Fráter Olivér

Erdély román megszállása 1918–1919-ben

„Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni mikor lehetne nagy vétek."

/Bod Péter: Magyar Athenas/. (1766)

The Romanian Occupation of Transsylvania in 1918–1919

The Székely division could have achieved serious military successes if it had received the necessary support from the Hungarian government and if it had put a greater emphasis on raising of strength and on developing its striking energy. However, it is a fact that the front of the Székely division was able to hold out for a long time in the region of the Királyhágó and could resist the Romanian divisions superior in resources, especially around Hadad and Csucsa.

Az Erdély megszerzésére irányuló román területi aspirációk, a modern nemzetté válás és a polgári nemzetállam kialakulásának folyamatába illeszkedően, már a XIX. század második felében konkrét formát öltöttek. A román nép latin eredet- és összetartozás-tudatának kialakítása és felerősítése terén az ekkor formálódó román intelligencia meghatározó feladatot vállalt. Ekkor hozták létre azon szervezeteiket, amelyek működési helyüktől függően, nyílt vagy burkolt eszközök révén igyekeztek a nemzetközi sajtó és közvélemény figyelmét felhívni kisebbségi helyzetükből fakadó joghátrányaikra, és egyben megnyerni őket egyesülési szándékuk támogatására. 1891. január 24-én tartotta alakuló ülését a Liga Culturală nevű kulturális szervezet Bukarestben. A Liga azon eredeti és bevallott céllal alakult, hogy szervezete legyen az egész románság kulturális egységének, és hogy támogassa a román állam területén kívül élő románok kulturális törekvéseit. A kulturális egyesület azonban megalakulása második évében az úgynevezett erdélyi vagy nemzeti kérdés ügye alatt a legzajosabb magyarellenes politikai izgatás szolgálatába állott. Ehhez számára az alkalmat a magyarországi románságnak az a politikai mozgalma szolgáltatta, amely az 1893-ban tárgyalt Memorandum- és Replica-perekben csúcsosodott ki. Mindkét per a nagy nemzetközi nyilvánosság előtt zajlott. Ezzel egy időben, a Liga Culturală szervezése révén heves agitáció indult meg a külföldi sajtó eszközének felhasználásával, hogy széles körben elterjesszék, hogy „a mongol származású magyarság a nemes latin fajnak egy Európa keletre szakadt részét, a románságot tartja ezeréves fogságában és akarja megfosztani nemcsak politikai önállóságától, hanem édes anyjától, a nagy és nemes Rómától örökölt nyelvétől és nemzetiségétől.” A nemzetközi közvéleményben, a perről tudósító számos – kizárólag a Liga által tájékoztatott – külföldi újságíró hatására, a magyarsággal szemben Európa-szerte igen ellenséges kép alakult ki. E kérdésekről a francia, angol, olasz, sőt német sajtó orgánumai is egyre gyakrabban cikkeztek. Állandó felkapott témáik voltak a magyarországi nemzetiségek ellen elkövetett állítólagos magyar atrocitások.

A magyar kormány nem tett a nemzetiségekhez hasonló lépéseket a nyugati sajtó irányába. Ennek oka leginkább az a körülmény volt, hogy a bécsi császári és királyi közös külügyminisztérium sajtóirodája az úgynevezett birodalmi érdekek akadályozása miatt igyekezett a magyar külügyminisztérium, a külföldi közvélemény informálására irányuló minden akcióját az összbirodalmi szempontoknak alárendelni, esetenként ellehetetleníteni. A Liga jelentőségét tehát a magyar politika felismerte, lehetősége azonban korlátozott volt. Működéséről és a román irredentizmusban elfoglalt szerepéről azonban gr. Bethlen István a magyar parlamentben interpellációt is intézett Wekerle Sándor miniszterelnökhöz.

A Liga számos európai fővárosban nyitott irodát és fejtett ki propaganda- tevékenységet. A nemzetközi támogatás elnyerésére számos tudományos szimpóziumon is megjelentek, ahol részletesen ismertették a hazai románság helyzetét. 1891-ben a párizsi Etnográfiai Egyesület szervezésében G. Ocăşanu, a Liga Culturală párizsi fiókjának tagja előadásában a következőket mondta: „A magyar elem a Transzlajtániában a népesség 5%-a. A többi megoszlik a szlávok és a románok között." A Liga Culurală, a Carpaţi és a többi román irredenta szervezet igyekezett a nyugati világ közvéleményét megtévesztő információkkal elárasztani. Ezen tevékenységük nagymértékben járult hozzá a Magyarország nemzetiségi viszonyairól kialakult nyugat-európai torz kép kialakulásához.

A nemzetközi agitációs politikán túl, Románia Erdélyre vonatkozó aspirációi az erdélyi birtokpolitika vonatkozásában is megjelentek. Az Erdély-szerte létrejövő román pénzintézeti hálózatok megfelelő anyagi bázist jelentettek a román elem birtoktulajdonlási pozíciójának erősítésére. Ebben a legfőbb szerepet az Albina bank játszotta. Magyarország nemzetiségi vidékein az eladott birtokok meghatározó része az ott lakó nemzetiségi parasztság vagy az ortodox egyház kezébe ment át. A román állam ezt a folyamatot az Erdély-szerte hálózattal rendelkező román pénzintézeteken keresztül, politikai célzattal mesterségesen igyekezett elősegíteni. Bethlen a következő módon vélekedett erről: „Erdély felett tartósan az fog uralkodni, aki a nemzetek létérti küzdelmében szerepet vivő nagy tényezőket a maga számára huzamosan kedvezően alakítani képes lesz. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, azt a természet törvényei a leggyönyörűbb nemzetiségi politikai egyetértés mellett is szét fogják morzsolni."

A világháború kitörését követően a román koronatanács semlegességi nyilatkozatban fejezte ki álláspontját. Kiváró politikájának célja az volt, hogy az antant számára legkritikusabb pillanatban (Bruszilov-offenzíva) ajánlja fel katonai segítségét a megfelelő területi kompenzációk fejében. Az antant és Románia 1916. augusztus 17-én kötött titkos katonai megállapodása szerint Románia hadba lépése esetén megkapja Bukovinát, az egész Bánságot, a történeti Erdélyt és Kelet-Magyarország területeit nagyjából a Tisza vonaláig. A szerződésnek megfelelően I. Ferdinánd király csapatai augusztus 27-én éjjel átlépték a Kárpátok vonalát. Erdély területén ekkor a VI. hadtest állomásozott, Arz Artúr tábornok vezetésével. A 39. honvéd hadosztályt az orosz frontról szeptemberben irányították Erdélybe. Az Ipoteza Z fedőnevű román haditerv értelmében a támadó 440.000 fős román haderőnek néhány nap alatt el kellett érnie a Marost, és onnan két irányban az Alföldön keresztül folytatva az offenzívát Magyarország belsejébe hatolni. A román haderő szeptember 18-ig – a Falkenhayn hadsereg megalakulásáig (9. német hadsereg) – a Déva-Székelyudvarhely-Fogaras-Nagyszeben vonalig jutottak. Velük szemben Szászrégen területén, a Maros felső völgyében és Görgény Libánfalvánál a VI. hadtest parancsnokságának alárendelt 61. és 39. honvéd hadosztályok álltak. A hadtestparancsnokság Szászrégenben székelt. A betörést követően Arz tábornok parancsnoksága alatt megalakult az új I. osztrák–magyar hadsereg. Falkenhayn szeptember 26–28-án a nagyszebeni ütközetben, október 7–9-én a brassói csatában döntő győzelmet aratott a románokon. Ugyanekkor az I. hadsereg Marosvásárhelytől délre ugyancsak megtörte az ellenség erejét. Ezt követően a románok mindenütt visszavonultak, csupán utóvédjeik hátráltatták az előrenyomulást. Románia 1917. december 9-én a bufteai fegyverszünetben letette a fegyvert, 1918. május 7-én Bukarestben pedig különbékét kötött a központi hatalmakkal. Erdélyről tehát, ugyan csak átmenetileg, de elhárult a román megszállás veszélye.

