Törökország, a kurdok és az Európai Unió

Zapf, Uta: Perspektiven des EU-Beitritts der Türkei. = Südosteuropa Mitteilungen, 41. Jg. 2001. 4. H. 343–347.

Gürgey, Gülistan: Vom Schrecken des Krieges ins Elend der Gecekondus: Die Lebenssituation von kurdischen Inlandsflüchtlingen in der Türkei. = Südosteuropa Mitteilungen, 2001. 3. H. 290–306. p.

A török EU-integráció elég régi kérdés Törökország hagyományos NATO-tagsága révén, az ország periferikus elhelyezkedése és kulturális távolsága okán egyszersmind problematikus, is, és ezért elhúzódó. Már az EGK-időkben, a ’60-as években napirenden volt a társulás – a szabad letelepedéssel és a vámunióval egyetemben. Áttörésre azonban nem került sor, főképp, mert vitás maradt (Nyugat-Németországot kivéve) a munkaerőpiac teljes körű megnyitása. Törökország végül 1987-ben kérte felvételét hivatalosan az Unióba. Két évvel később foglalt állást az Európai Bizottság – negatívan, az éppen válságosra fordult és az európai normákhoz képest amúgy is hihetetlenül elmaradott török gazdasági és belpolitikai helyzet (emberi jogi helyzet, kurdkérdés) miatt, de kilátásba helyezte az egyeztetést egy későbbi időpontban elképzelhető csatlakozást illetően. Ezt az egyeztetési tervet akkor Görögország vétója húzta keresztül, amiben az égei-tengeri birtok-vita, valamint a ciprusi kérdés játszott közre. 1995-ben mindettől függetlenül létrejött a vámunió Törökországgal. Majd ezek után az 1997-es luxemburgi csúcs (például görög vonatkozásokban) kemény feltételekhez kötött tárgyalási ajánlata nagy „csalódást” jelent a kérelmező számára, amit hangsúlyosan nehezményez is: harmadrangú jelöltnek érzi magát a rendszerváltó kelet-európai körből érkező új várományosokkal vagy akár Ciprussal szemben. A dialógus azért folytatódik, haladás tapasztalható bizonyos jogi normák kodifikálása tekintetében. Végre 1999-ben, a széles körű EU-bővítési programot körvonalazó helsinki csúcsértekezlet Törökországot is besorolja az aktuális bővítési körbe – azonos feltételekkel, mint a többi jelöltet („koppenhágai kritériumok”). Az ország-program kidolgozása 2001 márciusára meg is történt; ez tartalmazza mindazokat a reformokat, amelyeknek megvalósítását az EU-tagság megköveteli: a gazdaság privatizálásától, a férfi–nő-egyenjogúsításon át, a „nyelvhasználatig” (ez lényegében a kurdkérdés), illetve az intézményi demokrácia teljes körű kiépítését általánosságban, ami többrendbeli alkotmánymódosítást feltételez. Kompromisszumként Európa eltekint az előzetes görög–török megegyezés elérésétől mint alapfeltételtől.

     A müncheni Südosteuropa-Társaság és az ankarai, valamint az antalyai egyetem közös konferenciája 2001. szeptember végén tanácskozott a csatlakozás előkészítésének állásáról. A folyóiratban publikált vitaindító röviden áttekinti: mi szól maximálisan Törökország EU-befogadása mellett, és melyek azok a körülmények és problémák, amelyek okán a többször a megkezdett egyeztetések és tárgyalások állandóan megakadnak. A csatlakozás mellett szól:

-         Nyugat-Európa-szerte moszlim vallású polgárok milliói élnek és dolgoznak békességben, sokan már 30-40 éve; Németországban például éppenséggel 2,8 millió török, akiknek egy kisebb része az állampolgárságot is felvette. A bevándorlás ma is élő folyamat.

-         Törökország 80 milliónyi lakosa jelentős arányban bővítené az EU belső piacát, illetve válnék maga is annak részesévé.

