Egy "globálisan pozitív" mérleg

(Magyarország uniós bizonyítványa)

Magyarországon a kommunizmus bukása békésen és fokozatosan következett be 1989-ben. Mondhatni, lineárisan fejlődött 1956 óta; az állampolgárokban a kommunizmussal való szakítás eszméje egyre inkább érlelődött, s vezetett egyfajta szellemi nagykorúsághoz. Ennek az egyébként megismételhetetlen folyamatnak kifelé is megvolt a hatása: Lengyelország mellett a magyarok is aktív szerepet vállaltak a szocialista tábor lebontásában, támogatva a német újraegyesítést, illetve a romániai demokratikus átalakulást.

A magyar külpolitika két fő célkitűzése az elmúlt tíz évben: az ország Európai Unióhoz való csatlakozásának mielőbbi keresztülvitele, illetve a környező, magyarlakta országokkal a lehető legjobb kapcsolat kialakítása.

Az 1990-ben, 1994-ben, 1998-ban megtartott demokratikus választások eredményei a nyugati demokráciákéhoz hasonló alternatívát kínáltak a választópolgároknak, akik éltek is a lehetőséggel: a végrehajtó hatalmat először a konzervatív jobboldalinak számító Antall József, majd a szocialista párt s utóbb a liberális-populista jobbközép kabinetjének bizalmat szavazva. A politikai gondolkodást ma lényegében a következő nagy vonulatok jellemzik: a keresztény-nemzeti (olykor populista nemzeti), melyet az MDF és a KDNP képvisel, a populista nemzeti a Független Kisgazdapárttal fémjelezve, a FIDESZ és az SZDSZ képviselte liberalizmus, valamint a szocialista-demokrata retorikájú MSZP.

A gazdaság liberalizációjához szinte egyhangúan csatlakozott mindenki, a keresztény és nemzeti értékek már különböző súllyal szerepelnek az egyes pártprogramokban, a gazdasági átmenet keserves társadalmi vonzatait pedig a politikai vezetők szinte kivétel nélkül (még a FIDESZ is 1998 óta) népszerűségi ütőkártyának használják. Az elfogadható gazdasági eredmények tartották vissza az országot attól, hogy egy szélsőséges nacionalizmus útjára lépjen. Nem lehet persze alábecsülni a MIÉP nyilatkozatait vagy a nyíltan szélsőjobboldali értékeket hangoztató, kisebb politikai csoportok ténykedését sem.

A kommunizmus ellen úttörő módon harcoló Magyarország egyik jellegzetessége, hogy olyan szocialista pártja van, amely a szavazásokon ténylegesen megjelenő lakosság 30%-ának bizalmát élvezi, s egy cikluson keresztül koalícióban kormányzott a liberális SZDSZ-szel. A politikai bipolarizmus eredménye egyébként az 1998-as választásokat követő kormánypárti koalíció a liberális FIDESZ, valamint a konzervatív MDF és a kisgazdák között is.

A gazdasági fejlődés ténye egyik beszámolóból sem marad ki, melyben az ország elmúlt tíz évét teszik mérlegre. Szó esik a már 1987-ben, nyugati mintára alakított "kétszintes" jegybanki/kereskedelmi banki szétválásról, az 1988-ban részvénytársasággá alakult Tungsramról, a pénz- és adórendszer reformjáról. Ezek szerint a magyar gazdaság konszolidálása és növekedési pályára állítása 1999-ben befejeződött. A tanulmány írója – ki tudja miért?! – a Bokros-csomagnak is pozitív eredményeket tulajdonít. Tény, hogy a kelet-európai régióban lévő 15 ország közül a legkisebb kapta a tíz év során a közvetlen, külföldi tőkebefektetések több mint egyharmadát (kb. 1500 dollárt egy főre vetítve). A termelői ágazatokban jó helyzetbe került a gépgyártás, az elektronikai és informatikai ipar, a telekommunikáció – melyek biztos partnerei a vezető, uniós országoknak. Magyarország OECD-tagország lett 1996. május 7-én.

Az Unió elismerőleg nyilatkozik az ország külső adósságállományának törlesztéséről is, noha a felvételre jelölt öt ország közül messze a magyaroknak szabták a legszigorúbb feltételeket (míg a lengyelekét pl. támogatják). A bank- és ipari szektor privatizálásában ugyancsak eminensnek számít az ország. (A mintegy 30 külföldi bank a teljes banktőkének kb. 60%-át képviseli.) A nemzeti össztermék megközelítőleg 80%-át adó magánszektor teljesítménye meghaladja az összes többi, piacgazdaságot választó országét. Az agrárszektor újraszervezésének kérdésében azonban eddig egyik kormányzat sem tett határozott lépéseket. 1998-ban az ország kilépett a 15 exportáló országot tömörítő, protekcionista Cairns-ből.

Az elmúlt tíz év alatt a magyar diplomácia az euroatlanti intézményekhez, a NATO-hoz, illetve az Európai Közösségekhez való csatlakozás előkészítését tekintette alapfeladatának. Mindezt össze kellett hangolnia a közvéleményt és a különböző politikai köröket foglalkoztató, a szomszédos országok részévé lett trianoni magyarság érdekeivel. Ezzel kapcsolatos nézeteinek az európai, a regionális, illetve a kétoldalú tárgyalások során hangot kellett adnia.

Kicsinysége ellenére Magyarország kezdeményező szerepet tölt be a különféle nemzetközi fórumokon. 1991 februárjában Cseh- és Lengyelországgal megalakította a Visegrádi Hármakat azzal a céllal, hogy Brüsszel ne “Európa hátsó udvarának” tekintse a térséget. Az 1989 novemberében létrejött Közép-európai Kezdeményezés első négy országa közé tartozott, s e keret kiszélesítésére törekedett.

A revansizmus árnyékát is elkerülendő, az Antall-kormány valóban korszakváltó, kétoldalú szerződések megkötésére törekedett a szomszédos államokkal: az 1993-ban Ukrajnával létrejött szerződés a magyar etnikum egyéni és kollektív jogait is elismeri. A Pozsonnyal aláírt, egy éves késéssel, 1996-ban ratifikált egyezmény sokkal óvatosabb a "helyi autonómia" kérdésében. Romániával az államhatárok kölcsönös sérthetetlenségében egyeztek meg. Számos, ún. eurorégió kialakítását szorgalmazta Budapest, s így olyan országokkal is tárgyalókapcsolatba került, amelyekkel Brüsszel nem (Ukrajna, Románia, Szlovákia).

Az ország, NATO-hoz csatlakozásának szinte másnapján, geostratégiai szempontból rögtön első helyre került a Szerbia elleni bombázások során. Ez a szakítópróba nyilvánvalóvá tette, hogy az Európai Közösségekhez csatlakozás nemcsak gazdasági-pénzügyi kötelezettségekkel jár. A többség által áhított csatlakozás kb. 2003–2005-re várható, de ez nem módosít a politikai közömbösségen, ami a lakosságnak a parlamenti választásoktól való távolmaradásában mérhető.

Az alkoholizmus megduplázódása, a bűnözés szédítő méretei, a korrupció és a lakosság egyharmadának a létminimum alatti helyzete, valamint sok etnikai és családi kapcsolat összezavarodása a "globálisan pozitív" mérleg további finomítására köteleznek – fejezi be dolgozatát É. Lhomel.