Magyarország történeti fejlődésében 1918. október 30-án sorsfordító változás következett be. Az úgynevezett őszirózsás forradalom győzelme nyomán az uralkodó Károlyi Mihályt nevezte ki az ország miniszterelnökévé. Magyarország külpolitikai helyzetét ekkor alapvetően az Osztrák–Magyar Monarchia keretein belül elszenvedett katonai vereség határozta meg. A fegyverszüneti tárgyalások a Padova melletti Villa Giustiban zajlottak, ahol Ausztria–Magyarországot Weber gyalogsági tábornok, az osztrák–magyar fegyverszüneti bizottság elnöke képviselte. Az antant által diktált feltételeket Weber tábornok november 1-jén kapta kézhez, és annak ötvenhárom órás vitáját követően, november 3-án délután három órakor Diaz francia tábornok előtt írta alá. A szerződés szövegét és aláírásának tényét a hadsereg-főparancsnokság a magyar kormánnyal november 3-án táviratilag tudatta. E fegyverszüneti szerződés pontjai között szerepel a fegyverek letétele az összes fronton, a szövetséges csapatok szabad mozgásának biztosítása, a dunai flottilla átadása, mindemellett a román határtól kezdődőleg egy tizenöt kilométer széles övezet kiürítése a Duna és Száva felett, illetve a Drinától nyugatra a szerb és a montenegrói határhoz viszonyítva. A szerződésben kizárólag az olasz frontszakasz vonatkozásában állapítottak meg demarkációs vonalat, tehát Magyarország tekintetében a mindenkori országhatár jelentette a megszállási övezet határát. November 4-én Károlyi Mihály érintkezésbe lépett az antant balkáni főparancsnokságával, Franchet d’Esperey tábornokkal, és tudatta vele, hogy a tárgyalások érdekében bizottságot fog küldeni Belgrádba. Franchet d’Esperey ugyan Párizsból mandátumot kapott tárgyalások lefolytatására, de csak olyan kérdésekben, amelyek a Diaz-féle fegyverszüneti szerződés határozványainak Magyarországra való gyakorlati alkalmazására vonatkoztak. A bizottság 1918. november 7-én délután hét órakor jelent meg Franchet d’Esperey előtt. Károlyi beszédében utalt arra, hogy Weber tábornok nem volt feljogosítva arra, hogy a független Magyarországot képviselje, így az általa kötött fegyverszüneti szerződést az új magyar kormány nem ismeri el. Károlyi tehát új szerződés megkötését szorgalmazta, ami fontos legitimációt jelentett a kormány számára. A delegáció végül mégiscsak elfogadta Franchet d’Esperey tábornok feltételeinek összes pontját, aki az aláírás előtt Párizsból újból engedélyt kér a szerződés megkötésére. Károlyiék visszautaztak Budapestre, és aláírás végett Belgrádba indították Linder Béla volt hadügyminisztert, aki 13-án este érkezett Belgrádba, ahol a magyar kormány nevében, éjjel fél 12-kor aláírta a padovai szerződés határozványainál jóval kedvezőtlenebb feltételeket támasztó katonai szerződést. A szerződést az antant részéről Paul-Prosper Hensys francia tábornok és a szerb hadsereg főparancsnoka, Živojin Mišić vajda írták alá. Az így megállapított, Magyarország határainál jóval északabbra, illetve nyugatabbra húzódó demarkációs vonal Barcs felett válik el az országhatártól, majd a Pécs, Baja és Szabadka vonalat követve, ezeket a városokat elcsatolva, Szeged alatt a Maros vonalát követi egészen Marosvásárhelyig, ahonnan egyenes vonallal Besztercén át a Felső-Szamos folyását követve a Radnai-hágónál éri el újra a határt. A szerződés többek között lefekteti, hogy a „demarkációs vonalnak tisztán katonai jellege van, tehát nem tekinthető politikai vagy gazdasági határnak… a teljes hatalommal való megszállás alatt csakis a legszorosabb értelemben vett katonai hatalom gyakorlása értendő, amely a megszállás előtt gyakorolt polgári közigazgatás és igazságszolgáltatás hatáskörét semmiben nem érintheti. (...) Ehhez képest a megszállott területen a polgári közigazgatás (csendőrség, rendőrség) és igazságszolgáltatás minden ágazatban az összes állami törvényhatósági és községi hatóságok és közegek működésüket az eddigi jogszabályok szerint változatlanul folytatják. Valamint a közalkalmazottak állásaikban megmaradnak és a megszállás ideje alatt is kizárólag felettes hatóságaiknak vannak alárendelve." A szerződés továbbá Magyarország számára 6 gyalogos és 2 lovas hadosztály fegyverben tartását engedélyezte. Fontos szabályozása még a szerződésnek, hogy az antant jogosítványt nyert Magyarország stratégiai pontjainak megszállására függetlenül attól, hogy azok a demarkációs vonalon belül vagy kívül fekszenek. Jogi értelemben a belgrádi egyezmény csakis kiegészítő része lehetett volna a páduai fegyverszüneti szerződésnek, és kizárólag a fegyverszüneti állapot időpontjára és részleteinek szabályozására kellett volna korlátozódnia. Az ilyen értelemben vett szerződés megkötését azonban egyik fél sem szorgalmazta.

A nemzetközi eseményekkel párhuzamosan a hazai románság is fokozta tevékenységét. 1918. október 27-én Aradon megalakult a Román Nemzeti Tanács, amely november 9-ei ülésén döntő lépésre szánta el magát. Ultimátumot intézett a magyar kormányhoz, amelyben kifejezte, hogy „az események rohamos fejlődése folytán azon meggyőződésre jutottunk, hogy a népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint a nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségek érdekében, a közrend, vagyon- és személybiztonság megóvása céljából most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat.” Az ultimátum, amelyet Vasile Goldiş fogalmazott és dr. Pop C. István (Ştefan Pop Cicio), a Román Nemzeti Tanács elnöke írt alá, november 2-áig szóló határidőt szabott a magyar kormány válaszára. Az ultimátum 10-ei kézhezvételét követően a Károlyi-kormány a határidő 12 órával történő meghosszabbítását kérte, amelyet megszerezve egy Jászi Oszkár vezette, 25 főből álló delegáció utazott Aradra. A tárgyalások a megyeháza tanácskozótermében 13-án délelőtt 11 órakor kezdődtek, ahol a románokat a következők képviselték: Iuliu Maniu (aki Bécsből csak 14-én érkezett Aradra), dr. Ştefan Pop Cicio, dr. Ioan Ardelean, Aurel Lazăr, Vasile Goldiş, Aurel Vlad, illetve Ion Flueraş, Iosif Jumanca (szerb) és Enea Grapini a szociáldemokraták képviseletében. A tárgyalások folyamán Jászi kifejtette, hogy a magyar kormány helyesli és támogatja a román önkormányzat tervét addig a határig, amíg az a Magyarországon élő többi nemzet ugyanilyen önkormányzati igényével nem kerül összeütközésbe. A szóban forgó 26 vármegye területén – mint mondta – a románság kizárólagos impériuma egyet jelentene a magyarság és németség jogfosztásával. Ugyanis a románok által megjelölt területen 2 millió 900 ezer román mellett 3 millió 900 ezer nem román él. Így a románság a népességnek csak 43%-át teszi ki. Jászi továbbá részletesen ismertette elképzelését az általa kidolgozott szövetségi autonómiáról, amelyben a vármegyei felosztás megszüntetése után kerületi rendszert alakítanának ki, amelyek túlnyomórészt egynyelvű tömböket fognának át. Emellett egy 11 pontból álló javaslatot is kidolgozott, amely azokat a módozatokat tartalmazta, amely az Erdély és Kelet-Magyarország románlakta vidékein szavatolná az élet- és vagyonbiztonságot. A román delegáció azonban mindenféle magyar javaslatot elutasított és kizárólag az ultimátumban megfogalmazott céljai maradéktalan teljesítését tartotta elfogadhatónak.

