Kétfajta történeti tragédia játszódott le az elmúlt fél évszázadban a modern Európában: a zsidók holokausztja és az etnikai tisztogatások sora. A holokauszt ugyan egyedülálló történés volt, mégis egy történelmi folyamathoz kapcsolható, amelynek során a legtöbb európai országban fokozatos „elimináció" ment végbe etnikai, vallási és egyéb kisebbségekkel szemben. A két jelenség tehát ilyen módon összefügg egymással. De mit is jelent a két esemény?

A holokauszt kifejezést zsidó tudósok használták először, és a német náciknak azt a kísérletét jelölték a szóval, hogy az európai zsidóságot teljes egészében kiirtsák. Mára a fogalmat általánosabb értelemben használjuk (mind a tudományos, mind a hétköznapi megnyilatkozásokban): a zsidóság genocídiumát, az ún. „végső megoldást” jelenti. A héber nyelvben ugyanezt a fogalmat a „shoa” szó hordozza, mindkét kifejezés „az úrnak bemutatott égő tűzáldozat” megnevezése. Az eredeti, mélyen vallásos jelentés természetesen nem tartalmazza a holokauszt mai lényegét: a zsidók nem önkéntes, erőszakos és tömeges föláldozását. Szó sem volt tehát a II. világháború idején az Úr nagyobb dicsőségére meghozott, önkéntes tűzhalálról, sőt a holokauszt semmiféle szentségi tartalmú jelentéséről sem.

Holokauszt és etnikai tisztogatás – egy kör átmérőjének két végén elhelyezkedő két fogalom. A holokauszt rokonszenvezik az áldozattal, az etnikai tisztogatás pedig a végrehajtás módját hangsúlyozza. Az utóbbi „eufemisztikus ekvivalens” a végső megoldás lenne, amely kifejezést a nácik használták előszeretettel, nagyrészt a közvélemény megtévesztésére.

A két fogalom szemantikai különbsége arra is rávilágít, hogy az emberek ugyan tisztában voltak vele: a holokauszt esetében zsidók meggyilkolásáról van szó, az etnikai tisztogatás fogalmába mégsem értették bele a legrosszabbat. Végül is nincs nép a világon, amely valahol-valamikor ne hajtott volna végre valamilyen mértékű etnikai tisztogatást (az amerikaiak az indiánokkal, az angolok az írekkel szemben, Indonéziában a kínaiakat tizedelték meg, az okcitán albigensek ellen keresztes háborút vezettek, a törökök az örményeket mészárolták le). A világ nyilvánosságának azonban tudnia kell, hogy a holokauszt az etnikai tisztogatás egy különleges esete. A holokauszt bizonyára egyedülálló eset, a nemzetiszocialista kísérlet történeti precedens, amely egy egész embercsoportot azért akart kiirtani, mert létét nemkívánatosnak ítélte. Az etnikai tisztogatás általában valamiféle kiutat kínál a „megcélzottaknak": ha megtagadják családjukat, klánjukat, törzsüket vagy nemzetiségüket. A náci hatalom nem kínált a zsidóknak ilyesfajta kiutat.

A külsőleges hasonlóságok ellenére komoly különbségeket találunk a két jelenség között, ahogy a holokausztot a nácik, és ahogy az etnikai tisztogatást pl. a csehszlovák kormány hajtotta végre a II. világháború után. A németek az országban élő zsidókat el akarták pusztítani, Beneš elnök viszont kijelentette: „Csehek és szlovákok nem akarnak a maguk hazájában németekkel és magyarokkal együtt élni”. A német civil lakosságot üldözték, bebörtönözték, szétszórták és elszigetelték, lehetetlenné tették számára, hogy Németországhoz forduljon segítségért. A németek kitelepítése is „gördülékenyen" haladt, Csehszlovákiában ugyanúgy nem maradt német, mint Németországban zsidó. A csehszlovák kormányzat mégsem törekedett a kiszemelt népcsoport valamennyi tagjának a fizikai megsemmisítésére, és még kevésbé más országok lakosságának (vagy azok egy részének) a kiirtására. Nem is követelte ezt más országok kormányától. (Amint a németek viszont követelték, hogy pl. a bolgár kormány szolgáltassa ki a bulgáriai zsidókat! Pedig Németország nem akarta Bulgáriát bekebelezni, vagy telepesekkel ellepni, akik a zsidók helyét foglalták volna el.)

A zsidókkal szemben a nácik valamiféle politikai hitvallást követtek, az antiszemitizmusnak minden más törekvésüket alárendelték. A főellenségnek kikiáltott zsidóknak természetfölötti erőt tulajdonítottak, üldözésüket a jó és rossz közötti, titáni harcnak nevezték. Nem volt idegen ettől a szemlélettől, hogy a teljes Európában, majd folyamatosan az egész világon kiirtsanak egy kisebbséget. A zsidóság volt Németország legnagyobb és legjelentősebb nemzetisége, elkerülhetetlen volt tehát, hogy a nemzetiszocializmus mint német nacionalista mozgalom, előbb-utóbb szembekerüljön a zsidósággal, ha etnikailag, vallásilag és kulturálisan egységes államot akar létrehozni.

