The Enlightenment and the National Movement in East Europe

The philosophical movement of the Enlightenment exerted a great influence on the process in which East European peoples and empires transformed into nations. This effect became manifest in different ways in incomplete and complete societies. However, its presence can be attributed to the fact that the Power tried to find access to its subjects by means of the spreading national language.

A felvilágosodást a 18. századdal szoktuk összekötni, bár az előző század végén már mutatkoztak első jelei. Olyan szellemi áramlat, ideológia gyanánt, amely bizonyos vonatkozásokban mind a mai napig hat – vagy jó volna, ha csakugyan hatna. Érdemben, ahogy Kant akkor megfogalmazta, az ember bátorsága volt arra, hogy az ész fényében mindent megtudjon önmagáról és a világról. Ez nagyon lényeges mozzanat volt, a racionális gondolkodásé, amelyet kibontakoztatott, s ami ma is hat, vagy hathatna.

Fogalmilag sok más jelenség, képzet is beletartozott a korabeli felvilágosodásba, ahogy akkor az emberek elgondolták. Persze – az emberek legfeljebb öt százaléka volt olyan, aki ilyen kérdéseken akkor elgondolkodott, csakhogy ezek nemcsak az akkori írókból, szellemi emberekből, zsurnalisztákból verbuválódtak, hanem a kormányzati személyiségekből is, nemegyszer egészen fel az uralkodóig.

A felvilágosodás egyik jelszava az Ember volt, így, nagybetűvel, vagyis az ember általában, minden különösebb etnikai jegy nélkül. Ezeket a felvilágosodás nagy mozgatói nem sokra becsülték, ha ugyan egyáltalában látókörükbe engedték. Az Ember tehát, minden külön értelmezés nélkül. Pontosabban: így gondolták, éppen az az öt százalék. És nem vették észre, hogy az absztrakt Ember – a fehér bőrű ember. Nagy divatja volt persze ekkor a Távol-Keletnek, a kínaiaknak, a “jó vadembernek”, aki éppen azért jó, mert még nem rontotta meg a civilizáció. De akárhogy is nézzük, a kínainak vagy a jó vadembernek azért már nem jutott hely abban a társadalomban, amelyről ez az öt százalék elmélkedett.

Hozzátartozik a felvilágosodáshoz képviselőinek hallatlan optimizmusa. A nagy természettudományos felfedezések az előző században születtek ugyan, de hírük ekkor jutott el ehhez az öt százalékhoz, és ők maradéktalanul csodálták ezeket a felfedezéseket. Már akkor is úgy tűnt, hogy most már mindent tudunk a természetről, tetszésünk szerint szolgálatunkba hajthatjuk. (Lám, milyen messze világított a felvilágosodás: a 20. századi nagy természetátalakító tervek megvalósítását, azok kártevéseit még most is nyögjük.) Ez az optimizmus táplálta a hitet is, hogy csak mindenkinek el kell magyarázni, mi az ésszerű, akkor ezt mindenki meg is érti, elfogadja, ennek megfelelően cselekszik egész életében, és így eljutunk, az ész alapján, az ész (vagy inkább az Ész) társadalmáig, amelyben már semmi probléma sem lesz. (Idősebb olvasók még emlékezhetnek rá, mennyire kellett ebben a problémák nélküli társadalomban hinni, még ha – bevallottan – egyelőre nem is áll rendelkezésünkre. De fényes eljövetele – úgymond – csak idő és néhány erőfeszítés kérdése.)

A jelenkori szemlélődő számára manapság úgy tűnik – ha egyáltalában tudomást vesz a felvilágosodásról – hogy az valamiféle egységes áramlat lehetett. Aki csak valamelyest is foglalkozott a kérdéssel, persze jól tudja, hogy erről szó sincs. A lehető legellentétesebb gondolatok is megfértek a felvilágosodáson belül (képviselőik persze annál kevésbé). De sok más egyébtől eltekintve bizonyos “nemzeti” különbségek is felfedezhetők. Az alapokat voltaképpen az angolok rakták le; filozófusok és közgazdászok, maga Voltaire is tőlük tanult angliai tartózkodása során. Csakhogy ami azután ennek a bizonyos öt százaléknak az Európáját elárasztotta, az már csakugyan elsőrendűen a francia felvilágosodás eszmerendszere volt. (Persze ebben lelhetők fel a legnagyobb ellentétek is.) Egészében mégis ez a francia felvilágosodás, amelyért az öt százalék lelkesült, mai szemmel nézve is eléggé radikális alakot öltött számos képviselőjében, mert Rousseau és Voltaire sokkal több emberre hatott az öt százalékon belül, mint Montesquieu.

A radikális francia mellett volt egy sokkal illedelmesebb, erősen protestáns ízű német felvilágosodás is, amely persze ugyancsak felnézett a francia változatra, ám ez nem akadályozta meg e jókora radikalizmus lecsökkentésében. A német felvilágosodás az ész mindenekfölött-valóságát jó német alapossággal igyekezett aprópénzre váltani, és a karácsonyi prédikáció alkalmából a lelkes tiszteletesek az istállózó állattartás előnyeiről szónokoltak. Voltak persze radikális német gondolkodók is, csakhogy azoknak a művei akkoriban nem jutottak el az olvasóközönséghez.

A radikális francia és a mérsékelt német felvilágosodás mellett létezett még egyfajta olasz felvilágosodás is. Közülük a történetkutatót, Muratorit szokták emlegetni, vagy a jogász Beccariát. Ennek az olasz felvilágosodásnak volt némi katolikus felhangja is. Az olasz változat számunkra a most tárgyalandó összefüggésben nem érdekes, mert érdemben Kelet-Európában nem hatott, csak az előbbi kettő, Igaz, hogy Nagy Katalin alaposan felhasználta éppen Beccariát is törvényelőkészítő munkája során, de ez az ő egyéni ügye volt. Az olasz felvilágosodásért lelkesedők száma még a “szülőföldön” sem érte el azt a bizonyos öt százalékot.

