Az igazságszolgáltatás egy bevándorlók és letelepedők alkotta társadalomban.

A „zsidó és demokratikus” állam

Kimmerling, Baruch: Jurisdiction in an Immigrant-Settler Society. The „Jewish and Democratic State”. = Comparative Political Studies, 35. vol. 2002. 10. no. December 1119–1144. p.

1995-ben a baqa al-gabriyai Qa’adan család kérvényezte, hogy földet vehessen a katziri zsidó közösségi telepen, a Wadi Ara térségben. Kérvényüket azzal utasították el, hogy a térség hivatalos politikája tiltja telkek kiutalását nem zsidóknak. Qa’adanék perre vitték az ügyet. Először peren kívüli egyezséget javasoltak nekik, ám ügyük 2000-re a Legfelsőbb Bíróságig jutott, mely megállapította, hogy a földek kiosztásánál törvényellenes az arab izraeliek elleni megkülönböztetés.

Sokan forradalminak titulálták a döntést, hiszen az szakított a „zsidó alapelvekkel”, melyek alapján az izraeli állam szisztematikusan, bürokratikus módszerekkel, messzemenő megkülönböztetést alkalmazott az arab állampolgárokkal szemben. A Jeruzsálemi Héber Egyetem oktatója szerint ezek, valamint a „Visszatérési Törvény (Law of Return)” alkotják az Izraelben élő arabok jogi megkülönböztetésének fő áramát. Alapját három, kulturális, politikai és jogi elv alkotja: a szuverén államhoz tartozó minden föld (zsidó) nemzeti föld; az állam vagy ügynöksége el nem, csak haszonbérletbe adhatja a földeket; a központi földelosztó szerv a Zsidó Ügynökség.

Bármennyire forradalminak tűnhet is a bíróság megfogalmazása, a Qa’adan családdal kapcsolatos döntést közelebbről szemlélve láthatóvá válik, hogy a bírák az ő személyes ügyükben nem hozott döntést (nem kapták meg a földjüket). A bíróság nem rendelkezett a rendszerbe beépített jogi és intézményes megkülönböztetés ellen, és nem utasította az illetékeseket a föld kiutalására. Ennek fényében többen megkérdőjelezik a döntés jelentőségét, mondván, hogy csak szimbolikus hatása volt. Az ügy egyrészt megerősítette a bíróságnak mint az emberi jogok védelmezőjének a legitimitását, másrészt egyike volt azoknak az elszigetelt győzelmeknek, amelyek palesztinok keresetei ügyében születtek (általánosságban elmondható, hogy ezeket a döntéseket nem tekintik precedens értékűnek, és a palesztinok, illetve arabok összességére nem tekintik érvényesnek).

Izrael bevándorlók és letelepedők országaként jött létre. Máig nem alakultak ki végleges határai, sem geopolitikailag, sem társadalmilag, és ennek köszönhető, hogy intézményeit tekintve és kulturálisan is, terjeszkedő és megerősödni akaró bevándorló-állam maradt. Az állam szociopolitikai és politikai kulturális arénáját ma is társadalmi és politikai határok szabják fel egymást részben fedő részekre. A kontextustól függően ezek között ingadozik az állam, így próbálván fenntartani a demokratikus látszatot. Négy fő határt lehet megkülönböztetni.

Az első határt a zsidó állampolgárság szabja meg, azonban vallási és nemzetiségi okok miatt még zsidó állampolgároknak sem mindig adatik meg a polgárjogok összessége (pl. a nőknek vagy a nem hívő zsidóknak). A második kategória az izraeli állampolgárság, melybe zsidók, nem zsidók és arabok egyaránt beletartoznak. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy Izrael, a zsidó állampolgárok csoportjával ellentétben nem kollektív, hanem csak egyéni alapon állapítja meg arabok esetében az állampolgárságot. A harmadik az etnikai-vallási határvonal. Ez a zsidókat határolja be, az Izraelben és a diaszpórában élők összességét. Az izraeli felügyeleti rendszer határa a negyedik. Az Autonóm Nemzeti Hatóság létrehozása ellenére, a megszállt területek palesztin népessége még ma is izraeli felügyelet alatt van, és az izraeli gazdaság része, ami egyfajta belső kolonizációra utal.

A címre utalva két, egymással kapcsolatos kérdés merülhet fel: Egy állam, amely hivatalosan és alkotmányosan „zsidó és demokratikus” országként határozza meg magát, hogyan viszonyul az igazságszolgáltatás területén az arab állampolgárokhoz, illetve azokhoz a palesztinokhoz, akik az 1967-ben megszállt területeken élnek? Illetve, hogy a bevándorló-állam miképpen próbálja megtartani demokratikus identitását és arculatát, miközben folyamatosan a saját életterületének biztosítására törekszik, és közben semmibe veszi az alapvető emberi jogokat.

Izrael történetében sokak két időszakot különböztetnek meg, amelyeket 1967 választ el egymástól. Mások, így a Legfelsőbb Bíróság (LB) elnöke, Ahron Barak, 1992-ben húzzák meg az „időszámítás” határvonalát. Ekkor két Alaptörvényt is elfogadtak, amelyeknek köszönhetően egyesek szerint eljött az alkotmányos demokrácia időszaka. A Legfelsőbb Bíróság megerősödött, és némely területen rendkívül haladó döntésekre jutott, ami sokakban az igazságszolgáltatás régen áhított autonómiájának érzetét erősítette.