Ismeretesek voltak tehát ezáltal a magyar kormányzat számára a román területi aspirációk és a nemzetiségekkel történő, tárgyalásos úton való megegyezés kudarca. Románia fenyegető magatartásának hatására és az 1916-os betörés figyelmeztető előjelét felidézve a magyar kormány már 1918. október elején lépéseket tett Erdély katonai megvédésének feltérképezésére. Bornemissza Jánost Háromszék vármegyébe küldte, aki 1918. október 21-én Brassóból a következő távirati jelentést küldte a miniszterelnöknek: „Értesülésem szerint a határszéleken a helyzet komolyra fordult, és nyolc nap óta katonai csapatszállítások teljesen szünetelnek. Az itt lévő katonai erők az első nyomás fenntartására sem elégségesek, tüzérség pedig majdnem teljesen hiányzik.” 1918 októberében Erdély katonai helyzete a következő volt: Goldbach altábornagy erdélyi csoportja (28 zászlóalj és 12 üteg) azokat a hágókat tartotta megszállás alatt, amelyeken a román csapatok a betörést tervezték. Erdély keleti határainak megvédésére a következő csapatok állottak rendelkezésre: 1. lovas hadosztály, 17. és 29. népfelkelő ezred, a 113., 204. és 206-os gyalogezred, a 311./I. és 316./I. hadtápzászlóalj. Ezen felül két repülős század és 10 üteg tüzérség. További két üteg odaszállítás alatt állott. E haderő (28 zászlóalj, 2 hadtápzászlóalj, 12 üteg tüzérség és 2 repülős század) összesen 13.662 puskát és 82 ágyút képviselt. Ferdinánd román király november 10-én elrendelte az általános mozgósítást, amely eredetileg 25, majd 10 korosztályt érintett. A román hadsereg csoportosításait a Kárpátok hágóinak előterében hajtotta végre, s ott 10 gyalogos hadosztályt, 1 határőrhadosztályt és 2 lovas hadosztályt állított fel. Mindezekből azonban, az egyéb határok őrzésére, a belrend és biztonság fenntartására és egyéb feladatok megoldására elkülönített erőket figyelembe véve, az Erdély elleni tervezett invázióra összesen 4 gyalogos hadosztályt alkalmazhatott. A Magyar Hadügyminisztérium felderítési jelentései szerint a román hadsereg betörés előtti elhelyezkedése az ország keleti határának tőszomszédságában a következő volt:

Birladon: a 3. és 5. hadosztály-parancsnokság, Piatrán: a 2. hadosztály-parancsnokság, Bacaun: a 14. hadosztály-parancsnokság, Romanban: a 7. hadosztály-parancsnokság,Tecuci-on: a 6. hadosztály-parancsnokság.

A katonai védekezés tendenciáit erősítendő, önszerveződő kezdeményezés volt az úgynevezett önálló Székely Köztársaság terve. E szerint a Székelyföld független kis államot alkotott volna, amely azonban természetes szövetségben működött volna Magyarországgal. A tervezet kidolgozói azzal érveltek, hogy a Wilson-féle önrendelkezési jog alapján a megalakuló szabad Székely Köztársaságra nem vonatkozik a belgrádi egyezmény, így tehát antant-megszállás alá sem esne. A terv alapkoncepciója egy német–székely véd- és dacszövetség lett volna, melynek katonai bázisát Romániából Erdélyen keresztül hazatérő, mintegy 170.000 fős német haderő, az úgynevezett Mackensen-csoport jelentette volna. Mackensen állítólag tudott e tervről, s vállalta is a szükséges katonai garanciák biztosítását, ugyanakkor feltétele volt az állami deklaráció. A terv azonban az ellenpropaganda és a közlekedési nehézségek miatt meghiúsult. Már a román megszállás megkezdése után, november 28-án került sor a marosvásárhelyi Székely Nemzeti Gyűlés megtartására, amelyen a mintegy 5000 résztvevő Magyarország területi integritása mellett foglalt állást. Mindezen szándékok és kezdeményezések azonban a véleménynyilvánítás szintjén jutottak csak kifejezésre, tényleges gyakorlati eredményt nem tudtak elérni.

A marosvásárhelyi csendőrszárny számol be arról az esetről, mely szerint első alkalommal november 12-én délután egy órakor léptek az első román csapatok, a Gyergyótölgyesi-szoroson át behatolva Magyarország területére. Szintén november 12-ei keltezésű Inczédy Joksman Nándor, Csík vármegyei alispán közlése, amely arról számol be, hogy egy főként határőrökből álló román különítmény Gyergyótölgyest elfoglalva Gyergyóhollóig haladt előre, s ott az őket vezető román százados kijelentette, hogy a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásokig a községben marad. Lényeges körülmény, hogy a román behatolások a november 13-ai belgrádi katonai konvenció aláírása előtt történtek, tehát semmiféle jogi alapjuk nem volt. November 13-tól 20-ig a románok a Felső-Moldvából Erdélybe vezető négy szorost (Tölgyesi, Gyimes, Úz, Ojtoz) gyenge csapatokkal birtokba vették, és különítményekkel a Tölgyesi-szoros kijáratait (Borszéket és Tölgyest), a Békás-szorost, a Gyimesi-szoros kijáratánál fekvő helységeket (Gyimesbükköt és Gyimesközéplokot), az Úz-szoros kijáratánál Csíkszentmártont, valamint az Ojtozi-szorosnál található Sósmezőt és Berecket megszállották, az Olt és Felső-Maros völgyébe pedig járőröket toltak előre. Ezen előretolt csapatok mögött az Erdély megszállására kijelölt román erő Felső-Moldvában vonult fel. A volt erdélyi hadseregcsoport (Goldbach-csoport) után Csík vármegyében hatalmas mennyiségű, mintegy 200 vagont kitevő kincstári hadianyag (jármű, lovak, ágyú, fegyver) maradt vissza, melyeknek a demarkációs vonalon túlra való szállítása az idő rövidsége miatt lehetetlen volt, ezért annak nagy részét a csíkszeredai magyar nemzeti tanács, hogy ne kerüljön a román haderő birtokába, a lakosság között szétosztotta. Ez eredményezte később azt a román gyakorlatot, hogy rendeletben hirdették ki az összes fegyverek, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében rendszeresített egyéb eszközök kötelező beszolgáltatását, amely az egyéb rekvirált javakkal egyetemben a román haderő felszerelésének kiegészítésére szolgált.

A határ menti hivatalos szervek – már a belgrádi fegyverszüneti konvenció előtt is – távirati úton, többszöri esetben fordultak a hadügyminisztériumhoz, hogy a román katonaság betörése esetén, amennyiben az a csendőrség vagy egyéb rendvédelmi szervek lefegyverzését követelné, milyen magatartást tanúsítsanak. A minisztérium válasza: román hadműveleti csoportokkal szemben semmilyen ellenállást nem szabad kifejteni. Minden sérelmezhető eljárást azonban jelenteni kell, amelyet a magyar kormány a Budapesten tartózkodó antant összekötő tisztnek, rendszerint Ferdinand Vix alezredesnek továbbítani fog. A magyar kormány ezek alapján tehát kizárólag diplomáciai síkon igyekezett felmerülő problémáit orvosolni.

