Németország és a Balkán: gondolatok egy kényelmetlen kapcsolatról

Deckers, Wolfgang: Germany and the Balkans: Reflections on an Uneasy Relationship. = Journal of Southern Europe and the Balkans, 4. vol. 2002. 2. no. 157–170. p.

Amikor 1995-ben Smyser kijelentését olvasták, mely szerint Németország újra a világ egyik vezető állama, sokan kényelmetlenül érezték magukat. A múlt kísérteni kezdett, azonban reménykedtek, hogy az ország végre „normálissá” válik. Krieger szerint az egyesítés alapvetően egy ilyen „normális” államot hozott létre, bár nemzetközi szinten ez még nem teljesen van így.

Németország külpolitikájával kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Vannak, akik úgy érzik, hogy sokkal magabiztosabb, kevésbé haderő-orientált és sokkal globálisabb szemléletű. Mások úgy látják, hogy Európa máris német zónává kezd válni, illetve német hatalomról beszélnek Európa kellős közepén. Többen, ehhez hasonlóan, Németország visszatértét látják Európa központi hatalmának pozíciójába. Kétségtelen, hogy sok változás történt Németországon belül – az újraegyesítéssel és azon kívül is – a Szovjetunió összeomlása és az átalakulás Közép- és Kelet-Európában –, amelyek ma mind hatással vannak a német külpolitikára.

Az adenaueri vezetés alatt, az 1950-es és ’60-as években, Németország külpolitikája a Nyugat felé fordult, majd kb. egy évtizedes késéssel ez az orientáció kibővült a keleti iránnyal is. És mi legyen az egyesítés után? Az egyik lehetőség a globális vezető szerep és ezen keresztül a német érdekek érvényesítése. A másik az, hogy Németország a régió vezető államává válik. Mindenesetre akármit is tesz, elmozdulását a gazdasági óriás-politikai törpe pozícióból mindenképpen árgus szemekkel figyelik. Már a koszovói katonai részvétel előtt is többen úgy vélték, Németország fokozatosan készül a globális hatalom megszerzésére és a „Negyedik Birodalmat” emlegették.

Az egyesítéssel Németország nem kezdett fehér lappal, illetve vákuumban a külpolitikát illetően. Számos nemzetközi szervezet (NATO, EGK, ENSZ, OSCE) tagjaként különböző előírásoknak kellett megfelelnie. Bár Németország kétségtelenül erős állam Európában, integrációjának köszönhetően az európai és atlanti struktúrákba nem jelent direkt veszélyt. Ennek ellenére a múltja valószínűleg még sokáig kísérteni fog.

Németország szerepvállalása a Balkánon két dolgot mutatott meg: az egyesítéssel nemcsak erősebbé vált, hanem gyengébbé is. A térség az EU és az USA között folyó hatalmi vetélkedés szimbólumává vált, amiben Németországnak különleges szerep jut, hiszen az EU-ra is erősen kihat, hogy milyen szerepet fognak játszani a németek: a) „európaizált” állammá válnak, b) egy német–amerikai Európa jön létre, ahol Franciaország és Nagy-Britannia keresi a helyét és a lehetőséget a bosszúra, c) német Európa alakul ki, aminek senki más nem tud ellenállni. Az, ahogyan 1991-ben Németország kiállt Horvátország mellett, ez utóbbit sugallja. Ennek ellenére nincs határozott irány, a német külpolitika folyamatosan alakul.

A kommunizmus bukása után Németország egy alapvetően biztonságos Európa közepén találta magát, ahol azonban a Balkán és Kelet-Európa instabilitást jelentett. Emellett a NATO és az EU bővítése rengeteg pénzt vont el olyan, a németek számára fontos tennivalóktól, mint az EU elmélyítése. Ennek ellenére persze a német hozzájárulás jelentős összegeket tett ki, mint ahogyan belpolitikai téren a német nemzetiségűek bevándorlása és az egyesítés jelentett nagy gazdasági terheket. Mivel a német gazdaság nagyban függ a világgazdasági trendektől, annak gyengélkedése szintén növelte a gazdasági bizonytalanságot. Az eddig említett faktorok miatt elmondható, hogy Németország pszichológiai, politikai, gazdasági és pénzügyi téren is áll, de az alapok meglehetősen bizonytalanok. Éppen ezért az ország nemcsak erősödött, de az alapjainak érzékenysége miatt gyengébb is lett az egyesítés után.

