Korunk népi nacionalizmusának politikája

Wilson, Robin: The politics of contemporary ethno-nationalist conflicts. = Nation and Nationalism, 7. vol. 2001. 3. no. 365–384. p.

Az 1990-es évek népi-nemzeti alapú balkáni konfliktusai az “ősi gyűlöletet” hozták felszínre. Újragondolva a nemzeti szuverenitás fogalmát a jogtudományban a kisebbségi jogok növekvő igényét és az identitás lényegét háttérbe szorító fogalmak előretörését, arra lehet következtetni, hogy újabban olyan politikai nézetek kapnak nyilvánosságot, melyek inkább megengedik az ilyen konfliktusokat.

Hogyan lehet körvonalazni az egyre inkább feltörő népi nacionalizmus stratégiáját? Három összefonódó, egymást támogató alkotóelemre lehet összpontosítani a válasz megfogalmazásához. Ezek: újra kell fogalmazni a szuverenitás meghatározását; el kell hagyni a “győztes mindent visz” gyakorlatát; a kisebbségi jogok (nem “csoport” jogok) háttérbe szorítását; és meg kell adni az identitás szabad választásának esélyét.

E három alkotóelem elnyomása, megvonása képezi a népi nacionalizmus stratégiáját. Konkrét esetekben a jogok, illetve ezek kombinációja biztosíthatja a kisebbség szabadságát, és lehet ellenpontja a népi nacionalizmus terjedésének. Az utolsó évtizedben ezek a meggondolások jó néhány értelmiségi előterjesztésben fogalmazódtak meg. Az erő újrafelosztása, az újfajta gondoskodás az egyenlő állampolgári jogokról és az új demokratikus rendelkezések bevezetése együttesen mutatják a kiutat azokból az ellentétekből, melyek a huszadik századot a “szuverenitás” és az “önrendelkezés” közé helyezték. Ám az is világos, hogy az aktuális politika általában messze áll a haladó gondolatok elfogadásától.

Az Egyesült Nemzeteknek számos olyan tagja van, melyek a nemzeti szuverenitás problémái miatt képtelenek alkalmazni a Hobbes-i* szuverenitást, ami tragikusan hiányzott Ruandában, Koszovóban és Kelet-Timorban, amikor pedig erre szükség lett volna. Sőt, a nemzetközi közösség a népi-nacionalizmus konfliktusaira politikai megoldást keresve a létező erők egyensúlyát képviselő reálpolitika irányába tapogatózott. Ez az irányzat befagyasztja a megoldást kereső kapcsolatokat – a daytoni egyezmény szélsőséges példa erre – pedig elengedhetetlen, hogy a kapcsolatok szabadon jöjjenek létre, így az ilyen megállapodások (pl. a belfasti egyezmény) hatékonyak lesznek. Az ügyek megbízható, hathatós rendezése és az adott helyzetnek leginkább megfelelő politika adhat csak választ az új népi-nacionalista kihívásokra, melyek átfogó és mélyreható beavatkozást igényelnek.

A századvégi pesszimizmus némileg érthető. Ebben az új században azonban már van remény arra, hogy jobbak lesznek a kilátások, és a népi nacionalizmus problémáját kezelni lehet. Egy új “világrendet” várva némely értelmiségi csoport a nemzetközi közösségben új paradigmákat kezd kialakítani, úgymint: kormányközi szervezetek, nem kormányzati szervezetek, politikai tanácsadók egyesülete és tudósok társasága. Ezt legjobban úgy lehet érzékeltetni, mint egymást átfedő, egymással kölcsönös viszonyban álló csomópontok hálózatát, ami kikényszeríti a jelenlegi emberi jogok szerződéseinek betartását, a nemzetközi törvénykezést (ideértve az alkalmi- és a nemzetközi büntetőbíróságot) és végül a kollektív katonai fellépés lehetőségét emberiességi célok érdekében. Ez az, amit ki kell kényszeríteni, azaz egy olyan társadalmi szerkezetet, ami leginkább az európai viszonyokra illik, és sehol máshol a világon nem alkalmazható. Ezt a tervezetet 1999-ben kozmopolita kormányzati irányzatnak nevezték el.

A globalizáció meghatározására léteznek olyan nézetek, melyek szerint általa az “erkölcsi kényszer” lendül mozgásba – magába foglalva azt a nyilvánvaló igazságot, hogy az egész emberiségnek szembe kell nézni egyénileg megoldhatatlan problémákkal. Lesz-e vajon olyan politikai irányzat, amelyik elfogadja ezt a nézetet, és eszerint cselekszik – ma még nem lehet tudni; de az már más kérdés, mert az emberiség még nagyon távol áll attól, hogy transznacionális civil társadalomban éljen, és még a kormányközi koordináció veszélyei is meglehetősen nyilvánvalók.

Még ha ezek a veszélyek nem is léteznének, a jugoszláv háború nagy tanulsága érvényben marad, mert a hidegháború végét követő időszakban nincs kollektív biztonság, nincs nemzetközi akarat arra, hogy a gyenge védelmet kapjon az erőssel szemben, és ha egy kormány meg akarja védelmezni saját népének szabadságát, biztonságát, akkor nem érvekre és nem jó szövetségekre van szüksége, hanem erős hadseregre.

Kádár József