Mielőtt felvetnénk a tulajdonképpeni kérdést, hogyan lesz az Embert a középpontba állító felvilágosodásból nemzeti mozgalom, egy pillantást kell vetni a 18. század régi Kelet-Európájára, hogy kiderüljön: milyen keretek között éltek az itteni etnikumok, amelyekből majd nemzetek lesznek néhány évtizeden belül.

Ezek az itt élő népek ebben az időpontban három nagy birodalom – a Habsburg, az orosz és az oszmán birodalom – keretei között helyezkedtek el. Voltaképpen van még egy negyedik is, a lengyel–litván állam, csakhogy ezt éppen ebben a második fél évszázadban osztották fel részlegesen, majd végül teljesen. Ezért ezzel a változással és a lengyelekkel majd még külön kell néhány mondat erejéig foglalkoznunk.

Mindegyiküknek alapvető jellemvonása, és ez alól a lengyel–litván állam sem kivétel, hogy etnikai szempontból igen tarka összetételű, sokféle etnikum él ezekben együtt, és ehhez még hozzátartozik az a körülmény is, hogy nem egymás mellett, hanem etnikailag igen vegyesen, összekeverve élnek. A városi lakos más etnikumhoz tartozik, mint a környék parasztja, és netán a földesúr, ha van ilyen (nem mindenhol van!), megint másik etnikumhoz tartozik.

Ez azonban még egyelőre csak másod- vagy harmadrangú különbség, mert ekkor és itt, a hagyományos társadalomban az etnikai különbségek még nem játszanak alapvető szerepet. Sokkal alapvetőbbek a társadalmi különbségek, hogy valaki a földesurak, vagyis arisztokraták és nemesek vagy a parasztság, vagyis zömmel a jobbágyság (de messzemenően nem minden paraszt jobbágy!), vagy a városi polgár osztályába tartozik. És persze, amiről többnyire meg szoktak feledkezni, létezett még az értelmiség: ebbe a csoportba jórészt papok tartoznak, meg állami hivatalnokok, de olykor a modern értelmiségi foglalkozások egyéb képviselői is felbukkannak, inkább egyéni kivételként persze.

A társadalmi különbségek egy másfajta elkülönülést jelentenek, mint az etnikai különbségek. Külön-külön is lehetne ezeket vizsgálni, egymásra való vonatkoztatás nélkül. Csakhogy ezzel egyáltalában nem kerülnénk közelebb az itteni etnikumok sajátos helyzetének megismeréséig. A két mozzanatot, a két szempontot ugyanis össze kell vetni egymással, egyszerre vizsgálni mindkettőt az egyes etnikumoknál. És akkor kiderül, hogy nagy általánosítással, számos fontos részletet teljesen elhanyagolva, tehát a tényleges helyzetet mégiscsak valahol meghamisítva két nagy csoportra oszthatjuk ezeket az etnikumokat. Az egyikbe tartoznak azok, amelyeknek, mondhatnánk, teljes társadalmi struktúrájuk van, tehát van nemessége, parasztsága, polgársága és értelmisége; és azok, amelyeknél nincs meg ez a teljes társadalmi struktúra. Érdemben itt egy fontos különbség van: van-e az illető etnikumnak saját feudális jellegű elitje, magyarán nemessége, vagy nincs. Akad persze olyan etnikum is, amelyik más vonatkozásban is csonka, mert nincs vagy alig van városi polgársága. Értelmiségről természetesen minden etnikum esetében beszélhetünk, mert papjai mindegyiknek vannak. A lényeges különbséget mégis a feudális elit megléte vagy hiánya mutatja. Ez azért alapvető, mert ez a feudális elit “csinálta” érdemben az egyes etnikumok történetét, ez szerepelt politikai síkon, ahol voltak megfelelő fórumok a politikai megnyilvánulásokra. Mondhatnánk azt is, hogy ezekről az etnikumokról tudtak a soknemzetiségű birodalmak vezetői, felső szintű irányítói, ezeknek a létét vették tudomásul. Már csak azért is, mert ezeknek a feudális eliteknek voltak meg a megfelelő politikai fórumai. Ez persze csak a Habsburg-birodalomban volt így, meg a lengyel–litván államban, amíg létezett, sőt a balti területeken is, amelyek nagyjából ekkor váltottak át svéd (vagy német) uralomról oroszra. Az egyszerűség kedvéért az első típust, a teljes társadalommal rendelkezőt nemesi etnikumnak nevezném, a másikat pedig nem nemesinek. Természetesen ez távolról sem jelent valamiféle értékítéletet, hogy az egyik nemesebb, vagyis előkelőbb, jobb, pozitívabb stb. a másiknál. Egyszerűen a kétféle társadalmi képletnek rövid elnevezéséről van itt szó. Ugyanezzel az erővel beszélhetnénk A vagy B típusú etnikumokról, vagy nevezhetnénk az egyiket alfának, a másikat meg bétának vagy akár omegának. Úgy tűnik, hogy a “nemesi” vagy “nem nemesi” jelző talán könnyebben megjegyezhető, mert valamilyen formában utal is a két típus lényeges különbségére.

A három (vagy négy) birodalom közül kettőben, a Habsburgban és az oroszban a 18. század második felében az az államforma uralkodott, amelyet már a kortársak felvilágosult despotizmusnak, a későbbi történetírás inkább (bizonyos tisztességtudással) felvilágosult abszolutizmusnak nevezett. A rendszer lényege: az államot, vagyis a birodalmat reformokkal fejleszteni, hogy azt elsőrendűen katonai téren az egyéb (gazdaságilag fejlettebb) nyugati államokkal azonos színvonalra emelje. Hozzátartozott a reformokhoz a lakosság számának növelése betelepítésekkel, a gazdasági élet fejlesztése, az iparé, manufaktúrák szervezése révén, de a mezőgazdaságé is, hiszen a lakosságot el kellett látni élelmiszerrel. A fejlesztéshez hozzátartozott a 18. század elején Angliában és Hollandiában meginduló mezőgazdasági forradalom eredményeinek az átvétele, legalábbis az erre irányuló kísérlet, új növényi kultúrák bevezetése, új termelési módszerek meghonosítása. A felvilágosult abszolutizmus elvileg rendezte volna a parasztság sorsát is, ez azonban csak a Habsburg-birodalomban történt meg a Mária Terézia-féle úrbéri reformokkal – ezeket a birodalom majdnem minden tartományában bevezették. Lényegük az eddig magánjogi jellegű földesúr–jobbágy-viszony közjogivá emelése, a paraszti szolgáltatások mértékének és a parasztoknak járó birtok nagyságának megállapítása az állam részéről. Oroszországban ez a nemesség ellenállása miatt nem sikerült.