A Moldva völgyeiben felvonult két román hadosztály november 24-én négy oszlopban kezdte meg az előnyomulást a határon. A 7. hadosztály egy dandár tüzérséggel Dorna–Vatra térségéből a Borgói-hágón, a Beszterce-völgyében Dorna-völgy (XI. 13.), Borgóprund (XII. 1.), Beszterce (XII. 8.), Bethlen irányban, a Radnai-hágón át pedig a Szamos-völgyében Óradna (XI.13.), Naszód (XII. 8.) irányban, Bethlennél egyesülve a déli szárnnyal december végéig Désig nyomult előre. E hadosztály általános feladata volt a Szilágysomlyó-Nagybánya-Máramarossziget-Dés térséget birtokba venni. Dést december 21-én, Nagybányát pedig 1919. január 9-én foglalták el a román csapatok, hogy onnan induljanak tovább, a belgrádi konvencióban megjelölt demarkációs vonalat átlépve, Szilágycseh (I. 20.), Zsibó (I. 13.) és Zilah (I. 16.) irányába.

A 6. hadosztály három ponton tört be Erdélybe. Egy dandár a Tölgyesi-szoroson keresztül Gyergyótölgyes (XI. 12.), Borszék (XI.24.), Maroshévíz (XI. 29.) elfoglalása után kétfelé válva délen Gyergyószentmiklóst, északon pedig a Maros völgyében haladva Mesterháza (XI. 29.) és Szászrégen (XI. 30.) után Niculescu ezredes vezetésével Marosvásárhelyt (XII. 2.) foglalta el. Ez a szárny fejlődött fel a Maros mentén egészen Marosújvár (XII. 10.) térségéig. A Gyimesi-szoroson érkező, tüzérséggel és lovassággal rendelkező román dandár, Gyimesbükk (XI. 13.) és Csíkszépvíz (XI. 18.) elfoglalása után, egy Gyimesbükkön lefoglalt vasúti szerelvénnyel közlekedve november „26-án déli 12 órakor Csíkszeredába zeneszóval, egy tábornok parancsnoksága alatt bevonult. A parancsnok kijelentette, hogy a román király parancsára, az antant parancsnokság tudtával és beleegyezésével lépték át a határt. Kijelentette, hogy az összes hatósági szervek a helyükön maradnak, működésüket, miként eddig is, úgy a jövőben is folytatják. Elrendelte az összes lőfegyverek, revolverek 24 óra alatt való beszolgáltatását.” A bevonuló csapatok parancsnoka továbbá cenzúrát vezetett be, valamint elrendelte a csendőrség és rendőrség lefegyverzését. Miután a város elöljárói felhívták a figyelmét arra, hogy ezen intézkedései a fegyverszüneti szerződés – fentebb idézett – I. pontjába ütköznek, kijelentette, hogy „neki erre parancsa van, s míg ellenkező utasítást nem kap, másként nem intézkedhetik.” November 28-ra a Felső-Maros vidéke és az Olt-völgye és az egész Csík vármegye román kézre került. A Csíkszeredát megszálló haderő, a közeli Csíkszentdomonkos (XI. 30.) megszállása után, a Hargitán átkelve, a Nagy-Küküllő völgyében folytatta az előrenyomulást. December 6-án elfoglalta Székelyudvarhelyt, majd Segesvár (XII. 16.) és Medgyes (XII. 16.) után elérve a Maros-vonalat, a bal parton fekvő Nagyenyeddel és Gyulafehárvárral szemben Szászsebes–Marosújvár térségében helyezkedett el. A 6. hadosztály déli része az Ojtozi-szoroson nyomult előre, Sósmező (XI. 13.), és Bereck (XI. 13.) elfoglalása után bevonult Kézdivásárhelyre. Az Ojtozi-szoroson behatolt oszlop szállta meg később egész Háromszék vármegyét.

A Romániából visszavonuló német haderő zöme december 4-e körül a Maros és Nagy-Küküllő folyókat érte el, a végoszlopok pedig Brassóból Segesvárra és Medgyesre, Nagyszebenből Gyulafehérvárra, Petrozsényből pedig Hátszegre kerültek, a románok Erdély megszállását tehát már déli irányból is megkezdhették. Így a 2. vadász hadosztály első osztagai december 5-én a Tömösi-szoroson át először Brassóba (XII. 7.), majd Fogaras elfoglalását követően Nagyszebenbe (XII. 10.) érkeztek, ahol egyesültek a Vöröstorony-szoroson keresztül behatoló egységekkel. Majd tovább nyomultak Szászsebestől északra Gyulafehérvár, illetve déli irányba Szászváros térségébe. A legnyugatibb betörési ponton, a Vulkán-szoroson keresztül bevonuló haderő Petrozsény (XII. 5.) elfoglalása után Hátszegre (XII. 12.), majd onnan nyugati irányba Karánsebesre (I. 16.), valamint Dévára jutott el, hogy onnan majd a Maros-demarkációs vonalat átlépve Zám (I. 18.) és Brád (I. 18.) felé törjön előre. Petrozsény és térségének megszállása Magyarország számára igen komoly gazdasági következményekkel járt, mivel a demarkációs vonal által kettévágott Erdély déli, megszállt felén számos olyan nyersanyaglelőhely volt, mint például a Zsil-völgyi feketeszén bányavidék, amelyek a magyar gazdaság működőképességének fontos elemei voltak. A terület román megszállásával – bár a gazdasági potenciál feletti rendelkezést a belgrádi konvenció garantálta a magyar államnak – ezen nyersanyagforrások, lelőhelyek elvesztek a magyar gazdaság számára. Látható tehát, hogy a három román hadosztály 1918. december 2–12 között mindenütt elérte a Maros-demarkációs vonalat, sőt néhány helyen át is hatolt rajta. A román haderő tehát a Keleti- és Déli-Kárpátok szorosai után, a Hargita Baróti-hegység által alkotott, Erdélyen belül egyedüliként lehetséges második védelmi vonalon is átlépett. A Marosnál a magyar haderő csak pillanatnyi sikereket tudott volna elérni. Ezért volt később szükséges a harc esélyes felvétele szempontjából egészen a Királyhágó környékéig visszavonni és ott csoportosítani a magyar csapatokat.

A Magyarország területén élő nemzetiségek 1918. november folyamán a magyarokkal együtt alakították meg saját, etnikai alapon szerveződő nemzetőrségeiket, amelyek felszerelésük és fizetésük biztosítását a magyar állam kötelességének tartották. A kormány nemzetiségi megkülönböztetés nélkül támogatta és fenntartotta az így megalakuló szervezeteket, azonban működésüket már nem volt módja felügyelni. Hadügyminiszteri rendelet intézkedett arról is, hogy a román nemzetőrök zsoldja akkor is kifizetendő volt és akkor is ellátandók voltak fegyverrel, ha a román nemzeti tanácsra és nem a Magyarországhoz való hűségre tettek esküt. Ebből következőleg állhatott elő az a helyzet, hogy a magyar állam saját pénzén fegyverezte fel azokat a román nemzetőröket, akik később a román megszálló haderő kötelékében teljesítettek szolgálatot. Erre a reguláris román egységek jelentősen rá is szorultak, mivel állandó létszámhiánnyal küszködtek. Gyakori eset volt, hogy csak az első megszálló-vonalban tudtak a románok katonailag hatékonyan fellépni.

