbek és a horvátok történetében. A szerb nacionalizmus a nemzeti nyelvre helyezte a fő hangsúlyt, arra a nyelvre, amelyben a szerb nemzet az összes többitől különbözik. Az etnikai-nemzeti összetartozás eszméje szülte azt a törekvést, hogy az „etnolingvisztikai” értelemben vett összes szerb egy államszervezetbe tömörüljön. A másik oldalon, a horvátoknál a „politikai nemzet” koncepciója a nyelvet alkalmas eszköznek tekintette a horvát államterület homogenizálására. A nyelv szerepének különböző felfogása két különböző típusú nacionalizmust eredményezett: a szerb alapjában etnikai jellegű volt, míg a horvát inkább állami. Ebből az is következett, hogy a kétféle nyelvi nacionalizmus másképpen kívánta meghúzni az államhatárokat. A szerb nyelvi nacionalizmus a „természetesség” elvét hangsúlyozta, míg a horvát nyelvi nacionalizmus egyre gyakrabban hivatkozott „az államiság és a történetiség” elvére.

Zoltán András