A mezőgazdasági reformok bevezetése, az új termesztési módszerek elterjesztése szükségessé tette, hogy a lakosság túlnyomó többségét kitevő parasztsághoz a parasztok számára is érthető nyelven forduljanak. A hatóságok részéről ez egyértelműen racionális lépés volt. Az egyes birodalmakban léteztek ugyan olyan koinék, olyan nyelvek, amelyeken a lakosság jelentős része tudott kommunikálni, a Habsburg-birodalomban ez a német volt, az oroszban természetesen az orosz, a lengyel–litván államban (ameddig fennállt) a lengyel, az oszmán birodalomban viszont korántsem a török, hanem a görög. Ezek a nyelvek azonban mégsem voltak alkalmasak az új földművelési módszerek elterjesztésére, megtanítására. A kelet-európai birodalmakban éppen az uralkodó rendszer lényegéből fakadóan a központ egyre növekvő számú rendeletet adott ki az emberek mindennapi életének minél szorosabb befolyásolására és személyi adataik nyilvántartására. A rendeleteket a templomokban a papok magyarázták el, a városokban a század utolsó évtizedeiben falragaszok is léteztek már, a lakosság nagy többsége ugyan írástudatlan volt, de mindig akadt valaki, aki képes volt felolvasni a rendeleteket. Hangsúlyozzuk, mindez az Ész sugallta racionális rendelkezés volt, mindenfajta etnikai (“nemzeti”) szándék nélkül.

Akárhogy is nézzük, az a nyelv, amelynek segítségével az államhatalom a saját reformjai érdekében közel akart férkőzni alattvalóihoz, az a nyelv volt, amelyet ma anyanyelv elnevezéssel tartunk számon. Az anyanyelv persze ekkoriban többnyire valamilyen helyi nyelvjárást vagy egy általában használatos nyelvet jelentett anélkül, hogy ennek a nyelvnek lett volna valamilyen szabályrendszere, nyelvtana, helyesírása. Hogy egy bennünket is érintő példát hozzunk: a Mária Terézia-féle úrbéri reform bevezetése során kiküldött biztosoknak 14 pontba foglalt kérdéseket kellett feltenniük a falusi lakosságnak. Ezeket a pontokat Magyarországon a latin, német és magyar mellett szlovákul is megfogalmazták és kinyomtatták. Horvátországban természetesen a latin és a német mellett horvátul is.

Itt került kapcsolatba az állami politika azokkal a mozgalmakkal, amelyeket a történetírás nemzeti újjászületés, nemzeti ébredés vagy nemzeti megújulás néven tart számon. Ezek a mozgalmak voltaképpen mindegyik etnikum esetében szűk körű értelmiségi kezdeményezések voltak, amelyek abból az elvont megfontolásból indultak ki, hogy a nemzet, amelyhez ők (a pár tucat értelmiségi) tartozik, most éppen alszik, de fel kell ébreszteni. (“Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet” – Berzsenyi így verselt, igaz, kissé később, a következő század elején, de a Habsburg-birodalom más népei esetében is lehet hasonló verseket idézni, és már korábbról is.) Egy kiváló mai cseh történész, Miroslav Hroch dolgozta ki az európai kis népek nemzeti mozgalmainak a három szakaszát, ezek közül az első éppen az, amelyikben még csak néhány tucat emberben tudatosodik a virtuális nemzethez való tartozás. Ez éppen elsősorban a birodalom nem nemesi etnikumainál van így, a szlovák Juraj Fándly, egy katolikus pap, éppen a nép ismereteinek, elsőrendűen mezőgazdasági ismereteinek a fejlesztése érdekében írt könyvet “Szorgalmas házi és földművelő gazda” címen, a nagyszombati egyetemen még Pázmány kora óta használatos helyi szlovák nyelvjárás alapján. Ugyanakkor ez a munka tipikusan a német ihletésű felvilágosodás egyik megnyilvánulása volt.

Az állami célok és a kialakulóban lévő mozgalom találkozását az tette lehetővé, hogy a nemzeti megújulási mozgalmaknak két alapvető problémája volt: a nemzeti (irodalmi) nyelv és a nemzeti történelem hiánya, illetve megteremtésének szükségessége. Ez a két mozzanat volt az, amely a mozgalom szélesebb körben történő elterjedésében, a nemzeti öntudat megteremtésében és meggyökereztetésében majd alapvető szerepet játszik a 19. század első felében. A felvilágosodás korabeli indulásában azonban csak az első elemnek volt érdemi szerepe, a történelem iránti érdeklődés később válik fontossá, ennek is voltak felvilágosodás-korabeli elemei, de a romantika sokkal több indítékot kínál majd.

Mindezek a mozzanatok elsősorban a Habsburg-birodalomban játszottak jelentős szerepet, legfőképpen azért, mert itt éltek jelentős lélekszámú nemesi és nem nemesi nemzetek.