Az előzményeket felidézve, a tárgyalt időszak egyik fontosnak tartott eseménye volt a december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlés, amelyre a románok mintegy 40.000 embert vártak. A Központi Román Nemzeti Tanács november 30-ra előzetes ülést hívott össze azzal a céllal, hogy tisztázzák a közöttük lévő, Erdély jövőjére vonatkozó fontosabb kérdéseket. A fő vitakérdés a Román államba való beolvadás módjára vonatkozott, nevezetesen, hogy Erdély sajátságos történelmi fejlődése és tradíciói alapján önigazgatásából mit kíván és tud majd megőrizni az új Nagy-Románia keretein belül. A Ion Flueraş vezette szociáldemokraták a lehető leghamarabb önállóság megőrzését kívánták, míg a bukaresti emigráció a nagy-román állam kereteibe való teljes beolvadás hívei voltak. A szociáldemokraták javaslatát – mivel a Vasile Goldiş által összeállított, 9 pontból álló rezolúció-tervezet szövegében benne maradt az, hogy a történelmi fejlődés során kialakult különbségek áthidalása érdekében a volt magyar területeknek autonómiát kell adni – végül a bukarestiek is elfogadták. 133 választókerületből mintegy 600 küldött volt jelen a december elsején megtartott nagygyűlésen, akik kiegészültek az egyházak, a szociáldemokraták, a román hadsereg, valamint a bukovinai és besszarábiai nemzeti tanácsok képviselőivel. A hivatalos küldöttek összlétszáma így 1228 fő volt. Az erdélyi küldöttek helyszínre utazását a Garami miniszter által rendelkezésükre bocsátott különvonatok segítették elő. A nagygyűlésen Vasile Goldiş felolvasta az előző éjszaka elfogadott 9 pontból álló rezolúciót, melynek első pontja a következőket tartalmazta: „Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői 1918. november 18-án (december 1-jén) nemzetgyűlésbe gyűlve Gyulafehérvárt, kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával.” A rezolúciók 3. pontja teljes nemzeti szabadságot hirdetett az együtt lakó népek számára azzal, hogy biztosította számukra az anyanyelven való szabad kormányzást, a saját közigazgatás létrehozását, a népesség számarányának megfelelő arányban való részvételt az ország kormányzásában, valamint a felekezeti autonómiát. Általános, közvetlen, egyenlő, titkos, községenkénti és proporcionális választójogot hirdetve minden 21. életévét betöltött személy számára. A korlátlan sajtó-, gyülekezési és egyesülési jog mindenkit megilletett. 1918. december 1-jén Alexandru Vaida-Voevod javaslatára a küldöttek megválasztották a Román Nemzeti Nagytanácsot (Mare Sfat Naţional), amely 2-án 15 tagból álló Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent) hozott létre, amely szerv az erdélyi románság kormányaként működött. Miniszterelnöke és belügyminisztere Iuliu Maniu lett. A gyulafehérvári román nemzetgyűlés továbbá egy olyan állásfoglalást fogalmazott meg, amely szerint nem ismerik el a belgrádi katonai konvencióban kijelölt demarkációs vonalat, hanem azt a vonalat tekintik határnak, amely a Szamos folyónak a Tiszába való ömlésétől Szegedig húzódik, jogot formálva ezáltal az Aradon deklarált 26 magyarországi vármegye feletti hatalom gyakorlására. Az erdélyi román kormány és nemzetgyűlés december 4-én költözött a biztonságosabbnak tartott Nagyszebenbe. A Consiliul Dirigent december 14-én adta át I. Ferdinánd román királynak a rezolúciók szövegét. 24-én, a Monitorul Oficial című hivatalos közlönyben két királyi dekrétum jelent meg. A 2671. számú királyi rendelet törvénybe iktatta a gyulafehérvári rezolúciók egyesülési rendelkezését (I. pont), a másik, a 3632. számú rendelet pedig hat törvénycikkben szabályozta a királyi román kormány és a Kormányzótanács viszonyát, jelentősen csökkentve utóbbi hatáskörét. A gyulafehérvári pontok és az erdélyi románok önigazgatásra vonatkozó elképzelései tehát már a kodifikáció során csorbát szenvedtek, minthogy az egyesülési ponton kívül az összes többi általános, demokratikus és kisebbségi jogok biztosítása kimarad belőlük.

Ami a szászok helyzetét illeti, az erdélyi románság már a magyarországi forradalom kitörése előtt lépéseket tett annak érdekében, hogy a szászokat a Romániához való önkéntes csatlakozás politikájának megnyerjék. A szászok megnyerése érdekében sikerült is egy pártot szervezniük az addig egységes szászok között Herfurt püspök vikárius és dr. Karl Blechtenmacher orvos vezetésével, amely párt a Romániához való csatlakozást tekintette fő célkitűzésének. Velük szemben állt a Servatius brassói alispán, Schnell polgármester és Reinich főkapitány nevével fémjelezhető csoport, amely a székelyekkel való együttműködés és általában a magyar állam keretein belül való megmaradás hívei voltak. A harmadik csoport pólusként, a kivárás taktikáját választotta. A pártok állásfoglalását Bukarestből is igyekeztek befolyásolni azáltal, hogy az ottani Erdélyi Szász Egylet dr. Frank elnök vezetésével összegyűlt 500 tagja kimondta a gyulafehérvári határozatokhoz való csatlakozásukat. 1919. január 8-án a román hadsereg által megszállt Medgyesen a szászok nagygyűlést tartottak, amelyen a Romániához való önkéntes csatlakozásukat mondták ki. A csatlakozási mozgalom élén ekkor Rudolf Brandsch, későbbi román parlamenti képviselő állt. A Segesváron 1919. november 6-án megtartott úgynevezett „Sachentag”-on a szászok 18 pontban foglalták össze mindazon kívánalmaikat, amelyeket az új állam keretein belül érvényesíteni szándékoztak. Ezen célkitűzéseik között szerepelt a német nyelv teljes jogú használata a közélet minden szintjén, a német nyelvű közigazgatás és igazságszolgáltatás, a német hadkötelesek számára német szolgálati nyelv használata a hadseregben, valamint teljes, a lakosság nemzetiségi arányait tükröző városi, megyei és országgyűlési képviseletek kialakítása.

