Poszler György: Házsongárdi Bolyongás – a Délnyugati Szöglet. =Korunk, 3. f. 2000. 7. sz. 12–22 p.
Csak a sírja van meg Meltzl Hugónak Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben. Emlékhelyeit a városban már nem találni. És a művek maradtak, közel százötven közleménye, könyve és tanulmánya irodalomtörténetről, irodalomelméletről, modern filológiáról, filozófiatörténetről, nyelvtudományról, folklórról. Többnyire magyarul, németül és franciául írt.
A kolozsvári tudományegyetemen tanított 1872–1908-ig. Sokat és sokfélét. Minden félévben egy-egy korszakot a német irodalom és kritika történetéből. Az irodalom mellett állandóan jelen van gondolkodásában a filozófia. Számára a két legfontosabb mester Kant és Schopenhauer; sokszor és sok szempontból Goethe. Rendszeresen tanítja az angol és a skandináv irodalom kezdeteit. Szinte félévenként kollégiumot hirdet az Edda-dalokról, összekapcsolva óizlandi és skandináv nyelvgyakorlatokkal. Gyakran kirándul a francia irodalom-, eszme- és nyelvtörténetbe. 1877-től rendszeresen tart Petőfi-stúdiumokat. A legfiatalabb kolozsvári professzor nem méltatlanul barátja a legöregebb kolozsvári professzornak, Brassai Sámuelnek, noha Brassai a természettudományokban is polihisztor.
1872-ben indítja meg Meltzl Hugó – Brassaival együtt – az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokat. Ebben a nemben az elsőt a világon. Egészen 1888-ig sikerül kiadnia nagyrészt a saját költségén. A címet sok nyelven írja fel, a közleményeket is több nyelven nyomtatja ki. A folyóirat egyetemességét hangsúlyozva a címet később latinra változtatja: Acta Comparationis Litterarum Universarum. Munkatársai a hazaiak közül főleg a kolozsvári egyetemről valók, de jelen van a lapban csaknem egész Európa szellemi elitje: A francia Amiel, a provanszál író és eposzköltő Mistral, az olasz és izlandi Petőfi-fordító Cassone és Thorsteinsson, a német tudós és fordító Minckwitz, a német irodalomtörténész professzor Scherr.
A feladat a lap kiadásakor azonnal megfogalmaztatik. Fontos a tények gyűjtése, kapcsolatok keresése, hatások és törvények megállapítása, ahogy ezt az uralkodó pozitivista módszer metodikája ekkortájt meghatározza, és ahogy ez az angol, a német és a francia összehasonlító irodalomtörténetben is így történik egészen az 1950-es évekig, az ún. „amerikai iskola” megújítási törekvéséig. Az akkor korszerű szerkesztői koncepció mögött Goethe világirodalom-fogalma áll elméleti kiindulópontul. Meltzl két szempontból is megpróbálja konkretizálni Goethe – részleteiben kidolgozatlan – világirodalom-fogalmát.
Ideológiai és világnézeti értelemben az irodalom megálmodott, nemzetek és nyelvek fölött magasodó humánus poétikai egység. Ezt kell szerinte két irányból is elhatárolni. Az irodalmi nacionalizmustól, a kultúrák végletes különállásától és a végletes összeolvadástól, vagyis a kozmopolitizmustól. A folyóirat mintha kísérlet lenne arra – írja Amiel egyik levelében Meltzlnek –, hogy a Bábel tornya óta szétszóratásban élő népeket újra összehozza. És a többnyelvű Petőfi-kötet kapcsán meg is ismétli tézisét. A cél nem a nyelvek összezavarása, hanem az Erdélyben beszélt nyelvek egységes szimfóniája. Mindez együtt pedig Babits poétikusan szép és teoretikusan pontos világirodalom-fogalmához közelít, a nemzeti nyelvek és kultúrák legnagyobbjainak szellemi egységéhez.
Teoretikus és tudományos értelemben is álomról van szó. A fonográf megjelenése tette lehetővé ugyanis a különböző nyelvű irodalmak élő, hanganyagként való gyűjtését is. Ez a technikai találmány inspirálta egy nagy hangantológia létrehozásának tervét. Ebben a földkerekség minden nációja népköltészetének néhány jellemző darabja helyet kapott volna eredeti nyelven, zenei melléklettel és hű fordításban is a három világnyelv – angol, német, francia – valamelyikén. Ezt az álmot közelíti meg Meltzl Hugó elméleti és szerkesztői munkásságában. Azért kell összegyűjteni és kiegészíteni az anyagot; feltárni, értelmezni az összefüggéseket, hogy kibontakozhassanak a nagy gyűjtemény körvonalai.