A csehek valahol voltaképpen középütt helyezkedtek el a nemesi és nem nemesi típus között, mert arisztokráciájuk a 18. század második felére nagyrészt elnémetesedett, a mi fogalmaink szerinti köznemesség pedig az ellenreformáció során eltűnt, mert a protestantizmushoz, ennek evangélikus vagy csehtestvéri formájához ragaszkodó nemeseknek nagyrészt emigrálniuk kellett, ha nem voltak hajlandók katolizálni. A cseheknek voltaképpen már a huszita korszak óta volt irodalmi nyelvük, amelyre a bibliai szövegeket lefordították. Most ez vált a mozgalom egyik éltetőjévé. 1793-ban hozták létre a prágai egyetemen a cseh nyelv tanszékét Josef Martin Pelcl vezetése alatt, ekkor kezdtek el cseh nyelven színdarabokat előadni Prágában, a Nostic grófok palotájában (az épület mindmáig áll). A cseh irodalmi nyelv kifejlesztése érdekében persze még sok volt a teendő. Itt játszott nagy szerepet egy jezsuita, Josef Dobrovský, aki a rend feloszlatása után egyes főnemesi családoknál dolgozott nevelőként. Ezek a családok voltaképpen a mecénás szerepét játszották az ő vonatkozásában. Dobrovský nemcsak a cseh nyelvtan megteremtésében vitt kiemelkedő szerepet, őt tekinthetjük a szlavisztika mint tudományszak egyik alapítójának. Furcsa persze, hogy egy katolikus papban kell meglátnunk a felvilágosodás hatása alatt meginduló cseh mozgalom atyamesterét, de Dobrovský kétségtelenül a felvilágosodás tanítványa is volt. Ugyanakkor az sem érdektelen körülmény, hogy tudományos munkáit sorra német nyelven írta, mert véleménye szerint a cseh nyelv még erre nem volt alkalmas. Erre a feladatra majd a nyelvújítás teszi képessé, de ez már a következő század és egy új nemzedék munkálkodásának lesz az eredménye.

Hadd emlékeztessünk magyar vonatkozásban (hiszen a magyar a másik fontos nemesi etnikum a birodalomban) a bécsi testőrírók működésére, akik egyértelműen éppen Mária Terézia védenceiként a felvilágosodás eszméit Bécsben szinte első kézből kapták, persze alapvetően a mérsékelt német változatában. Csokonai ugyanakkor úgy fogalmaz, hogy “mint egy Rousseau Ermenonville-ben ember és polgár leszek”, tehát a francia változatról is volt fogalma, de a jakobinusokat már nem kívánta követni. Hogy a felvilágosodás teremtménye, azt a magyar irodalomtörténet-írás régóta bizonygatja, de mellékesen azt is, milyen szerepe volt a nemzeti öntudat megteremtésében.

A horvátoknál minden reformfolyamat valamivel később indult, mint a magyaroknál, bár Ruder Bošković zágrábi kanonok személyében már a század derekán akad híve náluk is a felvilágosodásnak. A horvátoknál is a nyelvkérdés került előtérbe igen hamar. A szerbekkel való, délszláv ihletésű együttműködés érdekében majd a 19. század elején fogadják el a szerb Vuk Stefanović Karadžić nyelvi reformját. Karadžić saját hercegovinai nyelvjárását tette meg a szerb irodalmi nyelv alapjává. Nagy lépés volt ez előre, mert addig az egyházban használatos óegyházi szláv mellett, amely jórészt már a latinhoz hasonló holt nyelv volt, irodalmi nyelvként az ún. szlavenoszerbet használták, amely voltaképpen a korabeli orosz nyelvre emlékeztet, számos, a népnyelvből vett szerb szóval. Ezen a nyelven írta Jovan Rajić négykötetes munkáját a horvátok, bolgárok, de főképp a szerbek történetéről, amely a mozgalom történeti megalapozásában is fontos szerephez jutott. A nagy mű első kiadásban 1762-ben jelent meg. Ezzel kapcsolatban fel kell persze hívni a figyelmet arra, hogy mindez a Habsburg-birodalomhoz tartozó, szerbek által lakott területen alakult ki, a Határőrvidéken, részben Dél-Magyarországon. Az oszmán uralom alatt álló szerb terület lakossága ebből kimaradt, hiszen ide a felvilágosodás semelyik formájában sem jutott el.

A szlovákoknál a század végén találkozunk az irodalmi nyelv megteremtésére irányuló első kísérlettel, Anton Bernolák kanonok (megint egy pap!) tevékenységével. Itt kell megjegyezni, hogy a szlovákok mintegy 70–80%-a katolikus volt, a 20–30% evangélikus. Nekik megvolt a saját irodalmi nyelvük, ugyanis a huszita korszak bibliafordításának a cseh nyelvét használták. Ez persze archaikus is volt, meg cseh is, tehát nem szlovák, Bernolák a számára otthonos nyugati szlovák nyelvjárás alapján dolgozott ki egy új irodalmi nyelvet, latinul megírta ennek nyelvtanát, és ötnyelvű (latin–német–magyar–cseh–szlovák) szótárában is ezt a nyelvet használta. (Későbbi időszakok buzgó történészei nem is késlekedtek ezt a magyar elemet szemére vetni és magyarón voltáról, vagyis a magyarokkal szembeni behódolásról értekezni.) A bernoláčtinát a katolikus szlovákok jórészt elfogadták, a következő században egy Ján Hollý nevű katolikus pap (!) hosszú (és manapság persze már olvashatatlanul unalmas) eposzokat írt ezen a Bernolák-féle nyelven Svätoplukról és Cirillről meg Metódról.

A románok sajátos helyzetben voltak. A 14. század óta létezett két román állam, fejedelemség, Havaselve vagy Havasalföld (román nevén Ţara românească, vagyis román ország) és Moldva, előbb magyar és lengyel függőségben, a törökök megjelenése után pedig az oszmán birodalom vazallus-fejedelemségei lettek. Teljes társadalmi struktúrát építettek ki. Csakhogy a rendi szervezet formái nélkül, nagyon elmaradott viszonyok között. Itt a felvilágosodásnak alig lehetett hatása. Más volt viszont a helyzet Erdélyben, ahol a 18. században a Habsburg-kormányzat elősegítette az ortodox románok csatlakozását a nyugati egyházhoz, az uniót, bőkezűen gondoskodott az unitus papság oktatásáról. Bécsben, sőt akárhányan Rómában tanultak, felfedezték, hogy nyelvük a latinból származik, épp úgy, mint a francia vagy az olasz. Az unitus papok közül hárman, Samuil Micu-Klein, Petru Maior és Gheorghe Şincai egy ideig a Budai Egyetemi Nyomda cenzorai voltak, Şincai később erdélyi arisztokrata családoknál nevelősködött. Részben nyelvészeti, részben történeti munkákat írtak, és bár ezek csak jóval később, a 19. század során jelentek meg nyomtatásban, már a maguk korában, tehát a 18–19. század fordulóján nagy szerepet játszottak a román nemzeti mozgalom kezdeteinél. Ők még meg voltak győződve a tiszta római származásról.