A Marosvásárhelyet megszálló 6. hadosztály csapatai december 8-án osztagot toltak át a Maroson. Mivel helységek a demarkációs vonalon túl feküdtek, a román haderő megszegte a belgrádi katonai konvenciót. Ugyanekkor egy 100 főből álló román csapat Beszterce felől vasúton érkezve megszállta a szintén a demarkációs vonalon túl fekvő Naszódot. December 9-én Marosvásárhelyről kiindulva egy 1300 fős, tüzérséggel kiegészült reguláris román haderő átkelve a Maroson Aranyosgyéres, Torda irányába hatolt előre. Mindezek után november 11-én a Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság jegyzékben kért felvilágosítást Vixtől a helyzet tisztázására, hogy a román csapatok milyen minőségben és kinek a felhatalmazása alapján lépték át az érvényes demarkációs vonalat. Erre válaszul Prezan román tábornok november 12-ei megismételt kérésére, Henri Mathias Berthelot tábornok engedélyt adott a román csapatoknak a demarkációs vonal átlépésére. Berthelot erről a döntéséről nemcsak Vixet nem értesítette, de a párizsi francia hadvezetéssel is csak 15-én közölte döntését. A románok számára megadott felhatalmazás két valószínűsíthető okra vezethető vissza. Az egyik, hogy a belgrádi fegyverszüneti szerződés rendelkezése szerint a magyar kormánynak kötelessége lett volna a Romániából hazafelé tartó Mackensen-csoport lefegyverzése és internálása, melynek végrehajtására a magyar kormánynak nem álltak rendelkezésére a szükséges feltételek, így annak végrehajtásának nem tudott eleget tenni. A másik hivatkozás a bolsevizmus veszélye és az elégtelen közbiztonság volt, amely a románok szerint az általuk meg nem szállt területen élő románság élet- és vagyonbiztonságának állandó veszélyét jelentette. December 15-én a magyar katonai hírszerzés elfogta a román vezérkar főnökének táviratát, amelyben utasítja a román csapatokat a demarkációs vonal átlépésére. A helyzet bizonytalanságát Berthelot tábornoknak a magyar kormány számára november 17-én, Vix alezredesen keresztül eljuttatott távirata döntötte el, hogy Kolozsvár „városnak az én parancsomra mint stratégiailag fontos pontnak román csapatok által kell megszállva lenni addig is, míg francia csapatokat tudok oda küldeni." A nagyszebeni román kormányzótanács 16-án, majd a kiürítés részleteire vonatkozólag 18-án intézte felszólítását Landrot alezredes útján a magyar kormányhoz, amelyben követelte több stratégiai pont átadását, valamint a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad-vonalig húzódó terület katonai kiürítését és átadását. A magyar hadvezetés, miután 19-én kézhez kapta Berthelotnak azon táviratát, hogy a román csapatok átléphetik a demarkációs vonalat, és a belgrádi fegyverszüneti szerződés III. pontja értelmében megszállhatják a Maroson túli terület stratégiailag fontos pontjait, csapatait visszavonta a Kolozsvár-Torda-Nagyenyed-Gyulafehérvár-Zám-vonal mögé. Mindezzel egy időben a magyar kormány a december 6-án tartott minisztertanácson rendelkezett, a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság felállításáról. A hivatal december 13-án kezdte meg működését, élére dr. Apáthy István került. Fő feladata a magyar kormánnyal és a megszálló román haderő vezetésével való kapcsolattartás, a kelet-magyarországi területek igazgatása és a területen élő magyar lakosság érdekképviselete volt. A kormány másik intézkedése az öt legfiatalabb korosztály (az 1896–1900-as évfolyam) bevonulását elrendelő hadiparancs kiadása. A román haderő által már megszállt területekről való bevonulást a román katonai vezetés minden eszközzel igyekezett megakadályozni. Brassóban Dobre ezredes a város parancsnoka falragaszokon hirdetményt tett közzé, melyben megtiltotta a magyar állam hadseregébe való bevonulást. Marosvásárhelyen a fiatal évfolyamok bevonulását szintén betiltották, és 17–42 éves korig a férfi lakosság és az összes tényleges tiszt utazását beszüntették. Mindezek hatására novemberben a kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács – összhangban az Erdélyi Katonai Parancsnoksággal – buzdító felhívást bocsátott ki Erdély magyar lakóihoz: hogy „engedjenek a kormány behívó parancsának, és segítsenek a hazát az ellenségtől megvédeni.” November 25-én a nemzeti tanács 15 székely tisztet küldött ki a Székelyföldre, hogy katonákat toborozzanak. Ennek eredménye azonban későn jelentkezett.

A Maroson túli területek elfoglalására meginduló román haderő fenyegető közeledése a kormánybiztosságot is cselekvésre indította. Apáthy kérésére a Berthelot-val történő tárgyalás céljából a kormány Rónai Zoltán és Fényes László kormánybiztosokat küldte Erdélybe. Kolozsvárt december 17-én tárgyaltak Apáthy főkománybiztossal, Kratochvil katonai főparancsnokkal és egyéb illetékesekkel. Fényes László az esetleges katonai ellenállásról így nyilatkozott: „Arra az eredményre jutottunk, hogy ha a bevonult és még bevonuló román hadsereggel legalább egy ötöd erőt tudunk szembeállítani, meg lehet a fegyveres ellenállást kísérelni.” Mindehhez azonban ágyú, gépfegyver és muníció kellett. Ez ügyben Apáthy, Kratochvil és Fényes több ízben telefonált Károlyinak, aki kijelentette: Budapest képtelen adni akár csak egy ágyút is, mivel ami volt, azt a Csallóközbe adták, másik részét pedig Salgótarján védelmére rendelték. Kratochvil a németektől kívánt tüzérséget szerezni, de azok már nehézfegyvereik nem használt részét eladták a románoknak. A fegyveres ellenállás reményének meghiúsulása és a magyar kormány nyilatkozata, amely a román csapatoknak, a Maros-vonalon történő ellenállás nélküli előrenyomulását lehetővé tette, a még fegyverben lévő magyar csapatok tagjai között igen nagy elkeseredést váltott ki. December 18-án, mivel a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes feladására, mert mint mondták, „inkább ott halnak meg, de nem adják át Erdélyt", Fényes László, miután Marosújváron Neculcea tábornokkal tárgyalásokat folytatott, és tisztázta az átadás feltételeit, a következő szavak mellett kénytelen volt a hidat a románoknak átadni: „Úgy a magyar kormány, mint az egész magyar nemzet nevében kijelentem, hogy a magyar nemzet soha, sem a Maroson túli földről, ahonnan Önök most jönnek, sem arról a földről, ahová most mennek, lemondani nem fog.”

A magyar kormány által elrendelt csapatvisszavonások nyomán a Kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács kiáltványban fogalmazta meg „A világ népeihez" szóló nyilatkozatát, amelyben az erdélyi magyarság a Wilson-féle önrendelkezési jog alapjára helyezkedett. Ugyanezek a politikai személyiségek voltak az aláírók, akik december 22-re Kolozsvárra magyar nagygyűlést hirdettek meg. Az erre vonatkozó szervezkedési előkészületek december közepén meg is kezdődtek. A nagyszebeni Consiliul Dirigent nyilvánosan jelentette ki, hogy a gyűlés megtartása elé semmilyen akadályt nem gördít. A gyakorlatban azonban a nagyszebeni kormányzótanács titokban utasította a román nemzeti tanácsokat és nemzetőrségeket, hogy akadályozzák meg a magyar tömegek Kolozsvárra jutását. Telefonon lehallgatott beszélgetésekből az is kiderült, hogy december 22-re nagyobb környékbeli román tömegeket mozgósítottak azon célból, hogy megzavarják a magyar nagygyűlést. A kolozsvári gyűlésre, amelyre a magyarság és románság képviselőin kívül mintegy 300 szász és sváb község küldte el küldötteit, a különböző források 40 ezer és 120 ezer fő között állapítják meg a megjelentek számát. A megjelenteket a Szociáldemokrata Párt nevében Ujhelyi Ferenc, a gyűlés elnöke köszöntötte. Majd átadta a szót Apáthy István kelet-magyarországi főkormánybiztosnak, aki beszédében hangsúlyozta, hogy a magyarságot „annyira nem győzték le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk." Az ülésen beszédet mondottak még dr. Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, Sándor József, a kolozsvári polgárság megbízottja, valamint Strengar-Demian Sava, az aradi szociáldemokrata párt és a román munkásság nevében. Az utóbbi szónok beszédében kihangsúlyozta, hogy a román szociáldemokraták nem azonosítják magukat a gyulafehérvári határozatokkal, illetve tiltakoznak az ellen, hogy a román csapatok parancsnokai a delegátusok ezreit akadályozták a Kolozsvárra történő utazásban. Dr. Vincze Sándor beszédében nagy hangsúllyal emelte ki, hogy „a gyűlésen Erdély összes népei fajra, felekezetre és osztályra való tekintet nélkül jelentek meg és szabad akaratukból emelik fel szavukat Magyarország területi integritásának megcsonkítása ellen." Dr. Vincze Sándor beszéde végeztével határozati javaslatot terjesztett elő, amelyet a gyűlés egyhangúlag elfogadott. Idézve ennek szövegéből: „Kelet-Magyarország 1918. december 22-én Kolozsvárott összesereglett, különböző vallású és fajú népei kijelentik, hogy a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési jogok alapján továbbra is a magyar népköztársaság és a magyar állam kereteiben kívánnak élni s az egységes és csorbítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.” Mindezeket követően a téren összegyűlt tömeg kívánságának eleget téve a szónokok az Iparos Egylet székházának erkélyéről beszédeket intéztek az összegyűltekhez. Gheorghe Avramescu a román munkásság nevében a következőket mondotta: „A román munkásság nevében tiltakozom Erdély megszállása ellen és kijelentem, hogy Erdély népei a szabad és független Magyarország keretében óhajtják megtalálni boldogságuk útját"

