Kisebbségkutatás -  9. évf. 2000. 3. szám

Halálról szóló zsidó énekek Közép- és Kelet-Európában

Bohlman, Philip V.: Židovské piesne o smrti v Strednej a Východnej Európe.= Slovenský národopis, 47. roč. 1999. 4. no. 363–381. p.

Referált szerzőnk a chicagói egyetem tanára. Eredetileg előadásként elhangzott (Bécs, 1999) tanulmányában megdöbbentő emlékképpel indítja el mondanivalóját: „A helyszín Kobersdorf (magyar neve Kabold), a ’Sevah-Kehillot’, azaz a ’Hét szent falu’ egyike a harmincas években, a holokausztot megelőzően. Mint több más burgenlandi zsidó település, Kobersdorf is az osztrák–magyar határ mentén, a kelet- és nyugat-európai zsidóság történeti-kulturális választóvonalán fekszik. A kobersdorfi hitközség – a település lakosságának mintegy 40%-a – számára ez olyan értelemben is választóvonal volt, hogy … az államhatár túloldalára esett a falu zsidó temetője. Temetés esetén szó szerint át kellett lépni az államhatárt, éppen úgy, mint ahogy metaforikus értelemben az élők világából a holtak világába kell átmenni. A határon – a vámhivatal közelében és a temető kapuja előtt – hangzott fel az ének, amely részint a liturgia, részint a héber, német, magyar és jiddis sirató és gyászénekek készletéből vétetett. A zsidóknak a falujukból a temetőbe, héberül az ’élet házába’ történő átvonulása ezért nevezetes zenei mozzanata volt Kobersdorf életének.”

Ezzel az emlékképpel a szerző a zsidó ének- és zenekultúra sajátos társadalmi és földrajzi (főként: kelet-közép-európai) jelenlétét kívánta érzékeltetni, hogy ezek után rátérjen a halálra vonatkozó, illetve a vele foglalkozó zsidó énekek mitológiai és diaszporikus gyökereinek bemutatására. Közülük a legfontosabbak:

• A Halál és Ahasvér, közkeletűen a bolygó, az örök zsidó egymásba való áttűnései, mely hagyományból – mint annyi más műalkotás – Viktor Ullmann Az atlantiszi császár című, a terezini táborban komponált operája is táplálkozik.
• Chassid hiedelem, amely szerint a halálnak jó és rossz megjelenési formája van. Ez utóbbi forma képviselőivel szembeni ellenállást a zene segítségével lehet kifejteni (a Baal-Schem Towval, a chassidizmus 18. századi megalapítójával megesett történet).
• A korán elhalt jesiva tanuló, Dibbuk és szerelmének története, amelyet S. An-Ski (Slom Rapaport álneve) dolgozott át daljátékká. (An-Ski egyik ilyen dala a „Mir wandern".)
• Az Ábrahám–Izsák-történetre utal, hogy a sófáron történő zenélés mindmáig az élet kezdete és vége, pontosabban szólva: a kezdet és a vég közötti átmenet, továbbá a ros hasana (újév) és a jom kipur (a megbékélés napja) legfontosabb zenei szimbóluma.
• Az ima és az ének formájában mondott kadis az elhalálozás utáni egy héttel (sivah) és egy évvel (jiddisül: jahrzeit) esedékes. A kadis szövege sztenderdizált, s ezért nemcsak azzal foglalkozik, akiért mondják-éneklik, hanem egyetemes értelemben emlékeztet a halálra.
• A gyászénekek egy része a zsidó nép múltját idézi: „Eli Zion” (Keljetek fel, s gyertek a Sion hegyéhez) vagy az „El mole rachamim” (Irgalmasság Istene). E csoportba tartozik Manfred Lewandowski „El mole rachamim”-feldolgozása (1927) az első világháborúban elesett zsidók emlékezetét szolgáló imádságként.
• A történelmi alapon a holokauszttal „okafogyott” jövő felé tapogatódzás is megjelenik némely énekben, így pl. az „Aj wej, aj wej wa ma schreie” kezdetű burgenlandiban, bár ezekben a balladisztikus énekekben a fő motívum továbbra is gyakori a halál szimbóluma (vö. a „Szép zsidó nő” című deutschkreutzi énekkel).
• A jom kipur zenei anyaga a zsidó nép keserveit tolmácsolja felettébb intenzív formában. A több változatban is közismert Kol nidre játssza a kulcsszerepet a szertartások során.
• A halotti énekek esetenként menyegzői énekül is szolgálnak, minthogy a házasság is az egyik életből a másikba való átlépésként értelmezhető.

A kulturális cionizmus a századfordulón és az azt követő évtizedekben bizonyos zavart idézett elő a hagyományos zsidó élet szokásaiban és szertartásaiban. A szakrális és liturgikus zene területén új és új kísérletek történtek a modernitással történő lépéstartás érdekében. Ennek jegyében fogalmazták újra a zsidó zenét, és a hagyományos jelentéseket új szimbolika váltotta fel.

Aztán bekövetkezett a holokauszt, amely a halál szerepét soha nem tapasztalt módon tematizálta. E kegyetlen folyamat közben több új kapcsolat keletkezett a halál és a népzene között. A halállal való megbékélés zenei és népzenei formái alapvetően változtak meg. Ez egyben bizonyos elmélyülést is hozott magával, és a pillanat szimbolikáját reprezentálta (ld. „Das Zirkus-Knorke-Lied", „Tzen brieder seinen mir gewesen"). Az idézett munkatábori vokális zene a legteljesebb reménytelenséggel békült ki a halállal, miközben lelki ellenállásra buzdított (vö. a már említett Viktor Ullmann dalaival).

A holokausztot követően a zsidó zenében a halál új és rettenetes jelleget öltött és új szimbolikával lépett elő. Ez a szimbolika historizáló: a népirtást az Európával való kapcsolatok rémes következményeként és az emancipált újkor modernizációjának folyományaként állítja be. A holokausztot a gépekhez, Golemhez hasonlítja: a vasút a legkészségesebb gépezet, amelynek csak egyetlen „végkimenete" van.

Legújabban (vö. Ofra Haza énekeivel) Izraelben hangot kap a halálon aratott győzelem is. Az Európába való visszatérés a klezmer zenével áll kapcsolatban, amely e földrész középső részén – ha egyáltalán mondható ez így – vidám zene, a menyegzők és a tánc zenéje. Ezzel párhuzamosan azonban – ugyancsak a visszatérés igényével – nem vagyunk híján az új keletű zsidó sirató és halállal foglalkozó énekeknek sem.

Futala Tibor