A nagy gyűjtemény megközelítése első lépcsőben műfordítást jelent. Ez az anyag megjelenítésének indirekt módszere. A második lépcső a poliglottizmus, ez az anyag megjelenítésének közvetlen módszere. Mindkettőnek az elméletét körvonalazza: az elsőt a Petőfi-fordítás dilemmáival kapcsolatban fogalmazza meg, bár maga is kitűnő műfordító, fontosabb számára a poliglottizmus, vagyis a szövegek eredeti nyelven való közreadása. És hogy minden tanulmány, kommentár közelítsen a műhöz az eredeti nyelven. Ezért soknyelvű a folyóirat. A poliglottizmus felé fontos lépcső, átmeneti állapot a tíznyelvűség. Európa tíz világirodalmi rangú nyelvéről van szó. Azokról a nyelvekről, amelyeknek irodalma és kultúrája elérte a klasszicizálódás szintjét: a német, a francia, az angol, az olasz, a spanyol, a portugál, a „németalföldi”, a svéd, az izlandi és a magyar. Bár a klasszicizálódás fogalma körvonalazatlan, Meltzl sokat idézett példaképeivel, Eötvössel és Petőfivel történt ez meg a magyar irodalomban. Itt kapcsolható össze Meltzl Hugó életművének két fő összetevője, az összehasonlító irodalomtörténet művelése és a Petőfi-kutatások fellendítése. A dekaglottizmus valóban csak lépcső a poliglottizmus felé, hiszen a tíz európai kultúrához kapcsolhatók még a holt- és keleti nyelvek, illetve kultúrák.
Meltzl Hugó folyóiratának legkézzelfoghatóbb eredménye Petőfi Sándor életművének népszerűsítésében, műfordításában, értelmezésében ragadható meg. Petőfi-iskolákat teremtett Kolozsváron és Szicíliában. Kolozsváron kutatók nevelkedtek, a tanulmányíró Barabás Ábel és az életrajzíró Ferenczi Zoltán; Szicíliában meg műfordítók mint Tommaso Cannizzaro és a lelkes „petőfiánus” Giuseppe Cassone. Munkásságával hozzájárult, hogy Petőfit Ausztriában és Ausztráliában is forgatják.
Meltzl Hugó Petőfi-kutatásai, a szűkebb kolozsvári körön kívül, majdnem visszhangtalanok maradtak. Néhány nagyobb írását kiadták a Petőfi-könyvtár 10. füzetében, de lényegében nem kerültek be a szakmai köztudatba. Pedig Petőfit – Goethe mellett – a század legátfogóbb lírikusának tekinti, s a legnagyobbak mércéjével méri: Goethe-vel, Shakespeare-rel, Schopenhauerrel állítja egy sorba. Petőfiben a legnagyobb műköltőt tiszteli. Hogy mit ér Meltzl munkássága a Petőfi-kutatásban, tudománytörténeti kérdés. De Petőfi-rajongása két fontos mozzanatot tesz egyértelművé. Az egyik: Meltzl Hugót Petőfi tette igazán öntudatos, az egész kultúrát és történelmet átélten vállaló magyarrá. A világirodalom humánus és poliglott egységéről álmodó magyar tudóssá, germanistává és hungarológussá. Mindez történetileg, eszmetörténetileg, pszichológiailag és politikailag további elemzéseket igényel, és ma is elevenbe hatoló nemzeti és szellemi dilemma.
A másik mozzanat a kultúrhistória és pszichológia, történelmi képlet és személyes sors metszéspontjában helyezkedik el. Meltzl mellőzöttségének gyökereit keresve nem a különcségeit kell elsősorban említeni. Az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok vélt kozmopolitizmusát olykor többen, és keményen elutasították. A pesti bölcsészkarnak megküldte a kritikai irodalomtörténet fogalmáról írott dolgozatát. Azt az előadást, amelytől Charles Ijac, a Revue de littérature comparée-ban „fényes pályájának” kezdetét számítja. A tanulmányt névtelenül, bántó széljegyzetekkel telefirkálva visszakapja. Felvilágosítást kérő levelére Budenz megsértődik, Toldy nem is válaszol. Igaz, fiatal vidéki kolléga, de a gesztus mégis méltatlan. Mögötte talán az állhat, hogy Meltzl Hugó nem egészen lehiggadt, bizonyos kiegyensúlyozatlanságot mutató Petőfi-rajongása nem illeszkedett a kor hazai higgadt, kiegyensúlyozott tudományos életébe. S nem illeszkedett Meltzl konkrét emberi kapcsolataiban sem, sem pedig teoretikus elgondolásaiban. A kor szokásos elvárásaihoz sem simult gondolkodása: nemzeti irodalmak feletti világirodalomban gondolkodott, amikor a nemzeti elvet hangsúlyozták mindenütt. A magyar irodalom klasszicizációját Petőfiben látta, amikor Toldy Vörösmartyban kereste. Bölcseleti költőnek nevezte Petőfit, amikor Gyulai népköltőként elemezte. Visszamaradva vagy éppen előreszaladva, de mindenképpen korszerűtlennek tűnhetett. Ám megalapozott egy idehaza még ismeretlen tudományágat, és elindította a komparatisztika első szakfolyóiratát a világon. Minőségre figyelve, strukturálisan elemezve tárt fel irodalmi folyamatokat, – ahogy évtizedekkel később a tudományág angol, francia, német művelői tették.