A Habsburg-birodalom szerbjeiről részben már esett szó a nyelv kanonizálása kapcsán. A szerb felvilágosodás számos képviselője magyarországi és bécsi diaszpórában élt, ott került a felvilágosodás hatása alá. Elvétve akadt köztük nem a Monarchia területéről, a Határőrvidékről való személy, mint Dositej Obradović, eredetileg ortodox szerzetes, az oszmán uralomhoz tartozó szerb területről, aki azonban otthagyta kolostorát, bevándorolta Európa jó részét, és egyértelműen a felvilágosodás hatása alatt írta meg máig is élvezetes önéletírását. Ő azonban még Vuk Karadžić előtt működött, így a szlaveno-szerb nyelven írta munkáit. Végül a Habsburg-birodalmi területen, Dél-Magyarországon kötött ki, és egyéni, társak nélküli, de jelentős hatást gyakorolt a továbbiakban is a szerb mozgalomra.

Ha a szerbeknél nagy szerepet játszott a különböző európai országokba került diaszpóra, még inkább érvényes ez a görögökre. Nekik sem volt teljes társadalmuk, parasztok voltak és kereskedők, de az utóbbiak jelentős számban telepedtek meg a Habsburg-birodalomban, a pesti görögök jelenlétének mindmáig megvannak a nyomai. A szerbekhez hasonlóan elsősorban a Duna mentén telepedtek le, hiszen ez volt a fő kereskedelmi útvonal. De a másik vízi úton, vagyis a Földközi-tengeren még Marseilles-ig is eljutottak, és egyéb nyugati városokban is voltak településeik. Mobilitásuk és fogékonyságuk révén gyorsan a felvilágosodás hatása alá kerültek. A 18. század utolsó évtizedében igen sok nyugati munkát, elsősorban franciát fordítottak le görögre. Amint azt már említettük, a Balkánon a görög volt a koiné, ezért ezek a fordítások egyéb balkáni etnikumok tagjaihoz is elkerültek és hatottak. Külön kell még azt is említeni, hogy a görögöknek ugyan nem volt saját arisztokráciájuk, de az oszmán birodalom államapparátusában, pontosabban a külügyi kapcsolatok intézményeinél gyakorlatilag csak ők voltak jelen, mert jól ismerték a fontosabb európai nyelveket is. Nemzeti öntudatukat nem is annyira az ókori görögség emléke formálta, azt a nyugat-európai lelkes görögbarátok sokkal jobban ismerték, mint ők maguk. Amiről viszont tudtak, az a középkori bizánci birodalom volt, Bizánc örököseinek tekintették magukat, ezért a görög nemzeti mozgalom a kezdetektől fogva fellépett a bizánci birodalom feltámasztásának igényével, és ami ezzel egyet jelentett, az egész Balkán feletti uralom megragadásával.

Ahogyan az oszmán birodalombeli szerbekre, úgy a bolgárokra sem volt érdemi hatással a felvilágosodás. A későbbi bolgár történetírás ugyan szívesen emlegette Paiszij atya 1762-ben íródott (és több tucat kézírásos másolatban is fennmaradt) bolgár történetét mint a felvilágosodás hatásának lenyomatát, erről azonban nincs szó. A pártállami történetírás különösen erőteljesen magasztalta fel Paiszijt mint a bolgár parasztság képviselőjét, aki önerővel (persze az egyik Athosz-hegyi szerb kolostorban) képezte magát történetíróvá. Viszont az 1980-as évekre már kiderült, hogy gazdag kereskedőcsaládból származott. Középkori krónikákra emlékeztető rövid munkájában érdemben nincs nyoma a felvilágosodásnak. Az ortodox egyház különben sem rajongott az ilyen világias elképzelésekért.

Az albánok (vagy arnauták-arnóták, ahogyan akkoriban nevezték őket) ekkor még az oszmán birodalom leglelkesebb hívei és legmegbízhatóbb katonái voltak, valamiféle elszakadás gondolata fel sem merülhetett. A még a késő középkorban az oszmán hódítás elől elmenekülő és Dél-Itáliában letelepedett italo-albánok ugyan nem voltak a török birodalom lekötelezettjei, de zömmel paraszti népesség lévén ekkoriban még nem kerültek érintkezésbe a felvilágosodással.

Ha sorra vesszük Kelet-Európa nem nemesi etnikumait vagy akár a nemesiek zömét is, a felvilágosodás utolsó évtizedeiben találkozunk náluk a nemzeti “ébredés” első jeleivel, és ezekben a társadalmakban megtaláljuk a felvilágosult gondolatkör első jeleit. Viszont az orosz birodalomhoz tartozó nem nemesi népek, elsősorban a baltiak vagy az ukránok körében a kései 18. században még nem kezdődtek el a nemzeti mozgalmak. Még ha abból is indulunk ki – okkal –, hogy Kelet-Európában a felvilágosodás kora egy-két évtizeddel túlélte a francia forradalmat, ezek a nemzeti mozgalmak olyan későn indultak, hogy még valamiféle kései felvilágosodásról is alig lehet beszélni. Bizonyos mértékig még valóban a felvilágosodás hatását láthatjuk abban, hogy 1800 táján két ottani német evangélikus lelkész, Gottlieb Merkel és Garlieb Johann Petri jelentettek meg könyvet, természetesen németül, az észtek, illetve a lettek nyomorúságos helyzetéről, a későbbi mozgalmak majd ezekre is hivatkoznak mint ősökre, de azért ezt mégsem tekinthetjük a felvilágosodás mozgalmakra gyakorolt hatásának. Az elmondottak bizonyos értelemben a litvánokra is érvényesek, bár ők nem svéd – német – orosz, hanem lengyel fennhatóság alatt érték meg a felvilágosodást, ugyancsak érdemi hatás nélkül.