Ilyen helyzetben, mik lehetnek a külpolitikai góljai? A kérdés tehát már nem az ország külpolitikájának ereje, hanem az, hogy a kezében lévő hatalmat mire fogja használni. Az egyesítés előtt nem lehet német érdekekről beszélni, mert akkor az atlanticizmus és az európai integráció „helyettesítette” azokat. Mára azonban a Kohl- és a Schroeder-kormányok alatt kialakult a német érdekek listája, ami nagyjából megegyezik a többi európai országéval. Érdekei tehát a következők: az állampolgárok szabadságának, biztonságának és jólétének védelme; a terület integritásának megőrzése; EU-integráció; közös értékeken és érdekeken alapuló szövetség az Egyesült Államokkal; a közép- és kelet-európai államok integrációja és egy együttműködésen alapuló biztonsági rend kialakítása; az emberi jogok és a nemzetközi jog tisztelete a világban; a piac által vezérelt gazdasági rend kialakítása a világban. Ezek alapján várható, hogy Németország polgári hatalom marad, melynek fő jellemzői az együttműködés, integráció és a többoldalú kapcsolatok. Hogy valóban az maradhasson, ahhoz viszont az is érdekében áll, hogy kiterjessze maga körül a stabilitási zónát.

Jugoszlávia 1991 júniusában bomlott fel, amikor Szlovénia és Horvátország kinyilvánították a függetlenségüket. Ezt követően háború tört ki, csupán 300 km-re Münchentől. Érthetően, a jugoszláv konfliktus a német külpolitika meghatározó elemévé és mozgatórugójává vált, aminek eredményeképpen az akkori kancellár, Kohl, még 1991 karácsonya előtt elismerte a két új független államot. 1996-ra pedig szinte eltűnt a németek tiltakozása az ellen, hogy katonáikat bevessék, így megtörténhetett, hogy a német katonák a II. világháború óta először harcokban vettek részt.

Az 1991-es elismerési nyilatkozatot Milošević „tragikus hibának” nevezte, míg London és Párizs úgy értékelte, hogy Németország befolyási övezetet igyekszik létrehozni Dél-Európában, azaz a korábbi Németország-ellenes beidegződések rögtön működésbe léptek. Mégis miért avatkozott be Németország? Mivel úgy értékelte, hogy a Szlovéniában és Horvátországban agresszív, romba döntő és etnikai tisztogatásoktól sem mentes háború folyik. A németek „civil hatalommá” fejlődött országa értetlenült állt a tény előtt, hogy ilyen történhetett a 20. század végén. Emellett a stabilitás és biztonság iránti szükséglete és megszállottsága is ösztönözte az 1991-es lépést. Egy gyenge és feldúlt Európa ellentétes képet festett, mint amit a németek érdekei diktáltak: integrációt, valamint politikai, társadalmi és gazdasági jólétet.

A jugoszláv háború, amellett, hogy Németországnak aktívan részt kell venni érdekei védelmében, megmutatta, hogy ebben szövetségesekre van és lesz szüksége, amit a közös európai fellépésnél semmi sem biztosíthat jobban. Némileg ez ellen és a transzatlanti kapcsolat erősödése mellett szólt az, hogy az 1990-es években az amerikai külpolitika – így a jugoszláv válság idején is – Németországra mint partnerre tekintett. Ennek ellenére úgy tűnik, az Amerika–Németország együttműködés mellett, ez utóbbi elsődleges figyelme az európai integráció elmélyítésére irányul. Mindenesetre egyelőre nem világos, hogy a német külpolitika és Németország egésze pontosan milyen úton fog haladni a jövőben.

Barna Judit