Az izraeli igazságszolgáltatási rendszer, és főleg a Legfelsőbb Bíróság működésének közelebbi vizsgálata ezzel szemben azt mutatja, hogy az nemcsak hogy nem segíti és védi mindazokat, akik politikai, társadalmi, gazdasági vagy egyéb téren elnyomást szenvednek el, nem védelmezi a polgári és emberi jogokat, de folytatja a korábban kialakult elnyomás gyakorlatát. Az etnikai és nemzeti kisebbségek védelme iránti érdektelenség és visszafogottság még világosabban kitűnik azon haladó döntések sora mellett, amelyeket más kisebbségek, pl. a nők és a homoszexuálisok elleni megkülönböztetés enyhítésére hoztak.

A palesztinokkal kapcsolatosan, a LB precedenst teremtett, amikor nem tagadta meg a megszállt területek lakóitól a jogot, hogy keresetet nyújtsanak be nála. Ezzel, sokak számára, egyfajta legitimitást adott a helyzetnek. Mások azonban úgy vélik, hogy a megszállást csupán a felvilágosultság mázába öltöztette, és végeredményben a területek „igazságszolgáltatási annektálása” történt. A LB tehát kulcsszerepet játszott az arab–izraeli konfliktusban. Ezen túlmenően, rendszeresen alkalmazott egy technikát, vagyis azt, hogy ha a „biztonsági okok” megjelentek a perben, akkor azokat meg sem vizsgálva, mindig az ezeket citáló fél számára kedvező döntést hozott. Azt pedig, hogy mikor volt szó biztonsági kérdésről, az állam, a végrehajtó hatalom döntötte el. Egy esetben történt csak, hogy bár „biztonsági okokból” akarták kisajátítani a palesztin Rujaib falu földjeit a zsidó telepesek számára, ez még sem történt meg. Ez azonban nem a bíróságon múlt, mivel éppen a telepesek jelentették ki, hogy nem biztonsági okokból akarják a földet, hanem mert Izrael népe visszatér a hazájába, illetve a megkérdezett biztonsági szakértők is különbözőképpen értékelték a helyzetet. Ezek után, a bíróság nem tehetett mást, mint hogy eltért az általánosan bevett döntéshozatali módszerétől. Ez a módszer még az 1948 utáni és ’50-es évekbeli kisajátítások alatt kezdte karrierjét, amikor palesztinoktól és a határokon belül élő araboktól biztonsági okokra sorra elvették a földjeiket. 1950-ben például kitelepítettek egy arab falut, hogy oda telepesek költözhessenek. Amikor az arabok panaszt tettek, az állam hosszas hallgatás után azzal válaszolt, hogy megszületett a „Földszerzés Törvénye (Law of Land Acquisition)”, ami minden korábbi kisajátítást utólag legálisnak ismert el, azokat is, amelyeket minden alap nélkül vittek véghez.

1967 után a megszállott területeken is együttesen segédkezett a törvényhozás és a jogi ítélkezés a területi terjeszkedés, a kisajátítások véghezvitelében. A polgári települések alapítása rögtön mint „biztonsági intézkedés” jelent meg, ami aztán maga után vonta, hogy a LB nem ítélt az odaköltöző telepesek ellen. (Ma már több szakértő éppen létezésük miatt kezeli biztonsági kérdésként ezeket a településeket, hiszen csupán a létezésük katonai veszélyeket rejt magában.)

A megszállott területekkel kapcsolatban meg kell említeni, hogy eddig egy izraeli kormány sem akart állampolgárságot adni az ott lakóknak. Azzal ugyanis gyakorlatilag kétnemzetiségű országgá vált volna Izrael. Ennél kényelmesebb megoldás volt a katonai törvénykezés és ítélkezés bevezetése az arabok számára, míg a zsidókat Izrael törvényei és igazságszolgáltatása védi.

Az araboknak a „zsidó politikai államból” való kizárását a már említett két 1992-es alaptörvény mintegy kodifikálta. Barak szerint a két, emberi jogokról szóló törvény elfogadásával megtörtént az izraeli jog alkotmányosítása (Izraelben nem fogadtak el alkotmányt, mondván az majd az elfogadott alaptörvények nyomán folyamatosan alakul ki.) Az alkotmányosítási folyamat mindenképpen pozitív trendre utal, azonban például Ruth Gavison kifejti, hogy az 1992-es két törvény nem tesz mást, mint megőrzi az akkorra kialakult status quót, azaz: fenntartja az ortodox monopóliumot a személyes státussal kapcsolatos politikában, továbbra is felhatalmazza a katonaságot és a különböző biztonsági szerveket, hogy vészhelyzetet hirdessenek, valamint a polgári egyenlőség hiányát állandósítja.

Mindkét Alaptörvény kijelentette, hogy Izrael Államnak mint zsidó és demokratikus államnak az értékeit fekteti le. Azonban minden tudományos erőfeszítés ellenére máig sem sikerült a két fogalom között kompromisszumot találni. Sőt, a zsidó és demokratikus fogalmak vizsgálata éppen azt mutatja, hogy ez a két fogalom kölcsönösen kizárja egymást. Így történhet meg, hogy az „Alaptörvény: Emberi Méltóság és Szabadság (Basic Law: Human Dignity and Freedom), bár a progresszív liberalizmus látszatát kelti, valójában ideológiai alapokon nyugvó alapvető megkülönböztetést takar.

A jog határai flexibilisek és könnyedén befolyásolhatók a politikai, nemzeti vagy más érdekcsoportok érdekei alapján. Ezért ma is, az „alkotmányos forradalom” után is mindennapos lehet a tárgyalás nélküli fogvatartás, a kínzás, a kiutasítás és más kollektív jellegű büntetés, amely a nem zsidó lakosságot sújtja. Tehát a „forradalom” ellenére – vagy éppen ennek köszönhetően – Izraelben továbbra is, sőt, egyre inkább jelen van az etnikai/nemzeti alapú diszkrimináció.

Barna Judit