Az a mód, ahogyan a „nem német Európa" kezelte a maga zsidó kisebbségeit, inkább arra a szemléletre hasonlít, ahogy a náci Németország a maga nem zsidó kisebbségeit kezelte. Az európai antiszemiták és náci kollaboránsok (pl. a francia Darlan, a román Antonescu) különbséget tettek asszimilált és nem asszimilált, gazdag és szegény, megkeresztelt és kereszteletlen zsidók között. Az európai politikusok egy része abban reménykedett, hogy az asszimilált zsidóknak sikerül eltüntetni zsidóságuk minden nyomát, vagy hogy ezt már korábban is eltüntették. Ezt a felfogást vallották Franciaország, Olaszország, Magyarország, Horvátország, Románia és Szlovákia vezetői, és e felfogásukban Európa sok millió lakója hozzájuk hasonlóan gondolkodott. Arra is gondoltak, hogy az ellenállási mozgalmaknak sikerül tevékenységével megakadályoznia a zsidók elhurcolását és megsemmisítését (amint ez azért szabotázscselekményekkel, vonatrobbantással többször valóban sikerült is). Végül azonban a Németországgal szövetséges országok kormányai és szervezetei voltak azok, akik megakadályozták a zsidók teljes vagy tömeges megsemmisítését. Franciaországban a Pétain-Laval-Darlan-kormány sok ezer zsidót kiszolgáltatott a németeknek, a Vichy-kormány ellenben sok zsidót megmentett, főként az asszimiláltakat és a módosabbakat.

Magyarországon Adolf Eichmann azt követelte a kormányzattól és a közigazgatástól, hogy a vidéki zsidó lakosok közül a nőket, a gyerekeket és az öregeket szállítsák Auschwitzba, viszont a németbarát és antiszemita katonai vezetés a zsidó férfilakosságot akarta alárendelni a magyar haderőnek mint munkaszolgálatosokat (18 és 48 év között). A vidéki zsidó férfilakosság nagyobb része így elkerülte Auschwitzot, míg hozzátartozóik nagy része nem. Az a körülmény is figyelemre méltó, hogy amíg Horthy kormányzó 1944 tavaszán és kora nyarán eltűrte mintegy félmillió vidéki zsidó (nő, gyermek, öreg) deportálását, addig 1944 júliusában a budapesti zsidók elhurcolását kategorikusan megtagadta. Nyilatkozatai szerint a fővárosi zsidóságot képzettebbnek, asszimiláltabbnak és kulturáltabbnak tartotta, mint a vidékieket.

Ami a nem német európaiak szelektív antiszemitizmusát illeti, a román hatóságok magatartása ebben a kérdésben tipikusnak volt mondható. Azokban a tartományokban, amelyeket Románia 1941-ben a Szovjetuniótól el-(vagy vissza-)foglalt: Besszarábiában, Transznisztriában és Észak-Bukovinában Antonescu marsall „a végső megoldás román változatát” valósította meg. Moldvában, Dél-Erdélyben és Dél-Bukovinában azonban nem voltak tömegmészárlások (ha az „eseti vérengzéseket” leszámítjuk). Az itt élő zsidókat ugyanis nem lehetett szovjet kollaboránsként felfogni. Egyébként Románia vonakodott, hogy zsidó lakosságát kiszolgáltassa Németországnak.

A németek a cseh Protektorátusban igyekeztek megkülönböztetni a német származású (vagy legalább „fajilag elfogadható") cseheket azoktól, akik „fajilag tisztátalanok” voltak. Az első csoportnak asszimilálódnia kellett, a második csoportot deportálták vagy megölték. Az 1937-es Hossbach-memorandumban Hitler leszögezte, hogy a terület a Birodalomba fog betagozódni, de előbb kétmillió nemkívánatos csehet likvidálnak.

Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban a horvát fasiszta hatóságok különbséget tettek használható és használhatatlan ortodox szerbek között. A kritériumok azonosak voltak a német szempontokkal és azokkal, amelyeket korábban a szerbek is bevezettek Boszniában. Az egyik felfogás szerint a megítélendő személy szüleinek már az uralkodó nemzethez kellett tartoznia, a másik megelégedett az ősök idetartozásával. (Ők az idők folyamán kényszer hatására kerültek át az ellenséghez.)

