Nemzeti és európai költő, Eminescu

Mihai Eminescu (1850–1889) földmíves-kisnemesi családban született a moldvai-bukovinai határ román oldalán, de az osztrák illetőségű Bukovina tartományi székhelyén, Csernovicban járta ki mind az elemi iskolát, mind pedig a gimnáziumot. Ezután, rövidebb hazai és erdélyi közjátékokat követően, csernovici pártfogói révén kikerült Bécsbe, ill. Berlinbe (1869–1874), hogy mindkét helyen az egyetemet látogassa, és a szellemi életben tájékozódjék. Hazatérve a moldvai fővárosban: Jaşi-ban kapott polgári állást, végül azonban a lapszerkesztésnél kötött ki ugyanitt, majd Bukarestben.

Bécsi–berlini éveiből 47 füzetre való német nyelvű feljegyzés, bemásolt vers és saját versvázlat maradt fenn. Később is verselt és levelezett németül, továbbá gyakran utánköltötte saját román remekeit, hogy bemutassa őket német kapcsolati körének. Ezek a német nyelvi változatok egyébként néha a felismerhetetlenségig alulmúlják az eredetit, az epigon utóromantika benyomását keltik. A költő nem is adta ki soha őket. Hasonlóan elég szerény utánzatok (leginkább alkalomra írt) eredeti német versei, töredékei is. A bukovinai hivatalos nyelvvel való kapcsolatában messze nem az ösztönözte, hogy német nyelvű költőként szólaljon meg (megtehette ezt anyanyelvén is), hanem a modern nyugati költészeti formák, motivikák feltérképezése és egy széles körű és historikusan tág műveltséganyag felszívása, amit a nyelven keresztül valósított meg. S költői felkészülésében nem is állt magában a német nyelvi tájékozódás: minden lehetséges tapasztalatot kigyűjtött a görög-latin műveltségből (sőt még a szanszkritból is), továbbá a klasszikus angol irodalomból. Talán éppen ezeket az elemeket kapta bécsi, berlini tanulmányaitól, miközben önmagában a német hatást Csernovic akár egyedül is biztosíthatta volna, mindenekelőtt gimnáziumi történelemtanára: a Bécsből mint megbélyegzett negyvennyolcas idevetődött E. R. Neubauer, schopenhaueriánus történetfilozófiai költő révén. Eminescu és néhány más iskolatársa Neubauer „Die Ideonen” című „világtörténeti” eposzának kéziratból vagy egy-egy helyben kinyomtatott részletből ismert passzusain nevelkedett.

Abban sincs semmi különös, hogy a fékezhetetlen, román nemzeti meggyőződésű zseni öt esztendei nyugati kalandozása hamar maga után vonta korai és tartós elismertségét a német nyelvterületen. Berlinből a lipcsei Brockhaus Lexikon soros kiadása számára még ő készít 19 szócikket román történelmi személyiségekről, városokról. A rákövetkező kiadás viszont már az őt tárgyaló szócikkel bővül nem sokkal korai, hirtelen halála után; ehhez is könnyen találtak a helyszínen román peregrinust. Azóta is a legismertebb külföldi költők sorába tartozik errefelé. Ez azonban mégsem jelenti azt, hogy az egyébként egyedülállóan gazdag német Eminescu-irodalom képes volna felérni az Eminescu-jelenség lényegéhez. Ez a szakirodalom nemigen érzékeli a posztromantikus irodalmi vagy az idealista filozófiai mintavétel mögött az egyszeri irodalmi-szellemi felzárkóztatás természeti erejű sodrását, valamint a felzárkóztatás viszonyítási elemét, ami a kelet-nyugati szintézis alapja volt. Világosan kell látnunk: Eminescu hasonlíthatatlanul egyéni és elemien nemzeti lényegű költészetének éppúgy nincs köze a kortárs német utóromantikához, mint a megszülető román nemzeti államnak a német újbirodalomhoz, viszont a költészet eszközeivel szárnyaló hangon hirdeti a román nemzet születését. Ekként a nemzet szellemi jövendője is ezer csírával jelenik meg benne. Amivel persze még nem „előhírnöke” vagy „ős-szelleme” különféle 20. századi stiláris, eszmei koncepcióknak, mint azt a Ceauşescu-korszak mítoszgyártása – a költői örökség hihetetlen kárára – ráakasztotta. Ő éppúgy korának gyermeke, mint mások, épp csak egy nagyon sokat jelentő koré. S éppúgy rátapad a kor negatív hordaléka is: a történelmi illúziók, nemzeti önáltatások, vagy épp az antiszemita verbalizmus. (E tünetekből azóta lett volna ideje kigyógyulnia a románságnak, ha nagyon akarta volna.)

De mi köze ily módon Csernovicnak a román nemzeti költészethez? Eminescu életműve (s erről a román filológiának valahogy nem nagyon akaródzik szólni) nem születhetett volna meg a maga tartalmával és súlyával e német–román–ukrán szellemi gócpont multikulturális közege és német nyelvi szolgáltatásai nélkül. Délkelet- vagy Kelet-Közép-Európa regionális létformájában sok ponton ez a multikulturalitás meghatározó, a kiemelkedő „nemzeti” és egyben európai rangú teljesítmények mögött gyakran a multikulturális hatóerőket fedezhetjük fel. S a hagyomány még ma is, a különféle, hosszabb-rövidebb lejáratú stratégiák jegyében végrehajtott etnikai tisztogatások ellenére, sokszor csíraképes a felszín alatt.

Komáromi Sándor