Ha az eddigiekben a nemesi etnikumok sorában a magyarokat és a cseheket találtuk a legfejlettebbeknek, akiknél egészen világos, hogy a felvilágosodásnak hatása volt a nemzeti mozgalom kibontakozására, úgy a nem nemesi etnikumok körében legfejlettebbnek tekinthető ausztriai szlovéneknél szintén találunk nyomokat a felvilágosodás eszmeáramlatának, Marko Pohlin első szlovén nyelvtanárban például, de ez mindenképpen szerény kezdete a később sem nagy hullámokat verő szlovén mozgalomnak.

Ezen a ponton itt le is zárhatnánk fejtegetéseinket, mert a fenti módon értelmezett nemzeti mozgalmat, tehát kulturális, nyelvi törekvéseket kevéssé találunk annál a két nemesi etnikumnál, amelyek helyzetét eddig éppen csak érintettük anélkül, hogy a nemzeti mozgalom kezdeteit és ebben a felvilágosodás hatását megkerestük volna. Pedig két nem jelentéktelen etnikumról van szó, a lengyelekről és az oroszokról. Ezért a továbbiakban róluk ejtünk néhány szót.

Amint már említettük, a lengyel–litván államot éppen a felvilágosodás kései évtizedeiben osztják fel egymás között a szomszédok, s radírozzák le ezzel a térképről a lengyel államot. (Ettől kezdve már inkább így kell nevezni hazájukat, mert a politikai elit, a nemesség erre az időszakra már egyértelműen lengyelnek, a natio Polonica tagjának tekinti magát.)

Szokták mondani (a lengyelek persze nem!), hogy a lengyel állam eltűnésének egyik oka éppen az abszolutizmus hiányában keresendő, a rendi-nemesi erők korlátlan túlsúlyában a központi hatalom felett. Ebben van is valami igazság: a felvilágosult abszolutizmus intézményrendszere, nemcsak Kelet-Európa, hanem a korabeli egész európai periféria jellegzetes tüneménye, itt nem alakult ki. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy amikor az évtizedes, sőt évszázados nemesi anarchia és idővel egyoldalú orosz befolyás után, 1764-ben Szaniszló Ágost király trónraléptével (akit éppen az uralkodó befolyással rendelkező orosz állam, vagyis konkrétan II. Katalin császárnő juttatott a trónra), megindult valamiféle reformkorszak, amelynek intézkedései erősen a felvilágosodás hatásáról vallottak. 1765-ben itt hozták létre a Nemzeti Nevelés Bizottságát, értelemszerűen az első közoktatásügyi minisztériumot Európában, amely nagyon is modern elvek alapján kezdte kiépíteni a közoktatást, elsőrendűen a középfokút. A reformok mozgatói, Stanisłav Staszic és Hugo Kołłątaj (mindketten, ahogy az a lengyeleknél illik, katolikus papok) egyértelműen a felvilágosodás hívei, éppenséggel annak inkább radikális, francia változatának a hatása alatt állnak. Ahogyan természetes, hogy mindketten katolikus papok, úgy természetes, hogy ebben a hazai és európai szellemi környezetben mindketten szabadkőművesek, ahogy egyébként maga a király, Szaniszló Ágost is. Még a másutt olyan fontos nyelvkérdés itt is előtérbe került, már eléggé korán, az ún. “demakaronizacja” formájában. Ez a nehezen lefordítható lengyel szó azt takarta, hogy a reform hívei többek között arra is törekedtek, hogy a túlságosan sokáig hivatalos nyelvként funkcionáló latin hatását csökkentsék, és “kigyomlálják” a fölösleges latin (és esetleg egyéb származású) szavakat a nyelvből. A másutt olyannyira fontos teendőt, az egységes irodalmi nyelv megteremtését viszont már elvégezték az elődök még a 16. században, amikor a lengyelek Balassi Bálintja, Jan Kochanowski ezen a nyelven verselt, ugyanolyan magas színvonalon, mint a vele korabeli magyar költő.

Nemzeti ébredésről vagy újjászületésről itt nem beszélt senki, hiszen a nemzet (vagyis a lakosság mintegy 10%-át kitevő nemesség, túlnyomó többségében föld nélkül tengődő, az arisztokraták kenyerén élő, műveletlen, sok esetben egyenesen analfabéta nemes) már régóta létezett, meg is őrizte függetlenségét a központi hatalommal szemben (ez a tíz százalék, hallatlanul magas arány az akkori Európában, ahol a nemesség általában a lakosság 0,5–1%-át tette ki, ritkán ennél valamivel többet). Ez a nemesség legalábbis meg volt győződve arról, hogy megőrizte függetlenségét, “arany szabadságát” (a korban nap mint nap emlegetett jelszó).

Csak az 1773-as első felosztás sokkja ébresztette rá a nemesség szűk, európai műveltséggel rendelkező csoportját, hogy a szabadságot nem elsősorban a királlyal szemben, hanem a szomszédokkal szemben kell megvédeni. A nagy többség hamar kiheverte a sokkot, és megint az egyedülálló és ragyogó nemesi szabadság bűvöletében élt (az esetek többségében jobbágyteleknyi nagyságú földbirtokkal vagy egyenesen földbirtok nélkül).