-         Törökország mint hagyományos NATO-tag kívülállása az Unión ellentmondásban áll az EU stabilitási és biztonságpolitikai koncepciójával; Európa és Törökország kölcsönös előnyére szolgálna a török csatlakozás. Stabilitási oldalról az USA is mélyen érdekelt Törökország EU-csatlakozásában.

-         A fekvésében az európai kontinensre átnyúló közel-keleti államot orientális hagyományai egyfelől fontos hídfővé avatják Európa és az iszlám kultúra (immár volt szovjet utódköztársaságokat is érintő) kapcsolataiban, másfelől politikájának, berendezkedésének hagyományos laicizmusával védelmet nyújt az iszlám fundamentalizmussal szemben.

Más oldalról felmerültek és felmerülnek meggondolások mint a kultúrák (és nem csak a vallás) erős különbözősége, ami a török társadalom egy része számára is kérdéssé teszi az európai integrációt: egy européer beállítottságú közvélemény országon belül is ütközik a nemzeti, helyi hagyományokat féltő, elzárkózó szemlélettel. A kultúrák közötti teljesebb megértés terén Európában akad még tennivaló (miközben cáfolhatatlan konszolidáció tanúi vagyunk a betelepült törökök, arabok hétköznapjaiban), s a törökség belső megegyezése is szükséges az integráció vállalásához. Ami az intézményi kérdéseket illeti, elég hosszú a témák sora, az időközben elért megoldások esetenként még mindig nem tükrözik az európai standardot.

     Az előadás természetesen már nem követi a felkészülésben a konferencia óta elért eredményeket, annyi azonban bizonyos, hogy a török csatlakozásra a 2004-es bővítési alkalom keretében sem kerül sor. Minden bizonnyal a kurdkérdés az egyik legnehezebb téma, amelynek demokratikus kezeléséhez a törvény betűjén kívül a szelleme és a végrehajtási gyakorlata is adekvát formában megkívántatik. Hogy micsoda szakadékba jutott a kurd–török viszony, azt a folyóirat eggyel megelőző számában közzétett elemzés szemlélteti.

                                                                        *

A kelet- és délkelet-törökországi kurdok sokmilliós tömegének régi-új anatómia-követelése, és különösen a Kurd Munkapárt (KMP) harcias fellépése az 1980-as évek közepétől váltotta ki a hatalom újabb katonai válaszlépését, ami abból állt, hogy a törvényen kívül helyezett mozgalom felgöngyölítése és pacifikálása ürügyén a kurdok lakta vidékek falvait (kivéve, ha a lakosság kollaboráló „faluőrökkel” tudta biztosítani magát) fegyveres erőszak útján sorra kiürítették, felégették, a visszaszivárgás ellen elaknásították, a földeket és legelőket elpusztították. A menekülő lakosság a környező nagyobb településekre, onnan is tovább üldöztetve földönfutóként a távolabbi városokba húzódott, vagy külföldre szökött. A hivatalosan „belső migrációnak” beállított és arányaiban lekicsinyítve adatolt etnikai tisztogatás 11, szükségállapot alá vont tartományban és ezek tágabb környezetében közel ezer települést, több ezer tanyabokrot érintett, és legkevesebb 3-400 ezer menekültet eredményezett, emellett több mint húszezer közvetlen áldozatot követelt (civilek, kormányerők, illetve zömmel KMP-aktivisták). A szükségállapot, a városokra is átterjedt fegyveres összetűzések és zavargások, a bevezetésre került élelmiszer-embargó stb. miatt távozó összes menekültlétszám akár több millióra is tehető. E szám becslése a városok népesség-robbanásának adataiból ered. A fenti adatokat a kormányellenzék által 1997-ben kikényszerített parlamenti vizsgálóbizottság szolgáltatta egy évvel később, de különböző civilszervezetek is foglalkoztak és foglalkoznak a becsléssel. A közvetlen áldozatok mellett (harcban elesettek, elhurcoltak, eltűntek stb.) a menekültek embertelen életkörülményei további tömeges veszteségekre vezettek és vezetnek. A menekültekkel telnek meg a nagyvárosok peremén földből kinövő, közművesítetlen, minden közellátást nélkülöző bódévárosok, Ankarától Izmirig és Isztambulig (ezek elhíresült török elnevezése: „gecekondu”), zömmel itt élnek éveken keresztül biztos megélhetés, a gyerekek iskoláztatása stb. nélkül, vagy pusztulnak el élelmezés, gyógyellátás hiányában. A kordában tartásra kieszelt praktikák sorában egészen egyedi a bódélakók telepen kívüli mozgáslehetőségét szabályozó „vízumkényszer”. Az akut járványveszély egyetemlegesen fenyegeti a környezetet. A délkelet-európai zöldhatárokon is mind nagyobb számban tűntek fel csoportjaik.

