Görög–török dilemmák és Ciprus EU-csatlakozási folyamata
Loizides, Neophytos G.: Greek–Turkish Dilemmas and the Cyprus EU Accession Process. = Security Dialogue 2002 Prio Sage Publications, 33(4) vol. 429–442. p.
2002-ben Görögország és Törökország, valamint Ciprus két közössége komoly dilemma előtt állt: vagy még együttműködőbb politikát folytatnak, vagy elveszítik az EU-bővítéssel járó lehetőségeket és előnyöket. Ez a dilemma egyre szorítóbb, mivel az ország továbbra is a következő bővítési kör jelöltje, miközben török megtorlástól tartanak, de a politikai rendezésben is reménykednek. A tanulmány Görögország és Törökország külpolitikáját hasonlítja össze annak bemutatására, hogy a bővítési folyamat ösztönzőinek és nyomásgyakorlásának miért nem sikerült megegyezést elérnie a ciprusi tárgyalásokon, továbbá hogy az EU-politika elősegíthet-e egy megállapodást, nemcsak a felajánlott ösztönzőktől, hanem attól is függ, hogy ezeket az ösztönzőket és kihívásokat hogyan fogalmazzák meg a politika főáramában, Görögországban és Törökországban.
A Ciprusról szóló tanulmányok többsége a szigeten élő görög és török közösségekkel foglalkozott, és csak nagyon kevés a két anyaország politikájával, bár Ciprussal való kapcsolatukat tanulmányozni szükséges. A két közösség Cipruson nemcsak egymással áll kapcsolatban, hanem a két anyaországgal is, Törökországnak és Görögországnak jelentős hatása van a sziget közösségeinek politikai választásaira és lépéseire. A továbbiakban a probléma már nemcsak Ciprust magát érinti, hiszen az EU-bővítéstől mindkét ország előnyökre számít a térségben. Törökország és Görögország szembenállása vagy együttműködése is közvetlenül befolyásolja Ciprust. A két anyaország előtérbe állítása azért is fontos, mert az Európai Bíróság Törökországot és nem a török ciprusi hatóságokat ítélte el az emberi jogok megsértéséért Észak-Cipruson. A szerző Törökországnak és Görögországnak az EU-csatlakozás különféle aspektusaihoz való kapcsolatát vizsgálja, két hagyományra, a racionális választásra és kognitivizmusra támaszkodva.
A racionális választás hívei szerint együttműködés akkor van, ha nagyon is érdemes együttműködni. Cipruson a racionális választás nem válasz a legfőbb problémára, amikor úgy tűnik, hogy a feleknek nem sikerül kölcsönösen előnyös kompromisszumra jutniuk az utolsó pillanatban. Ha a tárgyalások Ciprus belépéséig is zsákutcába vezetnek, a racionális választás nem fogja megoldani a központi paradoxont, amely szerint a racionális szereplőknek a konfliktus fenntartása helyett megállapodásra kellett volna jutniuk. Az ilyen megállapodás nemcsak a két közösség számára kívánatos, hanem a NATO és az Európai Unió is elősegíthet és garantálhat egy ilyen megállapodást.
A szerző ezt a paradoxont úgy oldja fel, hogy a racionális választást kognitivizmussal egészíti ki. A kognitivizmus keretekre vagy a valóság egyszerűsített megjelenítésére összpontosít, melyet a döntéshozók az események értékelésére és többféle cselekvéssor közötti választásra használnak. A keretek nagyjából a valóság közfelfogásának felelnek meg, és nagymértékben támaszkodnak a múlt analógiáinak használatára. A nacionalizmus és etnikai konfliktusok tanulmányaiban vannak kognitív keretek, melyek vagy együttműködő, vagy konfrontálódó politikákat támogatnak. A konfrontációs keretek azt feltételezik, hogy egy nemzet vagy bármilyen más csoport olyan helyzetben van, ami kerüli azt, amit illegitim helyzetnek tekint. Másrészt az együttműködő keretek a konfrontációs politikák lehetőségeinek a hiányára és a megbékélés fontosságára mutatnak rá. A nézetek megfogalmazásával egy társadalom különféle csoportosulásai versengenek az általuk hirdetett, akár szembenálláson, akár együttműködésen alapuló politikák fontosságáról, hatékonyságáról és jogosságáról.
A konfrontációs keretek a külpolitika terén együttműködő formákra teremtenek lehetőséget a belpolitikában. A tanulás, különösen az ok–hatás kapcsolat alapvető a konfliktusos szembenálló és együttműködő keretek által meghatározott alternatív cselekvések várható következményeinek értékeléséhez. A tanulási tapasztalatokkal együtt, a belső csoportok versenye és a vezetők egyéni preferenciái erős hatást gyakorolhatnak egyes politikai kérdések megfogalmazására. A kognitív paradigmán belül érvelő tudósok gyakran a megismerés és a külső környezet közötti kölcsönhatás mintáit hangsúlyozzák, szerintük nem az állami lépéseket kell kognitív elméletekre redukálni.