Az európai hagyományban már korán kialakultak a különböző felfogások a nemzetiségekről. Az első a „szupranacionalista” tézis, amely szerint egy országban minden nemzetiség az uralkodóház alattvalója, a társadalom tehát nem etnikai alapon, hanem hierarchikusan tagozódik (mint a Habsburg Monarchiában), vagy vallási alapon (mint az Oszmán Birodalomban). Modernebb változatában az ideológiai egység lép az etnikai sokféleség helyébe (mint Brazíliában vagy az Egyesült Államokban). A második tétel a nemzetiségek asszimilációját hirdeti, a folyamatos beolvadást a domináns nemzetcsoportba, amelynek történelemformáló tapasztalata és államalapító képessége van. Végül a harmadik nézet az „exkluzív rasszista és soviniszta” szemlélet, amely a kisebbségeknek csak egyes, „használható” részeit hajlandó megtűrni.

A szupranacionalista szemlélet az említett két európai nagyhatalom bukásával elveszítette történelmi-társadalmi talaját, viszont új változatban továbbélt egy ideig Lengyelországban (Piast-Program, „Lengyelt a lengyelnek” jelszó). Ebben a lengyel-litván-ukrán-zsidó „Commonwealth”-ben a lengyelek lettek a domináns nemzet. A szavakban demokratikusnak mondott, soknemzetiségű Csehszlovákiában is politikai primátust élvezett az ún. „csehszlovák államnép”. A Szovjetunióban Sztálin modern alkotmányt készített az etnikumaiban és kultúrájában sokszínű országnak, amelyet aztán a szlávok vezette kommunista párt semmibe vett. Végül Tito marsall föderalista Jugoszláviája valósította meg talán legmaradéktalanabbul és legmodernebb formában „az imperiális multietnicitást".

Az asszimiláció elvét a francia forradalom popularizálta, majd a tétel a XIX. században élte virágkorát. Igaz, hogy a kisebbségek betagozódása nem ment mindig erőszak nélkül. Hasonló folyamat ment végbe az I. világháború előtti Franciaországban, a két világháború közötti Magyarországon (sic!) és Lengyelországban vagy a mai Görögországban.

De vajon a XIX. század, az asszimiláló nacionalizmus virágkora előtt ismeretlen volt az etnikai és vallási tisztogatás? Milyen messzire nyúlik vissza, és mennyire terjedt el a történelemben? Anélkül, hogy az antik időkben kezdenénk vizsgálódásunkat, érdemes emlékeztetni a zsidók kiűzéséről Nyugat-Európából és a mórok kiszorításáról az Ibériai-félszigetről, a XII–XV. században. Vagy gondoljunk a hugenották kiűzésére Franciaországból, a XVII. században. A valódi, türelmetlen nacionalizmust azonban a jakobinusok uralma vezette be a nemzeti egységről szóló felfogással, amely bizalmatlanságot hirdetett mindazokkal szemben, akik más nyelvet használtak, mint a többségi lakosság. Az etnikai kisebbségek az asszimiláció és az üldözés között választhattak. Napóleon Franciaországa volt az első ország, amely a zsidók emancipációját bevezette, de úgy, hogy cserébe fel kellett adják őseik törvényeit és szokásait.

Nyugat-Európában a XIX. században a nacionalizmus ugyan többféle konfliktushoz vezetett, viszont hatalmas és virágzó nemzetállamokat hozott létre, Kelet-Európa számára is ezek az országok voltak a példaképek, de az eredmények lényegesen gyengébbek lettek. A létrejövő államok csak állították magukról, hogy etnikailag egységesek. Az érintett nemzetiségek viszont nem mindig üdvözölték örömmel az asszimilációt.

A XIX. század végén megjelent a liberalizmus, amely szembefordult a szociáldarwinizmussal és a rasszizmussal. A növekvő nacionalista intolerancia embercsoportok kényszerű exodusához vezetett Kelet-Európából. Míg a XIX. század első felében a képzett felsőrétegekből származók vándoroltak Lengyelországból, Magyar-, Német- és Oroszországból Nyugat-Európába, addig a század második felében egyre több szegény ember árasztotta el a nyugatot, félve a növekvő idegengyűlölettől. 1880 és 1914 között 2,5 millió zsidó vándorolt nyugat felé Kelet-Európából, főként a cári Oroszországból. A paraszti és a zsidó tömegek fiataljai elsősorban a katonai szolgálatot akarták elkerülni. Tekinthetjük-e a dezertálást politikai menekülésnek? Zsidók, lengyelek, baltiak részéről az orosz hadseregben feltétlenül, a kényszertoborzás valójában az etnikai tisztogatás egyik fajtája volt. Ilyen menekültáradatra azonban a nyugati országok nem voltak felkészülve, 1849 után a lengyel és magyar szabadságharcosokat még tárt karokkal fogadták, de 1900-ban már Angliából visszatoloncoltak 50 ezer zsidót Oroszországba.

Fordította: Lukáts János