Fordította: Horváth András

Az integráció vagy a dezintegráció tényezôi a régiók Európájában?

Fä rber, Gisela – Forsyth, Murray: The Regions – Factors of Integration, or Disintegration Europe ? Baden-Baden, 1996. Nomos Verlagsgesellschaft.

Amint azt a mű címe is sugallja, a szerkesztôk szándéka az volt, hogy lehetôleg minél teljesebb képet kívántak adni errôl az aktuális problémáról, amely az európai kontinens integrációjának elôrehaladásával egyre inkább reflektorfénybe kerül. Munkájukat jelentôsen megkönnyítette az a tény, hogy – mint a hasonló jellegű kötetek általában - lényegében egy konferenciának az anyagát közlik. A konferenciát 1994 októberében, Hannoverben rendezték, így az ott elhangzottakat – tekintettel az Európai Unió azóta bekövetkezett 1995-ös bôvítésére, az 1997-es Amszterdami Szerzôdésre, valamint az euro 1999. januári bevezetésére – akár meghaladottnak is tekinthetjük. A tanulmánykötet azonban olyan kérdéseket feszeget, melyekre nem "ad hoc" jellegű, hanem hosszabb távon is érvényes válaszokat kell adni, így dacára annak, hogy közben igen "eseménydús" öt esztendô telt el, mindenképpen méltó figyelmünkre.

A "régiók Európájának" gazdasági perspektíváival maga az egyik szerkesztô – Gisela Fä rber – foglalkozik. Az, hogy a régióknak gazdasági vonatkozásban milyen jelentôsége van, igazából az 1960-as években az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) területén figyeltek fel. Nem véletlenül. Az 1957-es Római Szerzôdés által létrehozott EGK területén a gazdasági növekedés másfélszerese volt tíz esztendô alatt a Közös Piacon kívül maradt fejlett nyugat-európai államokénak. Különösen német–francia relációban vált érvényessé az a tétel, hogy egyes határ menti területek – például francia részrôl Lotharingia (Lorraine), illetve német részrôl a Ruhr-vidék – együttműködése sokszor erôsebb, mint a saját országuk más területeivel való kapcsolat. (Közhely, hogy a lotharingiai vasérc és a Ruhr-vidéki szén csak együtt jelent igazi kincset, méghozzá felbecsülhetetlen értékűt.) A gazdasági elônyök azonban igazán csak úgy érvényesülhetnek, ha az adott terület ökonómiai tekintetben bizonyos önállósággal bír, hiszen fôleg helyben tudnak jól dönteni arról, hogy miben állapodjanak meg a "szomszéddal".

A másik szerkesztô – Murray Forsyth – a kérdés politikai, politikatudományi oldalát vizsgálja. Megállapítja, hogy a "régió" fogalom pontos meghatározását igen nehézzé teszi az a körülmény, hogy maga az idea is relatív jellegű. Világméretekben gondolkodva az Európai Unió a regionális integráció tipikus példája, európai szemszögbôl akár két (vagy több) szomszédos ország is jelenthet egy-egy régiót – jó példa erre a Mediterráneum vagy Skandinávia. Az egyes országok szintjén viszont már egy-egy tájegység, mint például a Nyugat-Dunántúl vagy Burgenland képez egy-egy regionális területi egységet.

A regionalizmus, melynek gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai aspektusai egyaránt vannak, döntô mértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy egy egységes állam idôvel föderális szerkezetűvé váljon – jó példa erre Spanyolországban Katalónia egyre erôteljesebb "különállása", Belgiumban pedig Flandria és Vallonföld szinte "önálló" léte. (Feltéve, de – a "határok sérthetetlenségének" dogmája miatt – meg nem engedve a gondolatmenet logikailag úgy vihetô tovább, hogy Katalónia a nem túl távoli jövôben akár önálló állam is lehet, míg Belgium akár véglegesen meg is szűnhet, úgy, hogy kettéválik.) A regionalizmus tehát bizonyos értelemben a fennálló határokat is feszegetheti és politikai szinten is létrehozhat a "természetes módon", vagyis gazdaságilag, szociálisan és kulturálisan gyakorlatilag már funkcionáló területi egységeket.

A fenti eszmefuttatás jelentôségébôl sokat elvesz az a tény, hogy úgy tűnik, a nagyhatalmak egyértelműen a határok "légiesítésében" látják az európai egység létrejöttének és a határproblémák megoldásának útját. A "légiesítés" nem pusztán "varázsszó", mint azt az Európai Unió példája is mutatja – viszont a történelmi és társadalmi mozgások spontaneitása nem viseli el az "elôregyártott" elméleteket, illetve csak az olyan modell számíthat a megvalósulásra, amely eleve tekintetbe veszi a realitásokat, és azokhoz alkalmazkodva formálódik ki. Ennek fényében tehát az sem zárható ki, hogy a regionalizmus – hosszú távon – bizonyos fokig Európa politikai térképét is átformálhatja.