A király és a valóban jóformán maroknyi felvilágosult nemesség már nem egyszerűen a francia felvilágosodással került kapcsolatba. Hiszen időközben megindult a felvilágosodás alapelveit megvalósítani kívánó francia forradalom. Az 1793-as második felosztás után a politikusok a forradalmi Franciaország, az adott pillanatban a jakobinus diktatúra segítségét kérték. A jakobinusok viszont tudni akarták: mit tettek a lengyelek a parasztok érdekében. És akkor kiderült, hogy édeskeveset. Mert 1788-ban összeült ugyan egy újabb rendi országgyűlés, amely 1791. május 3-án (ma ez a lengyel nemzeti ünnep) megszavazta a francia mintát követő alkotmányt, a lengyel állam átalakult alkotmányos monarchiává, ám tisztán lengyellé, a litvánokra senki sem gondolt. A litván politikai elit sem, természetesen, hiszen ez a natio Polonica részeként most már a szó modern értelmében lengyelnek tartotta magát. (Jó néhányan majd az 1830/31-es lengyel felkelés után ébrednek rá arra, hogy ők talán mégsem lengyelek.) Minden gyönyörű volt ebben az 1791-es alkotmányban, csak éppen a lengyel társadalom nagy többsége, a jobbágyok, a parasztok maradtak ki belőle. Az ő helyzetükön az alkotmány semmit sem változtatott. És amikor 1794-ben, jóformán reménytelen helyzetben, az igencsak megcsonkított országban újabb felkelés tört ki, egyértelműen a felosztó szomszédok ellen, az amerikai függetlenségi háború éppen ekkor hazatért lengyel hőse, Tadeusz Kościuszko, egyben a felkelés vezetője, a polanieci univerzálban, vagyis törvényben kimondta: a jobbágyok, akik csatlakoznak a fegyveres harchoz, megkapják a személyes szabadságot, egyébként pedig, aki eddig heti három robotnapot teljesített, ezentúl csak kettővel tartozik. A rendelet még hosszan sorolta a módosításokat a paraszti szolgáltatások rendjében. Kicsinyes krajcárkodásnak minősíthetjük e szabályokat, mert eközben az egyébként kétségtelenül kitűnő hadvezér, az orosz Szuvorov már elfoglalta Varsót, a lengyel fővárost. A nemzeti mozgalomnak a továbbiakban már egy nem létező állam helyreállítása érdekében kellett harcolnia. Nagyon bonyolult folyamat vezetett idáig, alapvetően eltérő attól, amit eddig a többieknél megismertünk. De a kezdeti mozgalom minden kicsinyessége ellenére is markánsan viselte magán a felvilágosodás hatását, még határozottabban, mint a többieknél.

Hát az oroszok? Mert az ő nemzeti ébredésükről eddig még nem esett szó. Látszólag teljes joggal negligáltuk őket, mert sem a kortársak, sem a későbbi történetírás nem használt ilyen kifejezéseket. A modern társadalomtudomány a nemzetté válásnak, a nemzet kialakulásának két útját-módját különbözteti meg. Angol megfogalmazásban az egyik út a state to nation, a másik pedig a nation to state. Vagyis az előbbi esetben már megvan az állam, amely előbb vagy utóbb alattvalóiban kifejleszti az államhoz való tartozás tudatát, abban a formában, ahogy ez egy nemzethez való tartozást jelent. A nyugat-európai országokban nagyjából ez a folyamat zajlott le, és ezt kísérlik meg a 20. század második felében a dekolonizáció révén újonnan létrejött államok. A másik, a mondhatnánk, tipikusan kelet-európai út, ahol előbb jön létre a nemzet, és az hoz létre a maga számára valamilyen államot.

Persze a dolog mégsem ennyire egyszerű. Kelet-Európában is létezik egynéhány többszáz éves állam, amelyeket bizonyos szempontból az előző típushoz lehetne sorolni (lengyelek, csehek, magyarok, horvátok). A szerbek, mint láthattuk, még ellentmondásosabb konstrukciót alkotnak, mert benne alakulóban van a szerb nemzet, a Habsburg-birodalom időszakában a korszak legvégére valamilyen formában szerb állam jön létre. Ez valójában érdemben erős függésben más hatalmaktól, de forma szerint is az oszmán birodalom alattvalójaként. Ám az itt élő lakosság majd csak jóval később tanulja meg, hogy ő szerb.

Orosz állam persze létezett már régóta, 1863-ban ünnepelték meg ezeréves fennállását. Igaz, a régebbi orosz történetírásban volt olyan vélemény is, hogy államról csak a részfejedelemségekre szakadt orosz terület egy államban való egyesítése, tehát a 16. század eleje óta beszélhetünk. Gondolatmenetünk szempontjából ez a kétféle eredeztetés érdektelen, mert így is, legkésőbb a 16. század eleje óta létezik orosz állam. Sokáig egzotikusnak számít Európában, el is szigetelődik tőle. Az országot, a népet nemigen ismerik, ez a helyzet a 18. század elejétől változik, mert I. Péter tevékenységét már ismerték Európa-szerte. A hétéves háború idejére azután végképp kiderült, hogy az orosz állam állásfoglalásával el tudja dönteni egy háború kimenetét, az egyik fél, ebben az esetben a poroszok győzelmét.

Világos, hogy az egyesítéstől kezdve az államügyeket intéző uralkodó elit tisztában volt ennek az államnak orosz jellegével abban az értelemben, hogy a neve Oroszország, és hogy az állam alattvalói (zömmel a jobbágyok), oroszok. Azt Moszkvában, utóbb pedig Szentpéterváron is jól tudták a hatalmon lévők, hogy az európai országokban ez a rend. Hogy a legtöbb esetben nem ez a helyzet, azt nem vették tudomásul, hiszen ahhoz mélyrehatóbban meg kellett volna ismerkedni az alattvalókkal is. Ez viszont egyáltalában nem történt meg. Az orosz állam a 16. századtól egyre-másra szerzett gyarmati területeket Szibériában, s az itteni lakosokat “másfajúaknak” (inorodcü) is nevezték. Aztán azt is láttuk, hogyan terjeszkedett az állam nyugat felé a lengyel felosztások során, meg a balti kisállamok bekebelezésével, délen meg eljutott a Fekete-tenger déli partvidékére, és még a Krímet is megszerezte. A lakosságban továbbra is csak alattvalókat láttak a kormányzat oldaláról, és természetesnek tartották, hogy ezek az alattvalók mind oroszok, hiszen az orosz cár, később a császár alattvalói.

Az Oroszországhoz a lengyel felosztások révén került egyéb keleti szláv lakosság (a megkülönböztetés a későbbi tudomány önkénye), ha egyáltalában volt valami kollektív öntudata, pravoszlávnak, vagyis ortodox vallásúnak nevezte magát; ez volt identitástudatának egyetlen tartalma. Minthogy az ukránok és a beloruszok maguk is ortodoxok voltak, ez sem adott támaszt az oroszoktól való elkülönüléshez. Vagyis mindenki az orosz uralkodó alattvalója, tehát orosz, ha nem is tud róla. Tehát ebben a vonatkozásban az oroszországi lakosság egészen más helyzetben van, mint a korábban tárgyalt etnikumok.

