Nemzetiség és etnicitás – relatív identitások Délkelet-Európában
Brunnbauer, Ulf (Hrsg.): Umstrittene Identitäten – Ethnizität und Nationalität in Südosteuropa. Frankfurt/M etc.: Peter Lang, 2002. 233 p.
Az osztrák, német, brit, olasz és francia balkanológusok együttműködésével készült, 1999-es gráci tanácskozás eszmecseréjére visszanyúló kötet a csoportidentitások angolszász eredetű kritikai elméletét (F. Barth, H. Tajfel stb.) alkalmazza a Balkán 20. századi etnopolitikai folyamataira, melyek a század végén ex-Jugoszlávia népeinek konfliktusához is elvezettek.
Brunnbauer gráci történész bevezetőjében emlékeztet: a helyenként és időnként olyannyira felértékelődő nemzeti, illetve etnikai identitás korántsem jelenti a csoportidentitások összességét egy-egy többségi vagy kisebbségi kollektívum esetében. Sajnálatosan él és hat a kettő egymásra vonatkoztatása és összevonása („etno-nemzeti” felfogás), ami alapjában visszaélés a fogalmakkal, hiszen bármely etnikai identitás családi, szociális, kulturális, táji, foglalkozási stb. csoportok megannyi eltérő sajátosságát veszi fel, egyéni életutak mentén szerveződve, mielőtt „etnikai” vagy „nemzeti” tudatban összpontosulhatna. A csoportokon belül egyrészt tehát nem alapvetően döntő mozzanat valamilyen egyirányú etnikai meghatározottság, másrészt a csoportok interetnikus formációban vagy identitást váltó formában is megjelenhetnek. A különböző identitások a korhelyzet, a társadalmi-politikai környezet függvényében más-más hierarchia szerint és változékony formában épülnek egybe. A hierarchiák sorában csak az egyik a tiszta etnicitás kívülről élesztett populizmusa és pszichózisa. Ez gyakran csupán behelyettesít etnikai tekintetben közömbös gazdasági, szociális érdekeket (vágyakat és sérelmeket); jó példa erre a posztkommunista országok hirtelen megjelenő etnikai feszültségeinek és katasztrófáinak a sora, aminek téves, bár népszerű hasonlata a gőz kiszabadulása a fedőt vesztett fazékból.
Releváns meghatározó erővé akkor válik az etnicitás, ha egy adott nagycsoport – adott történelmi konstellációban – valamennyi döntő identitásjegyét („kontextus”) képes keretbe fogni, ami általában nem spontán, hanem politikailag, ideológiailag serkentett folyamat. Brunnbauer (és forrásai) szerint ez a nemzetállamok létrejöttének is a képlete: az etno-nemzeti azonosságtudat kifejlődése a szuverén államiságnak nem feltétele, hanem eredménye. (Talán igaz a klasszikus nemzetállamokra, de mit kezdenénk például Németországgal, vagy általában a kelet-közép-európai politikai alakulatokkal?) Ugyanakkor az „állam”, ha már létrejött, hatalmi eszközeivel, intézményi struktúrájával a többségi etnicitás fölénybiztosításának, az etnikai szisztematizálásnak, asszimilálásnak hatékony közege. A szociálkritikai nézőpont logikus követelménye az „etnikai”, illetőleg „nemzeti” minőség lehető legkonkrétabb környezeti megközelítése és be- és elhatárolása („boundaries”). Szembenállása a korábbi, egyoldalúan „kulturalista” szemlélettel természetesen hajlamos a kulturális meghatározók (etnográfia, nyelv, vallás stb.) mellőzésére, ami ilyen oldalról kevésbé válik előnyére. A megközelítés ugyanakkor az etnikai kisebbségeket és többségeket egyazon szociális struktúrában helyezi el, képes ezeket egymás mellett és egymás függvényében vizsgálni. A látásmód esetenként érdekes és lényeges következtetésekhez vezet, bizonyosan nem alkalmazható etnikai, illetve nemzeti kérdésekben egyetemlegesen és kizáróan.
Az egyes résztanulmányok a fenti megközelítésben ragadják meg a Balkán múlt- és jelenbeli etnikai folyamatainak néhány karakteres mozzanatát. Ezek, a délszláv térség mellett, kevésbé ismert etnikai régiókba vezetnek (Koszovó, Macedónia, Görög-Makedónia). C. Leutloff (Max Planck Institut, Halle a. d. S.) a 180 ezernyi krajinai-szerb menekülttel foglalkozik, akiket a horvát katonai erő visszatérése mozgatott a szerb központok felé, hogy megcsalatkozzanak a „nemzeti”-szerb pártfogás valós értékében: belgrádi felbujtás nyomán föllángolt etno-nemzeti érzésük gyorsan alábbhagy (új helyükön „tahónak” minősülve), annál elevenebben kel életre regionális tudatuk. Ellenpélda a szlovéniai Bela krajina maroknyi ősi szerbségének megállapodott (bár asszimilációba tartó) etno-regionális öntudata. Ch. Promitzer (Grác) mutatja be a sokáig csak etnográfusok által számon tartott szórvány archaizmus és „jugoszlavizmus” között hullámzó arculatát, megkockáztatva a gondolatot, ami szerint a kutatás nélkül talán el sem jutott volna etnikai öntudatáig. A koszovói és macedóniai iszlamizált romák valóban kuriózus kisebbségének szenteli elemzését G. Duijzings (London): velük egyféle szub-etnikumról van szó, amely előbb az albanizálódás útján remél megváltást a cigány besorolás vigasztalanságából (az „etnikai utánzás” elméleti kategóriája szerint), majd – az etnikai elv, egyszersmind az albánellenesség jugoszláviai felfuttatása során – disszimilál: így jelennek meg csoportjaik, először az 1991-es népszámlálás adataiban, „egyiptus” (egupt) megnevezéssel. A krusevói vlachok (Macedónia) minden szlavizálási kísérletnek ellenálló identitási hagyománya: a lokális és urbánus tudatba „rejtett”, deklaráción inneni etnicitás, amelyet csak újabban kezd elnyelni – K. Browns (Providence) résztanulmánya szerint – a Krusevóba beáramló falusi tömeg. A kötetszerkesztő egyéni tanulmánya a bulgáriai pomákokkal foglalkozik, szemléltetve az etnikai revízió kísérleteinek kitett identitás példáját. E bolgár anyanyelvű moszlimokat a bolgár nacionalizmus újra és újra igyekezett bevonni a „nemzet-testbe” (utoljára a kommunista rendszer is a névbolgárosítás útján), kevés sikerrel. A nacionalista nyomás a rendszerváltás óta két irányból is hat: egyszerre bolgár és török részről. A „váltó” identitástudat típusáról ad számot két további tanulmány (macedón szórvány, albán migráció Észak-Görögországban): az eredendő etnicitás „görög” álcázása itt a gazdasági és szociális érvényesülés identitási stratégiáját jeleníti meg (P. Vereni, Velence; G. de Rapper, Marne-la Vallé).