„A régiók Európája” a Német Szövetségi Köztársaságban?

Knodt, Michele: Europäisierung regionalen Regierens: Mit Sinatra zum „autonomieorientierten Systemwechsel” im deutschen Bundesstaat? = Politische Vierteljahresschrift, 43. Jg. 2/2002. 211–234. p.

Az európai integráció útkeresésének hosszú évtizedei során a célrendszerek, stratégiák és folyamatok elemzése, kalkulálása lassan önálló szakirodalmi ággá nőtte ki magát, amit a téma kommunikációs környezete, némi nagyzással, már is diszciplínaként emleget: „integráció-tudomány”. Az integrációs elemzések sokkal inkább az útkeresés, a tervezés és egyeztetés, a döntés-láncolat gyakorlati előkészítését vagy kontrollját szolgálják, azaz a politikai cselekvés részei: szempontokat és összefüggéseket vesznek górcső alá, hogy a cselekvést adott elképzelés szerint orientálják és befolyásolják. A szerzők gyakran a cselekvő politika frakcióinak szócsöveként fungálnak. M. Knodt tanulmánya, melynek koncepciója egy workshop keretei között formálódott, például egyetlen, elszántan érvelő állásfoglalás a német föderatív rendszer olyan irányú reformja mellett, ami a „régiók Európája” elvet követő integrációs stratégiába simul bele.

Az európai egységesülési folyamat jelölésére, a létforma mellett mindenekelőtt a résztvevő államok belső struktúráinak átalakulása (felelősség- és hatalom-megosztás stb.) szempontjából, polgárjogot nyert az „európaizálódás” fogalma. A német szakirodalom kezdettől fogva arra az elképzelésre rendezkedett be, amely szerint az európaizálódás csekélyebb mértékben fogja érinteni struktúráiban a német szövetségi államot, mint amennyire az a homogén felépítésű egységállamok esetében várható, lévén, hogy a föderáció tartományi autonómiáinak „kooperatív” együttese „kicsiben” – egy főközpont, sok alközponttal – eleve az Európai Unió szerveződési formájának felel meg. A képletben azonban akkor még nem szerepelt az átalakítás regionális elve, amely – a főközpontokra szűkített cselekvési kör helyett – a régiók autonómiáját helyezi előtérbe, vagyis az alsóbb szintekre telepíthető kompetenciákban gondolkodik. (Más oldalról megfogva, ez az együttműködés „szubszidiaritás”-elve.) Ez az elképzelés lényegében a ’90-es évek végére vált cselekvésre érett koncepcióvá; „autonómia”-elvű stratégiaváltásként is definiálják, valaki pedig kitalálta rá a bizonyára felejthető „Sinatra-doktrina” elnevezést – a kitűnő énekes „I did it my way…” című dala nyomán. Mint európai közös napirend Maastricht után kezdett felfejlődni (Amsterdam: 1997, Nizza: 2000). A változás jelei Németországon belül korán érzékelhetővé váltak a tartományi szintű politizálás szintjén, a német „föderalizmus-kutatás” viszont csak vontatottan követte a fejleményeket.

Korábban éppen ellenkező irányban indult el a német szövetségi berendezkedés „európai” reformja: elkezdték erősíteni a központi funkciókat, úgyhogy a kritikai megítélésben lábra kapott a „leplezett egységállam” kitétel. A trend kitartott egészen a ’90-es évek derekáig. Ezt követően jelentkeztek az első reflexek, amelyek az elveszített tartományi kompetenciák irányába mutattak vissza, illetőleg az azon túli regionális legitimáció felé tapogatóztak. Az alakuló félben levő szemléletváltás jelei természetesen tartományi szinten mutatkoztak, EU-miniszteri értekezletek felszólalásai, illetve a tartományi politikusok hazai felszólamlásai, átiratai stb. artikulálták. A fellépés főként a feladatokra szabott szubvenciók megszerzése körül szerveződött, vezérmotívuma általánosabb síkon pedig: a tartományok közötti, „szolidáris” elvű (a német keleti bővítés során szinte bebetonozott) költségvetés-kiegyenlítés témája volt és maradt. Szóvivői természetesen a tehetősebb és dinamikusabban fejlődő tartományok (főként a déliek tartoznak közéjük: Bajorország, Baden-Württemberg, Hessen), amelyek úgy érzik: sokat veszítenek gazdasági eredményeik hasznának kiegyenlítő jellegű újraelosztásán. Beadványukra az alkotmánybíróság 1999-ben egyébként 2005-ös határidővel kötelezte a parlamentet a kiegyenlítési rendszer revíziójára. Az erős tartományok törekvése, a szolidaritás eszméjét nem megtagadva, a „verseny-föderalizmus” a jelenlegi „kooperációs” helyett. Ennek intézményesítése (a német szövetségi állam alaptörvényére kihatóan) a tartományi vezetés státusának megfelelő megerősítését jelenti, tökéletes összhangban a regionális autonómia új európai felfogásával. A téma furcsán keresztbe szántja a politikai pártok stratégiáit: adott tartományokon belül, a kialakult pártpaletta szerint, a jobboldal teljes mellszélességgel sorakozik fel mellé, míg másutt csak félszívvel megy utánuk; a szocialisták ezzel szemben, kompromisszum jelleggel, a kör négyszögesítésével próbálkoznak („szolidáris verseny-föderalizmus”) és nyernek teret. Elemzésre váró kérdés: a tartományi érdekellentétek milyen mértékben hordozzák a konfliktus veszélyét magára a szövetségi struktúrára nézve? A „régiók Európája” az egységesülés biztonságának eszközeként veti be az autonómia-elvű stratégiát, bizonyos, hogy az NSZK-ban sem destabilizálni fogja a föderalizmust, hanem remélhetőleg olyan, differenciált és dinamikus formában alakítja át, amely jobban megfelel majd az új követelményeknek. E differenciált struktúra az egyes tartományok és a központ viszonyát tekintve alkalmasint dualista karaktert nyer majd, akár csak az uniós tagállamoké is Brüsszelhez.

 Komáromi Sándor