Hogyan állunk a vizsgálódásunk középpontjában lévő felvilágosodással Oroszországban? A felvilágosodásnak egy korai, erősen gyakorlatias jellegű változata már Nagy Péternél megjelenik. Azután következik a trónon a század második felében a másik Nagy jelzővel ékesített császár(nő), Katalin, aki nemcsak saját bevallása szerint, hanem az őt ismerő kortársak és a vele érintkezésbe került külföldiek szemében is egyaránt a felvilágosodás öntudatos képviselője. Az ő uralkodásának évtizedeiben a felvilágosodás Oroszországban nemcsak divat lett (mint még sok egyéb európai országban), hanem a nemesség számára szinte kötelező penzum, házi feladat. Nem egy művelt orosz nemes akadt, aki francia olvasmányai nyomán maga is írt különböző értekezéseket filozófiai kérdésekről, igazságról, erkölcsről. Kéziratban sok meg is maradt e munkákból és a nemesi társadalom vezető köreiben a felvilágosodás hatása egyértelműen kimutatható. Maga Katalin is dicsekedett (és nem alap nélkül!) filozófus voltával és ilyen irányú, az államéletre is persze alapvető hatással járó tevékenységével. (A 19. század vége felé 12 vaskos kötetben jelentették meg összes írásait.)

A felvilágosodás tehát jelen volt és hatott. És már a 18. század derekán kialakult a nyelvről történő gondoskodás igénye is, némiképpen a többi kelet-európai etnikumhoz hasonlóan. M. V. Lomonoszov, a rendhagyó – mert nem nemesi származású – értelmiségi (az északi szabad parasztok köréből jött, apja halász volt) egyfajta polihisztorként is szerepelt, filozófiai, nemzetgazdaságtani és történeti munkákkal, de egyúttal szépirodalmi művekkel is. Ő is szorgalmasan írta az ódákat Katalin tiszteletére. És neki már volt elmélete is az orosz nyelvről. Úgy vélte, hogy a témától függően háromféle orosz nyelvet kell használni: a magasztos dolgok megírásához azt, amelyikben még igen jelentős az óegyházi szláv nyelv hatása (sok szó mind a mai napig megmaradt az oroszban), a kevésbé hivatali, de mégis komoly dolgokhoz azt a nyelvet, amelyet a művelt (nemesi) társadalom beszélt, és a vidám témákhoz a nép nyelvéhez közelálló formákat. Ebből az 1760-as években kanonizált hármas irodalmi nyelvből alakult ki az orosz irodalmi, vagyis nemzeti nyelv. Nemcsak Lomonoszov írt ódákat Katalin tiszteletére, hanem Nyikolaj Gyerzsavin is, aki államférfi, szenátor, miniszter is volt. Nagyon későn a történészként is jelentős Karamzin “A szegény Liza” c. kisregényével (hogy modern fogalmakkal operáljunk) már a szentimentális szépirodalmat is megteremtette. Katalin korában sok élclap jelent meg, maga is kiadott egyet, és ebben névtelenül szépirodalmat is megjelentetett, vitatkozott más élclapok szerzőivel. Kialakult tehát már az irodalmi élet, még a nyelvújítás mozgalma is.

Ezeknek a tényezőknek alárendelten az orosz nemzet kialakulása másképpen ment végbe, mint a többieknél. Már maga Katalin német származását (és mindhalálig megmaradt német akcentusát) igyekezett azzal kompenzálni, hogy államát oroszként is hirdette. Külpolitikai sikereit az orosz állam győzelmei gyanánt állította be. A körülötte különböző beosztásokban működő kormányférfiak is (orosz nemes szinte mind) ugyancsak az állam és az alattvalók orosz jellegét hangsúlyozták, az orosz állam nevében léptek fel a nemzetközi kapcsolatokban. A nemesi felső réteg így hamar átvette ezt az orosz öntudatot. A nagyon bezárkózott városi polgárságra csak jóval később hatott a nemzeti komponens, nem is beszélve a parasztságról.

Katalin testesítette meg az orosz birodalmat, ennek a tudata a felső rétegekig jutott el. És azután majd következik a Napóleon felett aratott győzelem, és erről már legalább a hadjárat által érintett területek parasztjai is tudomást szereztek. Az viszont kiviláglik az eddigiekből, hogy az orosz nemzeti öntudat nem néhány értelmiségi találmánya, ahogy sokan vélik, hanem az államhatalom nagyon is tudatos, átgondolt akciója. Olyan világosan state to nation változat, ahogyan a nagyjából egyidős francia.

A Habsburg-birodalom szerbjei 1790-ben, a II. József halála miatt érzett örömmámorban a még annak idején II. Lipóttól kapott kiváltságlevelük alapján (amely voltaképpen ideiglenes tartózkodással számolt) Temesvárott egyházi, vagyis érdemben már nemzeti kongresszust tartottak, és ezen a magyarokat orangutánoknak nevezték, nyilván nem a rokonszenv vagy megbecsülés jeleként. Az ilyesfajta megnyilvánulás viszont a másik etnikum mozgalmához ebben a korszakban még inkább csak a kivétel. 1790-ben nemcsak a szerbek, hanem a magyarok, a románok, sőt még az erdélyi szászok is ünnepelték a császár elhunytát. Ez az egyetértés azonban a későbbiekben egyre ritkább lesz, a konfliktusoknak viszont nagy a jövőjük. A felvilágosodás mozzanata az indulásnál kevés nyomot hagyott a további kibontakozásban.

Abból indultunk ki, hogy az eredetileg és elvben az Embert az előtérbe állító felvilágosodás eszmeáramlata Kelet-Európában (voltaképpen az orosz eset kivételével) a nemzeti mozzanatba, a nemzeti mozgalom kezdeteibe hatolt bele. Persze, ha arra gondolunk, hogy a francia forradalom idején az ország lakosságának csak kis része beszélte a francia nyelvet, de néhány forradalmi éven belül már mind az “egy és oszthatatlan” Franciaország állampolgárai, és ennek megfelelően franciák lettek, akkor talán a felvilágosodás kelet-európai szereplése sem tűnik kivételesnek.