Kolozsvár városának megszállására 1918. december 24-én délben került sor. A magyar hadsereg által előzőleg már kiürített várost a Gherescu ezredes által vezetett 7. román hadosztály két üteg tüzérséggel felszerelt, mintegy 4.000 fős hadereje szállta meg. A bevonulás alkalmával az első találkozás a megszállók és a város vezetői között a Honvéd utcai vámnál zajlott le. A város négy tagból álló küldöttsége nevében dr. Haller Gusztáv polgármester a következő szavakat intézte Gherescu ezredeshez: Kelet-Magyarország főkormánybiztossága megbízásából mint Kolozsvár város törvényhatóságának első tisztviselője megjelentem, hogy a szövetséges hadsereg főparancsnoksága és a nép kormánya nevében aláírt fegyverszüneti szerződés értelmében a stratégiai célból megszálló sereget fogadjam. (...) Kérem tábornok urat, hogy e régi, sok százados kultúrájú város lakossága iránt jóindulattal viselkedjék. A lakosság rendet fog tartani." Gherescu ezredes válaszában kifejtette, hogy „meggyőződhet róla Kolozsvár városa, hogy nem mint ellenség jövünk, hanem mint a lakosság jó barátja. Hangsúlyozom, hogy én és a királyi csapatok csak békét teremteni és a rend fenntartására jöttünk." December 24-én délután megérkezett a városba Neculcea generális is, aki az Apáthyval folytatott tárgyalásai során kijelentette, hogy a város közigazgatásába nem avatkozik bele, és a közrend fenntartása érdekében hozzájárul 50 magyar nemzetőr, 15 csendőr és 88 rendőr fegyverben tartásához. Az egyéb kolozsvári közállapotok szabályozása tekintetében Gherescu ezredes december 27-én 13 pontból álló rendeletet tett nyilvánosan közzé. A statáriális rendeletek korlátozták a sajtó- és gyülekezési jogot, a postaforgalom szabadságát, és elrendelték az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének leszerelése folytán a polgári személyeknél visszamaradt fegyverek és felszerelések azonnali beszolgáltatását, illetve a nem helyi lakosok kötelező jelentkezését. A december 31-én közzétett rendeletek a magyar hadseregbe történő bevonulást is megtiltották, a nem kolozsváriaknak és magyar katonatiszteknek három napon belül el kellett hagyniuk a várost, valamint betiltották a magyar hadseregbeli katonaruha viseletét. Berthelot tábornok ezek között a körülmények között érkezett december 30-án Kolozsvárra, ahol Apáthyval tárgyalt. Céljuk az volt, hogy megakadályozzák a magyar és román csapatok közötti fegyveres konfliktus kialakulását. Ennek érdekében 1919. január 3-án egy, a magyar csapatok által kiürítendő, Dévától Kolozsváron át Nagybányáig húzódó, a csapatokat 15 km széles semleges övezettel elválasztó új demarkációs vonalban állapodtak meg. Berthelot tábornok a megbeszélés során kijelentette: „Franciaország sohasem fogja tűrni, hogy az elnyomottakból – már amennyiben itt ilyenekről szó lehet – elnyomók váljanak. Neculcea tábornok pedig kinyilatkoztatta, aminek becsületszavával is súlyt kívánt adni, hogy a Főkormánybiztosi Hivatal működése elé semmilyen akadályt nem gördítenek, mivel a fegyverszüneti szerződés értelmében, a megszállott területen a közigazgatást a magyar kormány kezében hagyják. A Berthelot–Apáthy-féle paktum következtében az addig csak felerészben megszállt Hunyad, Torda-Aranyos és Kolozs vármegyék, illetve az addig meg nem szállt Szolnok-Doboka vármegye román megszállás alá került. Gyakorlati eredményt az egyezmény nem jelentett, mert aláírása pillanatában a román csapatok már jóval túllépték az újonnan megállapított demarkációs vonalat. A Berthelot–Apáthy-féle egyezményt, valamint a magyar közigazgatás helyben hagyását is tartalmazó dokumentumot Neculcea tábornok végül nem írta alá.

1919 januárjában az Erdélyt megszálló román hatalom elérkezettnek látta az időt arra, hogy az erdélyi intelligencia tisztviselői rétege ellen megindítsa a harcot, melyet a magyar kormányt legmagasabb szinten képviselő Főkormánybiztosi Hivatal felszámolásával kezdett. December folyamán Moşoiu tábornok, a Kolozsvárt megszálló román haderő parancsnoka először csak a katonai vonatkozású ügyekben való hivatali eljárást tiltotta meg Apáthy számára, majd a román parancsnokságon történő háromnaponkénti megjelenésre kötelezte. Apáthy mindezekről jelentésben számolt be a budapesti kormánynak. Működését azonban egyre inkább ellehetetlenítették. Moşoiu január 8-án betiltott mindennemű hivatalos érintkezést Apáthyval. Végül 1919. január 15-én Lupu őrnagy „bolsevizmusnak szóval és nyomtatvány útján való terjesztésének" vádjával, valamint a január 14-ei Cigányi-eset miatt Apáthyt letartóztatta, és fegyveres katonai őrizet alatt Nagyszebenbe szállíttatták, ahol július 22-én 5 évi börtönbüntetésre ítélték. Apáthy letartóztatását követően dr. Grandpierre Emil vette át a Főkormányzói Hivatal irányítását. Január 18-án délelőtt 9 órakor azonban Rat a J. Vasile királyi százados, egy szakasz román katona kíséretében a vármegyeházán működő magyar hatóság tevékenységét beszüntette. Ezzel gyakorlatilag megszűnt a magyar szupremácia Erdély felett.

A Consiliul Dirigent 1919 januárjában hozott II. számú dekret-törvény 4.§ -a „az összes eddigi törvényhatósági és községi képviseleteket feloszlatta, a megyék és községek autonómiáját felfüggesztette." A vármegyék élére a továbbiakban román prefektusokat nevezetek ki, akik a magyar tisztviselőktől az I. Ferdinánd román királyra történő hűségeskü letételét követelték. A magyar tisztviselők – eredménytelenül – hivatkoztak a belgrádi fegyverszüneti szerződésre, valamint a Hágai Konvenció III. részének 45. cikkelyére, amely megtiltja, hogy „ellenséges hatalom a megszállott terület népességét hűségeskü letételére kötelezze.” Február közepén a kolozsvári tisztviselőknek tudtára adták, hogy amennyiben az esküt nem teszik le, elbocsátják őket, és fizetésüket január elsejétől kezdve vissza kell fizetniük. A hűségesküt megtagadó tisztviselőket állásukból elbocsátották. Azokat a tisztviselőket pedig, kiknek állandó foglalkozása nem volt kimutatható, a román katonai parancsnokság kiutasította az ország területéről. Minden fenyegető szankció ellenére a kolozsvári tisztviselők egyöntetűen megtagadták a hűségeskü letételét. A jelentős számú kiutasítások következtében a trianoni utódállamok területéről mintegy 350 ezer ember kényszerült Magyarországra re- és expatriálni. Azok a tisztviselők, akik letették az esküt, annak pillanatától román állampolgároknak minősültek, s az elkövetkezőkben rájuk nézve a román törvények vonatkoztak. A románná lett tisztviselőkkel a román állam szabadon rendelkezhetett. Ez gyakran jelentett a Moldvába vagy Havasalföldre való hivatali áthelyezést.

