Etnikum és konfliktus Indiában és Pakisztánban

Shuja, Sharif M.: Ethnicity and Conflict in India and Pakistan. = Contemporary Review, 282. vol. 2003. 1646. no. March 129–138. p.

Szeptember 11 és következményei felértékelték Dél-Ázsia szerepét, és többen ekkor ébredtek rá, hogy a térség stabilitását számos tényező (a kasmíri viszály, vallási és politikai erőszak Pakisztánban, lázongások Gujaratban, és a felkelések Észak-Indiában) rendkívül törékennyé teszi.

Számos, több országot is érintő viszály még a gyarmatosítás idején meghúzott államhatárokra vezethető vissza. A létrejött határ India és Pakisztán között például túlságosan átjárható, és egyik fél sem képes gátat szabni a határt átlépő terrorizmusnak és drogcsempészetnek. Ugyanez igaz az India és Bangladesh között húzódó határra is, amelyen keresztül menekültek ezrei érkeznek Indiába jobb körülmények reményében. A határok porózussága ugyanakkor lehetővé teszi az egyes államoknak, hogy vagy közvetlenül, vagy közvetve támogatni tudják a határokon átnyúló etnikai és terrorista erőszakot. Így aztán nem meglepő, hogy egy-egy elkövetett erőszakos esemény után a térség országai hajlamosak egymás kormányát is megvádolni (többször nem is alaptalanul). Azonban az egyes országokon belül is számos konfliktusra akad példa.

Északkelet-India, mely hét államból áll (Arunachal Padesh, Assam, Manipur, Meghalaya, Mizoran, Nagaland, Tripura), soha nem képezte India részét. Először független államok voltak, majd Burmához tartoztak, végül a britek annektálták a területet a 19. században. Az 1947-es elosztásnál felmerült, hogy ismét függetlenné válnak vagy Burmához csatlakoznak, azonban a britek rábeszélésére végül csatlakoztak az Indiai Unióhoz. A terület azóta számos erőszakos cselekménynek volt a színtere. A nepálit beszélő indiaiak azért küzdenek, hogy Darjeeling kerületből és a mellette fekvő területből létrejöjjön a „Gorkhaland” állam. A Bodo törzs Assamból kivágva egy darabot kívánja létrehozni államát. Manipurban általánosak a terrorista cselekmények. Hallgatói szervezetek követelik a bangladesi, nepáli és bengáli bevándorlók kiutasítását Nyugat-Bengáliából, de még Mizoranból is. Az erőszak miatt több ízben a hadsereget is be kellett vonni. Tripurában a gerillák folytatnak küzdelmet a bengáli bevándorlók ellen, akik miatt a tripuraiak ma már csak kisebbséget alkotnak saját földjükön. A Naga és Mizo népesség a kormány ellen küzd.

1947 óta az Indiai Unió arra törekszik, hogy „indianizálja” a térséget, és ezért még támogatja is, hogy más népcsoportok ott telepedjenek le. Ennek köszönhetően már számos helyi nép azonosságtudata eltűnt, mások pedig a fennmaradásért küzdenek. India ennek ellenére megtagadott minden elszakadási kérelmet, és ezt a politikát több helyen hatékony katonai fellépéssel is alátámasztotta.

Egy másik térségben is, Gujaratban, a gazdag és hindu vezetés alatt álló államban is kiújultak a hindu-muzulmán lázongások. Most és az 1992-es hasonló esetben is a muzulmánok tették ki az áldozatok nagy részét. Fontos momentuma az eseményeknek, hogy sem a miniszter nem mondott le, sem az állami hatalom, a rendőrség nem lépett közbe, bár enyhíthette volna a vérengzést. Az indiai kormány, tudván, hogy milyen nagy és változatos az ország, számos problémát egyszerűen úgy fog fel, hogy elfogadja, ilyen helyzetben mindig is lesznek olyanok, akik boldogtalanok. Ezt elfogadja, azt azonban nem, hogy vannak, akik el akarnak szakadni az Uniótól, és az ilyen kezdeményezéseket csírájukban elfojtja. Ez a politika, bár komoly problémákat kell(ene) leküzdeni, azt eredményezte, hogy a nemzeti integráció, a nemzetépítés meglehetős sikereket ért el Indiában.

Pakisztánban azonban, mely létezésének 54 évéből 28-at katonai uralom alatt élt meg, nem ment végbe ilyen folyamat. Az országra törzsi és feudális hatalmi struktúra, iszlám ideológia és a britek által hátrahagyott jogi és politikai rendszer jellemző. Az iszlám és világi jog folyamatos küzdelmet vív, a törzsi lojalitás és a feudális társadalmi tagozódás eltorzítja a demokratikus folyamatokat. A pakisztáni elitet néhány család alkotja, és a kialakult rendszer korrupt és önző. Islamabad vezetői pedig nem képesek, vagy nem akarják a parlamentáris demokrácia szabályait alkalmazni, amelyekkel pedig az ország területi különbözőségeit kezelni lehetne.

Pakisztán négy nagy etnikai csoportjának határai egybeesnek négy földrajzi régióval. Bár a népesség többsége muzulmán, ez nem akadályozta meg, hogy viszályok robbanjanak ki az egyes népcsoportok között társadalmi és gazdasági különbségek miatt. Elsősorban a leggazdagabb és az adminisztrációban leginkább jelen lévő Punjab vonta magára a másik három régió haragját, ami Pakisztán kereskedelmi fővárosát és egyben legnagyobb városát, Karachit veszélyes hellyé változtatta, és elriasztja a befektetőket. A vidék sem mutat biztonságosabb képet. A belső problémák mellett ott a folyamatos gyanú a pakisztániakban, hogy bizonyos erőszakos események mögött India áll.

Ahhoz, hogy változások történjenek Pakisztánban, először is a feudális, önző és korrupt elitnek kell megváltozni. Az ő kezükben van a mezőgazdaság, az ipar, a politika, a pártok, a bürokrácia és a hadsereg. Bár igazságtalan volt a rendszer, és azt eredményezte, hogy Pakisztán ma nagyban külföldi segélyekre szorul, a gazdasága törékeny, és jelentős a munkanélküliség, nem sok történt annak megváltoztatására. Szeptember 11 után Musharraf tábornok lépéseket tett az iszlám fundamentalizmus ellen, megváltoztatta a választási rendszert, és tudja, hogy az elit hatalmának megosztása és a magánvállalkozások támogatása is alapvető fontosságú lenne. Azonban ő is és a nyugati államok is tisztában vannak azzal, hogy ha ezek a reformok kudarcot vallanak, a vallás fogja átvenni a hatalmat. A reformkísérletek ellenére Pakisztán továbbra is ki van téve terrorista akcióknak, és a kialakuló rendszer még túlságosan törékeny, amit az elmúlt évek rossz vezetése miatt kialakult belső konfliktusok akár szét is roppanthatnak.

Barna Judit