Cionizmus, Izrael és az arabok

Gilland, Bernard: Zionism, Israel and the Arabs. = Contemporary Review, 282. vol. 2003. 1644. no. 27–32. p.

Mivel ellenszegültek Róma uralmának, a palesztinai zsidókat lemészárolták, a túlélőket pedig kiutasították, és szétszórták a birodalom területén 132–135-ben. Ők azonban soha nem adták fel a reményt, hogy egyszer visszatérnek, és várták az isteni segítséget. Zvi Kalisher fogalmazta meg először a 19. században, hogy a zsidóknak aktív szerepet kell játszaniuk visszatérésükben, és az ő gyarmatosítási terve vezetett a Jaffa közelében található Mikveh Yisroel mezőgazdasági iskola alapításához 1870-ben.

III. Sándor trónra kerülése 1881-ben a zsidóüldözés időszakának eljövetelét jelentette. 1881 és 1914 között több mint 2 millió zsidó vándorolt ki Oroszországból, de csak néhány ezren választották Palesztinát. Az első figyelmeztetés, hogy konfliktushoz vezethet a letelepülés, már ebben az időszakban, 1891-ben megfogalmazódott, mégpedig egy orosz zsidó, Ahad Ha-am részéről. Nem sokkal később, 1896-ban adták ki Theodor Herzl Der Judenstaat című könyvét, a következő évben pedig megalakult a Cionista Szervezet (CSZ), a szerző vezetése alatt. Herzl az 1. Cionista Kongresszust követően írta naplójába: „Bázelben létrehoztam a Zsidó Államot”. A jövendőbeli állam területét tekintve több ország is szóba került, így Argentína és Uganda is. Ez utóbbinak egy részét a britek ajánlották fel, és bár Herzl elfogadta az ajánlatot, a kongresszus, a Chaim Weizmann vezette csoport ellenállása miatt, elutasította azt. Egy évvel később, Herzl halála után Weizmann lett a CSZ vezetője, aki megnyerte a brit politikusok gyakorlati támogatását ahhoz, hogy Palesztina lehessen ismét a zsidók otthona. Ennek köszönhetően a brit csapatok 1917-ben bevonultak Palesztinába, és az év decemberében megszállták Jeruzsálemet. Arthur Balfour külügyminiszter ekkor fogalmazta meg, hogy támogatja, hogy Palesztinában létrejön a zsidók nemzeti állama, ugyanakkor semmi olyat nem lehet tenni, ami a Palesztinában élő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait sértené. Ez a kijelentés később Balfour Deklarációként vált ismertté.

Weizmann kollégája, Nahum Sokow eközben megnyerte a francia és olasz kormányokat, akik támogatták a Deklarációt a versailles-i béketárgyalásokon. Palesztina végül brit „gyámság” alá került, 1920-ban a Nemzetek Ligája pedig Nagy-Britanniának adta a Palesztinára és Transzjordániára szóló mandátumot. A Jordántól keletre való letelepedés tiltása a zsidók számára 1922-ben lépett életbe. A Balfour Deklaráció mellett Lord Milner kijelentése alapozta meg a brit politikát Palesztinában. Ezek szerint a palesztinai arab többségnek nem volt joga és nem volt hatalma sem, hogy megállítsa a zsidó betelepedést. Az arabok érthető neheztelését az 1922-es Churchill Memorandum igyekezett enyhíteni. Eszerint a brit kormány úgy látta, hogy semmi más nem történt, mint a már létező zsidó települések fejlődése, és semmi olyan következtetést nem kell ebből levonni, ami az arab népességnek félelemre, a zsidóknak pedig csalódásra adna okot. A CSZ elfogadta, az arabok viszont elutasították a dokumentumot.

A zsidóüldözés egyre intenzívebbé vált Európában az 1930-as években, ami még sürgetőbbé tette egy külön zsidó állam létrehozását. A brit kormány első terve Palesztina felosztásáról 1937-ben jelent meg, amit a 20. Cionista Kongresszus elfogadott, ám évek hosszú próbálkozásai ellenére sem született végleges verzió. 1939-ben évi 75 ezer főben limitálták a bevándorlók számát az azt követő öt évre, utána pedig az szabta volna meg a bevándorlást, hogy a Palesztinában élő arabok beleegyeznek-e abba vagy sem. Egy kétnemzetiségű állam létrehozása soha nem merült fel komolyan, mert a zsidók féltek, hogy egy ilyen államban az antiszemitizmus bármikor felütheti a fejét.

A II. világháború után több százezer túlélő kívánt Palesztinába emigrálni, de az arabok figyelembevétele a brit politikában nem tett lehetővé tömeges letelepedést. A brit kormány azonban az ENSZ elé vitte a kérdést 1947-ben, ahol 33 szavazattal 13 ellenében (mind a 6 arab tagállam ellene szavazott) megszavazták Palesztina felosztását. A terv, mely Palesztina területének 56%-át a zsidó kisebbségnek adta (bár még 1946-ban a Jordánon túli területeken létrejöhetett egy független Arab Állam), azóta sok kritikát kapott. Az Arab Liga a felosztásra válaszul feltette a kérdést, hogy vajon miért a palesztinai araboknak kell megfizetnie a holokausztért, és a palesztin arab lakosság közel felének miért kellene kisebbségi státust elfogadni egy zsidó államban? Itt kell megjegyezni, hogy ekkor a palesztin arabok nem tekintették magukat külön népnek, valamint hogy az arabok semmivel nem járultak hozzá a nácik leveréséhez, sőt mi több, számos arab politikus őket támogatta. A második kérdéssel kapcsolatban elég annyit mondani, hogy a zsidóknak korábban minden egyes országban kisebbségi státussal kellett beérniük.

A szavazás után kitört polgárháború eredményeként 730 ezer arab elmenekült vagy kitiltották, míg 160 ezer izraeli állampolgár lett. Egy 1948-as döntés értelmében azok a palesztin arabok, akik elhagyták az országot, már nem térhettek vissza. A következő majd’ tíz évben 567 ezer zsidó bevándorló érkezett, és többségük hamar integrálódott az izraeli társadalomba, ellentétben az arabokkal, akik közül sokat ma is az ENSZ segélyszervezete lát el. A helyzetüket a környező arab államok már régen segíthettek volna megoldani, azonban ez nem érdekük, hiszen akkor nem lehetne az izraeli kormány ellenében a szenvedő palesztin arab lakosságra mutogatni. Maguk az érintettek sem törekszenek a megoldásra. 2001-ben kimutatták, hogy többségük nem fogad el semmiféle kompenzációt, hanem vissza akar térni még vagy már nem is létező 1948 előtti otthonába. Amíg ebben nem áll be változás, nem indulhat el megoldás irányába mutató folyamat.

Újabban ismét felmerült egy Palesztin Állam létrehozása, de sokan megkérdőjelezik, hogy ez az állam képes lenne önmagát fenntartani, valamint hozzáteszik, hogy csak határozatlan ideig ott állomásoztatott NATO vagy amerikai csapatok jelenléte biztosíthatná a fennmaradását. Az pedig kétséges, hogy ilyen feladatot bármelyikük elvállalna.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy a cionizmus egyrészről sikeres volt, hiszen megalakult a világ zsidósága majd’ felének otthont adó Zsidó Állam. Ugyanakkor kudarcot is vallott, mert kivívta az arabok gyűlölködését, és az ország még nem látott békés időszakot a létrejötte óta.

Barna Judit