Nemzeti felszabadító felkelés Grúziában 1924 augusztusában

Materski, Wojciech: Powstanie narodowyzvoleńcze 1924 r. w Gruzii. = Studia z Dziejow Rosji i Europy Środkowo–Wschodniej. 34. vol. [1999). 57–67. p.

Az októberi forradalom és a polgárháború által meggyöngült Oroszország kénytelen volt feladni uralmát a Kaukázuson túli területeken, ahol több független köztársaság jött létre. Köztük a legjelentôsebb Grúzia volt, amelynek államisága a középkorig vezethetô vissza.

1921 májusában a vörös hadsereg (török támogatással) az említett régiót visszafoglalta, utolsónak hagyva Grúzia meghódítását. A grúzok azonban keményen ellenálltak: 1921 és 1923 között többször is próbálkoztak felkelések szervezésével. Sikertelenül, mégpedig annak ellenére, hogy külföldön emigráns kormányuk, belföldön pedig illegális katonai (Katonai Központ) és politikai szervezetük (Függetlenségi Bizottság) volt, ennek köszönhetôen határon túlról jövô segítségben és hazai szervezôerôben egyaránt reménykedhettek.

Idôközben a Grúziában berendezkedett Cseka (késôbb: GPU) többször sikeresen "göngyölítette fel" a mozgolódások résztvevôit. A bolsevik pártnak tulajdonképpen nem is volt érdeke, hogy az országban teljes nyugalom legyen, mert rendtartás örve alatt "jobb látszatot" tudott biztosítani tömeges önkényeskedéseihez. A moszkvai központ felôl Kvantalani, Berija, Sztálin és Ordzsonikidze irányította az eseményeket.

A korábbiaknál átfogóbb, nemzeti felszabadulási célú felkelés 1924. augusztus 15-én robbant ki, de a Cseka egy egyetemi hallgatóból már néhány nappal korábban "kiszedte" ezt a dátumot, így fel tudott készülni elhárítására. Mindazonáltal a felkelés elsô három napja alatt számos járás és város szabadult fel a szovjet uralom alól. Összességében 2 és fél ezer fegyveres vett benne részt. Rajtuk kívül a felkelôk még számítottak arra a 10–11 ezer grúz katonára is, aki a vörös hadsereg grúziai egységeiben szolgált, ám ez hiú remény volt. Az emigráns kormány pedig – hogy kivédje a lehetséges szovjet vádakat – óvatosan nyilatkozott: "A grúz nép szabadságharca nem irányul az orosz nép ellen, hanem a tirannus bolsevik rendszer ellen… Ügyünk közös ügy."

A kolosszális bolsevik túlerônek sikerült meggátolnia, hogy a felkelô területek egyesüljenek, majd fokozatosan legyűrnie az egymástól elszigetelt felkelôi csoportokat, végül pedig felszámolnia az egész felkelést (ennek hivatalos idôpontja: 1924. augusztus 31.).

A vörös hadsereg az ún. tisztogató akciók során véres terrort valósított meg. A még ellenállókkal szemben nôket és gyerekeket "vetett be" védô pajzsként. Szovjet beismerés szerint a lelôtt felkelôk és civilek száma meghaladta a 12 ezret. Grúz adatok szerint viszont legalább 20 ezren pusztultak el a harcok során. A felkelés felszámolása utáni repressziókról a szerzô nem közöl adatokat.

Mindenesetre a szovjetek eljárása nagy nemzetközi felháborodást keltett. A Népszövetség V. ülésszakának elítélô határozatára Georgij Csicserin külügyi népbiztos (a szovjet gyakorlatnak teljesen megfelelôen) a következôket jelentette ki: “A nemzetek ún. szövetségének teljesen agitatív fellépése és a grúz ún. felkelés egyértelmű teatralitása egyazon tôrôl fakad. A grúziai kilátástalan és egészében véve művi robbanást azok rendelték meg, akik mindezt a Szovjet Köztársaság elleni agitációs kampány céljaira használták fel… A Nemzetek Ligájának Grúziára vonatkozó határozata ellenséges aktus, s mint ilyen, az igazi Grúzia és a Szovjetunió ellen van, közönséges provokáció."

A lengyel diplomácia határozottan kiállt a grúzok mellett mind a közvélemény informálásával, mind a felkelés leverése elleni tiltakozással. Szóba került az is, hogy lengyel tisztek utazzanak a felkelôk megsegítésére. Erre – eltekintve a gyors "végkifejlettôl" – azért nem került sor, mert a szándék a szövetséges Romániában nyugtalanságot keltett.

A felkelés belpolitikai “értékelését” Szergo Ordzsonikidze jelentésében olvashatni. Eszerint “a felkelés olyan felelôtlen elemek akciója volt, akik megengedhetetlen mértékű represszióra ragadtatták magukat”.

A fiatal szovjet államot több "társadalmi rengés" rázta meg (pl. a kronstadti lázadás, antonovizmus stb.), ám az 1924. évi grúz felkelés volt az egyetlen, amely nemzeti szabadságharcnak minôsíthetô. És: még számos "utórengés" is követte egészen 1929-ig. Ám ezek minden esetben helyi jellegűek és könnyen leverhetôk voltak.

Mindenesetre a grúz példa a többi kaukázusi nemzet elitjében megszilárdította a szolidaritás érzését.

A mai Grúzia függetlensége nem származtatható az 1924. évi felkelésbôl, mivel annak létrejöttét nem belsô erôfeszítések – lázadások és forradalmak – segítették elô, hanem egy külsô tény. A szovjet moloch szétesése.

Fordította: Futala Tibor