Az Erdélybe betört románok először a Székelyföldet árasztották el, melynek következtében, összhangban a Magyar Hadügyminisztérium által kiadott behívó parancs rendelkezésével, 1918 decembere folyamán egyre nagyobb számban jelentkeztek székelyek a magyar hadseregbe. Kratochvil Károly, az erdélyi hadkerület parancsnoka 1918 decemberében a kolozsvári fellegvárban igyekezett felszerelni és felfegyverezni a szolgálatra jelentkezett katonákat. Az így összegyűlt 1.700 katona számára azonban csak 600 lőfegyver állt rendelkezésre. Zömmel a 38. magyar hadosztály egységeiből szerveződő székely különítmény parancsnoka Kratochvil Károly, vezérkari főnöke pedig Siménfalvy Károly vezérkari őrnagy lett. A székely hadosztályba szervezett csapatok felszerelése igen hiányos volt, mivel a Károlyi-kormány a hadosztály megszervezését, a létszámkiegészítéshez szükséges toborzást, valamint a csapatok fegyverrel és lőszerrel való ellátását kezdetben alig, később pedig egyáltalán nem támogatta, annak ellenére, hogy a magyar kormány 1919 januárjában már egyre inkább a fegyveres önvédelem álláspontjára helyezkedett. A Kratochvil által Budapestre küldött Lukács Béla vezérkari őrnagy és Stomm Marcel tájékoztatták Böhm hadügyminisztert az erdélyi katonai helyzetről és arról a körülményről, hogy amennyiben a székely hadosztály a magyar kormány részéről a szükséges támogatást nem kapja meg, akkor a román csapatok elfoglalják Budapestet. Mindezek ellenére Pogány József kormánybiztos is (noha a székely hadosztályban is megalakultak a katonatanácsok) ellenforradalmi alakulatként kezelte a székely hadosztályt, és minden lehető módon gáncsolni igyekezett annak működését. A hiányos felszerelések ellenére a székely alakulatok közül kerültek ki azok is, akik értékmentés címén Brassóba vagy tömegbiztosítás címén Tövisre és Gyulafehérvárra kiküldött – Fox Aurél által irányított – páncélvonattal a legveszélyesebb küldetésekre vállalkoztak. December 25-én hajnali 3 órakor Kolozsvár román megszállását követően a létrejött székely hadosztály egységeit is visszavonták, parancsnokságát először Bánffyhunyadra (1919. január 7–10.), majd Nagyváradra (1919. január 10–17.) helyezték. A székely hadosztály csapatai, hogy a Nagyvárad irányába tervezett román előretörést megakadályozzák, Kratochvil parancsára a Szinyérváralja–Csucsa–Belényes-vonalat foglalták el, inkább előretolt egységük pedig, amely a 8 ezer főből álló, 13 zászlóalj által alkotott VI. hadosztály volt, Bánffyhunyad, Nagyalmás, Sebesvár, Hódosfalva térségében foglalta el állásait. Vele szemben a XVIII. román hadosztály helyezkedett el. A csucsai harcok 1919. január közepén kezdődtek. E vonalon a 21. gyalogezred egységeit osztották el, amelyhez a Verbőczy-féle kolozsvári nemzetőr-zászlóalj egységei csatlakoztak. A románok Erdély területére történő behatolása óta ekkor került sor először komolyabb összecsapásokra. Ennek első eseménye a január 5-én lezajlott Egeresi ütközet volt, amikor is egy három szakaszból álló székely század Derecskéről kiindulva egészen Egeresig vonult előre, hogy az ottani magyarság élet- és vagyonbiztonságát szavatolja. Az akció eredményeként, elakasztva a románok előrenyomulását: inkább előretolt román helyőrség, a Csucsa és Bánffyhunyad közötti Kissebesre szorult vissza. Január 9-én azonban, miután a Károlyi-kormány teljesítette a román hadvezetés újabb követelését, a magyar csapatok Bánffyhunyad–Zilah-vonal mögé történő visszavonulását rendelte el. Január 24-én, az újonnan megindított magyar támadás elérte Körösfeketetót, Csucsát, majd Kissebest, az előrenyomulás egyszersmind elérte a stratégiailag fontos Kolozsvár–Nagyvárad-vasútvonal keleti oldalán fekvő Sebesvár környéki magaslatokat. Ezzel párhuzamosan a 21. ezred 11. százada a vasútvonal nyugati oldalán vonult előre egészen Malomszegig, ahonnan a magyar hadvezetés parancsa rendelte vissza őket Kissebesre. A január 25-én kibontakozó heves román támadást a székely csapatoknak sikerült feltartóztatniuk, melynek következtében, mivel a román csapatok látták, hogy a Királyhágót és Csucsát önálló erejüknél fogva nem tudják elfoglalni, a francia diplomácia segítségét kérték. A fegyverszüneti bizottság közbelépése révén, a Kolozsvárról a helyszínre kiszállt Pathé tábornok elrendelte a harci cselekmények beszüntetését.

 

A székely hadosztály szülőföldjét védve igen komoly hadi sikereket érhetett volna el, ha a magyar kormány részéről a szükséges támogatást megkapta volna. Ha nagyobb súlyt helyeztek volna létszámának emelésére és ütőerejének fejlesztésére. Tény azonban, hogy a székely hadosztály frontja a Királyhágó körüli térségben igen hosszan ki tudott tartani, s ellent tudott állni a nagy (anyagi túlerőben lévő) román támadásnak, legfőképpen Csucsa és Hadad térségében.

 

Válogatott bibliográfia

Apáthy István: Erdély az összeomlás után. In: Új Magyar Szemle. 1921. XII. 2–3. sz.

A romániai magyar kisebbség sérelmei I. (1919–1922). Magyar–Székely Egyesület, Budapest, 1922.

Az erdélyi munkásság küzdelme a román uralom alatt. MSZDP Kiadása, Budapest, 1942.

Bethlen István gr.: Az oláhok földvásárlásai Magyarországon az utóbbi öt évben. Patria Nyomda, Budapest, 1912.

Bethlen István válogatott politikai írások és beszédek. In: Millenniumi magyar történelem, Osiris Kiadó, Budapest, 2000. Szerkesztette: Romsics Ignác

Eördögh István: Erdély román megszállása 1916–1920. LAZI Kiadó, Szeged, 2000.

Fényes László: A forradalom okai és a Tisza-bűnper. Löbwitz Nyomda, Budapest, 1922.

Fogarassy László: Adalékok a Székely Hadosztály és az erdélyi kérdés történetéhez (1918–1919). In: Magyar történeti tanulmányok XIX., Debrecen, 1986.

Fráter Olivér: Erdély román megszállása 1918–1919. Logos Grafikai Műhely, Tótfalu–Délvidék, 1999.

Jancsó Benedek: Erdély és a nagyromán aspirációk. In: A hadirokkantak és özvegyek ügye. III. sorozat, Budapest, 1916.

Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története. Bocskay Szövetség, Budapest, 1920.

Komáromi János: Jászi Aradon. In: Új Magyar Szemle. 1920. május 1. sz.

Koréh Endre: A székely hadosztály és dandár története 1918–1919. I. Szenczi Kiadó, Budapest, 1922.

Kratochvil Károly: A székely hadosztály 1918–1919. évi bolsevikellenes és ellenforradalmi harcai a székely dicsőségért. Budapest, 1938.

Kratochvil Károly: A székelyt a forradalom se győzte le. In: A magyar katona. Századunk legszebb magyar csatái. Budapest, 1944. Szerkesztette: Ajtay Endre.

Mikes Imre: Erdély útja Nagy-Magyarországtól Nagy-Romániáig. Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 1996. (repr.)

Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918–1920. Kossuth Kiadó, Budapest, 1983.

Petrichevich Horváth Emil: Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négyéves működéséről. Budapest, 1924.

Raffay Ernő: Erdély 1918–1919-ben. Magvető Kiadó, Budapest, 1987.

Rubint Dezső: Az összeomlás. Globus Nyomda, Budapest, 1922.

Rubint Dezső: Adatok a magyar katona szerepléséhez a világháborúban. Magyar Királyi Hadtörténeti Levéltár Kiadása, Bp. é. n.

Stomm Marcel: Emlékiratok. In: Magyar Hírlap Könyvek, Budapest, 1999. Sajtó alá rendezte: Gulyás Ferenc.