Az EU-bővítés Cipruson azon az elváráson alapul, hogy Görögország és a ciprusi görögök, valamint Törökország és a ciprusi törökök együtt fognak működni egy megállapodás érdekében anélkül, hogy az egyik fél a másik hajthatatlansága révén tússzá válna. Ennek a folyamatnak négy lehetséges kimenetele van. 1. Megállapodás Cipruson, emberi jogok helyzete javul, Ciprus belép az EU-ba, a görög–török feszültség és a katonai kiadások csökkennek, Törökország közelebb kerül EU-s céljaihoz. 2. Nincs megállapodás (Törökország, ciprusi törökök felelősek), Ciprus belép az EU-ba, az EU megakadályozza a megtorlásokat, ciprusi görögök, törökök nem dolgoznak a megállapodás érdekében. 3. Nincs megállapodás (Görögország, görög ciprusiak felelősök), Görögország konfliktusba kerül az EU-val Ciprus ügyében. Törökország még inkább megtorlással fenyegethet, de saját csatlakozási folyamatát is leállíthatja. 4. Minden fél felelős a megállapodás hiányáért. Az EU-érdeklődés csökken a térség iránt, Ciprus csatlakozása még lehetséges, de a török megtorlások is.
Görögországban, az együttműködés megértéséhez fontos megvizsgálni, hogy a nemzetközi tényezőket hogyan játsszák ki az ország politikai viszonylataiban. Annak, ahogy az EU megfogalmazza a bővítés ösztönzőit és kihívásait, azzal kell összeegyeztethetőnek lennie, ahogyan Görögországban és Törökországban a politikai kommunikáció folyik. A jelenlegi politikai viszonyok összhangban állnak az EU-tagállamok közös normáival, és ez a tendencia pozitívan befolyásolja a ciprusi görögökét egy olyan időszakban, amikor Görögországnak jelentős befolyása van Ciprusra. Görögország korai EU-tagsága ellenére nem tudta politikai előnyét sikeres tárgyalásokká átalakítani a török és balkáni ügyekben. Görögország olyan politikát folytatott, amely korlátozta a görög együttműködést, elszigetelte az országot a Balkánon a macedón kérdés ügyében, és kihívást intézett Törökország ellen a kurdkérdésben. Ez a kognitív keret végül is megszűnt létezni miután Görögország számos válságban nem tudott eredményeket elérni. Ezek az események járultak hozzá a nacionalista keretek hitelvesztéséhez, mivel nemcsak Görögország nemzeti érdekeit fenyegették, de a hatalmon lévő politikai szereplő bukásához is vezethettek.
Ennek következtében alakult ki az együttműködő politika új kognitív paradigmája, felismerték, ha Görögország nem működik együtt, és nem koordinálja politikáját a társ EU-tagok elveivel és érdekeivel, nem élvezheti a tagságból eredő politikai előnyöket. Ez az együttműködő keret vezetett a történelmi döntéshez, hogy támogassák Törökországot, mint jelölt országot, javítsák a kisebbségi kapcsolatokat Görögországban, és a görög, illetve török kormány közeledjen egymáshoz. A görög politika változása hasonló tendenciákat erősített a ciprusi görög közösségben, mivel minden politikai párt felismerte a konszenzus fontosságát.
Az EU-szolidaritás fontosságának felismerésével az együttműködő politika valószínűleg két dologra összpontosít: Görögország támogathatja a Törökország számára vonzóbb javaslatokat, és keményen lobbizhat Törökország csatlakozásáért; másodszor Görögország bármi, általa szükségesnek tartott lépést megtehet, hogy nemzetközi támogatást szerezzen a lehetséges török megtorlások ellen, elsősorban Ciprus északi részének Törökországhoz való csatolása ellen. Ez a kettős stratégia új dilemmát jelent Törökország számára: kiaknázni az együttműködés lehetőségeit vagy szembenézni az együtt nem működés növekvő következményeivel. Együttműködéssel Törökország megfordíthatja ugyanezt a dilemmát Görögország és a ciprusi görögök számára, és együttműködő, konstruktív politikai ciklust kezdeményezhet a térségben.
Törökországban a helyzet bonyolultabb, mint Görögországban. Az általános felfogás szerint Törökországnak és a ciprusi törököknek nincs egyértelmű véleményük a konstruktív lépésekről. Ami ennél is zavaróbb, hogy a ciprusi törökök, Ankara támogatásával, megkeményítették álláspontjukat Cipruson. A tárgyalások során Ciprus északi részének elcsatolásával fenyegettek, az elcsatolás emlegetését tárgyalási eszközként alkalmazzák.
A szerző arra a kérdésre keresi a választ, mi magyarázza az együtt nem működő politikát Törökországban. Véleménye szerint az ország számos esetben sikeresen alkalmazta a konfrontációt akár ellenséggel, akár baráttal szemben. A vezetők öröksége, pártpreferenciák és a politikai szerkezet, mind kedvez e keret fenntartásának. Míg Görögországban szilárd egypárti kormányok alakulhatnak, Törökországban koalícióra és a katonai vezetés jóváhagyására van szükség. Mindezen, a döntéshozatalban jelenlevő korlátok ellenére, Törökországban is lehetséges az együttműködő politika. Mivel Görögország jelenlegi vezetése igen együttműködő, bármilyen válság esetén kizárólag Törökországot fogják hibáztatni. Ezen túl, az ország EU-csatlakozásának elbírálásakor, a török együttműködést Ciprus kérdésében prioritásként kezelik, ezért a polgári és politikai csoportok bírálják a konfrontációs politikát. A 2002. novemberi választások talán váltást jelenthetnek egy együttműködő politika irányába. A ciprusi törökök körében hasonló változások figyelhetők meg. Az Európa-barát csoportok Törökországban és a ciprusi törökök körében segíthetnek a térségnek az együttműködés kezdeményezésében.
A külpolitikai folyamatok összehasonlítása Görögországban és Törökországban rámutat, hogy az EU-ösztönzők hozzájárulhatnak a ciprusi megoldáshoz, de csak hosszú távon és akkor, ha minden fél érzi a konfrontációs politika negatív következményeit.