     A hatalom mostani eljárása méltán emlékeztet a 20. század eleji örmény- vagy görögüldözés borzalmas eseményeire, ezúttal épp csak azok módszeres és nyílt tömeggyilkosságai nélkül. A cselekmény a kurdok vonatkozásában egyébként ciklikusan ismétlődik már az 1930-as évek óta, a ’80/’90-es években a minden korábbinál szélesebb körű ellenállás nyomán azonban totális formáját öltötte, ami kimeríti a népirtás tényállását. Törökországban ez, NATO-tagsága és EU-s ambíciói ellenére szabadon megtörténhetett, körülbelül egy időben a balkáni népirtás külső kényszerrel legvégül leállított hullámaival. A kormány bízvást elkönyvelheti, hogy hosszabb időre sikerült ismét legyőznie a kurdokat, de legalább is fegyverszünetet diktálhat. A településhelyek kiürítésével, egész környezetük feldúlásával ezúttal akár halálos sebet is kaphatott a törökországi kurd honos kontinuitás, akkor is, ha sor kerülhet nagyobb arányú visszatelepedésre, hiszen házaikkal együtt föltehetőleg az emlékhelyek is elpusztultak.

     Azzal, hogy a ’90-es évek végén a kormány egyelőre „megnyerte” a maga kurd-háborúját, megindulhat a kurd helyzet békés rendezése. Ezt most Törökország csatlakozási folyamata keretében az EU is kikényszerítheti. A békés rendezésre, sajátos aszinkronban az eseményekkel, egyébként már 1991 óta léteznek programok. Ezek összefoglalásával és kiegészítésével zárja helyzetértékelését az itt ismertetett beszámoló. A rendezés alapja, akármilyen helyrehozhatatlan veszteségekkel is, a szükségállapot feloldása, illetve az őshonos körzetekbe való visszaköltözés. A menekültek általában a visszatelepedésre szavaznak. Ennek érdekében óriási költségekkel természetesen újra fel kell építeni, revitalizálni kell mindazt, amit a hatalom hősiesen elpusztított. Ebben majd segíthet az Unió. 2000 májusában kelt a harcokért is felelős Nemzetbiztonsági Tanács kellő szemérmességgel nevesített „keleti–délkeleti akcióterve”. El kell végezni a kárfelmérést, és kártalanításban kell részesíteni az elüldözött csoportok egyéneit. A gyökeres rendezés politikai alapfeltétele: a kurd identitás hivatalos, alkotmányban rögzített elismerése, ami a demokratikus jogok általános kiterjesztésével betöltheti hivatását. Tartozékai: a kurd anyanyelv második hivatalos nyelvi státusa, az anyanyelvi szolgáltatások rendszerének kiépítése, a kurd vidék átfogó területrendezése és fejlesztése, beleértve a kultúrtáj rehabilitációját. E tennivalók körében születnek is kormánytervek, amelyek még nagyon messze állnak a végrehajtástól, azonkívül még mindig politikai számításokkal operálnak (kényszer-visszaköltöztetés új, összevont lakóhelyekre stb.). A végre elérhető EU-csatlakozás reményében, vagy majd a már megvalósult EU-tagság viszonyai között előrehaladó török demokratizálódás legoptimálisabb kereteiben is hosszú és nehéz utat jelent a kurd másság integrációja, de Törökországnak ebben a kérdésben más lehetősége a továbbiakban nincsen.

                                                                                                              Komáromi Sándor