Hans-Peter Schneider alkotmányjogi szemszögbôl vizsgálja a "régiók Európáját". A második világháború viharai után heves viták lángoltak fel arról, hogy milyen legyen a kontinens politikai jövôje, illetve hogy miképpen lehetne elkerülni azokat a katasztrófákat, melyek kontinensünket századunk elsô felében sújtották. Felmerült az "Európai Egyesült Államok" létrehozásának terve – ez azonban látványos kudarcot vallott, és nem véletlenül. Aki azt hitte, hogy az alapvetôen nemzetállami jellegű és nagy múltú, büszke nációkból álló "öreg kontinensen" minden további nélkül létrehozható az, amit az Újvilágban több területen szinte varázsütésre alkottak meg egészen természetes módon (ne feledjük, hogy nemcsak Amerikai-, hanem Brazíliai- és Mexikói Egyesült Államok is létezik!), annak fogalma sincs a történelemrôl, a tradíciókról és a kulturális meghatározottságról.

Az Európai Unió a fokozatos egységesülés felé halad ugyan, de nap mint nap tanúi lehetünk annak, hogy a tagállamok (köztük is elsôsorban a nagyhatalmak, de mindenekelôtt Nagy-Britannia) rendkívül kemény ellenállást tanúsítanak az Európai Bizottság minden egységesítô, uniformizáló törekvésével szemben.

Az európai régióknak bizonyos alkotmányos alapkövetelményekhez alkalmazkodniuk kell. Ilyenek például:

1. A kisebbségek védelme és támogatása.

2. A többségi uralom korlátozása regionális ügyekben.

3. Minden régiónak egyenlô lehetôségekhez kell jutni a központi irányításban való részvételre.

4. Demokratikus vezetési normákat kell alkalmazni a régió irányításában.

5. Alkalmazkodni kell az egymást átfedô kapcsolatok, identitások és rétegek egyvelegéhez.

6. Éppen a különbözôségek miatt lényeges tennivaló a közös elvek, célok és feladatok megfelelô megfogalmazása.

A tanulmánykötet egyenként is foglalkozik néhány európai állammal a regionalizmus szempontjából:

Nagy-Britanniában – dacára a kulturális heterogenitásnak – nem fejlôdött ki komolyabb regionalizmus, talán éppen azért, mert a birodalom országai részben betöltik a régiók szerepét is.

Hollandiában érdekes kettôsség érvényesül: az ország egyrészt unitarista berendezkedésű, és nem oszlik régiókra, másfelôl viszont kifejezetten decentralizált, de a helyi önkormányzatok szintjén.

Németországban hasonló a helyzet a brit állapotokhoz: az egyes tartományok részben a régiók szerepét is betöltik, és rendelkeznek is a relatív önállóság több attribútumával. Ugyanakkor arra is van példa, hogy több nagy tartomány együtt alkot egy "kvázi régiót", ilyenek például a gazdaságilag és kulturálisan szinte egybeforrt katolikus délnémet tartományok: Bajorország és Baden-Württemberg.

Belgiumban az ország gyakorlatilag nyelvi szempontok szerint osztható két részre: flamand (holland) és vallon (francia) ajkú területekre. A helyzet annyiban bonyolódik, hogy a közéletben a fokozott vallon jelenlét miatt inkább a francia dominál, míg a pénzügyi szektorban a flamand. "Belga nemzet" ténylegesen nem létezik – részben talán éppen ennek köszönhetik a belgák, hogy az Európai Unió több vezetô intézményének is (mintegy kompromisszumos megoldásként) Brüsszel a székhelye.

A "bipoláris" karakter (a flamand–vallon kettôsség miatt) az ország minden önkormányzatára rányomja a bélyegét, függetlenül attól, hogy a nyelvhatártól északra vagy délre fekszik az adott hely.

Spanyolországban napjainkra szinte már közhellyé válik Katalónia egyre erôsebb különállása, de nem csupán a katalánok, hanem Baszkföld és Galícia (Gallego) is megkísérli stabilizálni saját pozícióit. Emellett vannak olyan tartományok is, mint Valencia vagy Andalúzia, melyek nem nyelvi alapon, inkább csak különleges hagyományaik révén ütnek el a kasztíliai vagy aragóniai "törzsterületektôl".

Végkövetkeztetésképpen azt állapíthatjuk meg, hogy a régiók relatív súlya az Európai Unión belül folyamatosan nô, olyannyira, hogy már intézményi formában is megmutatkozik: a Régiók Bizottságában az adott területek közvetlenül is képviselni tudják érdekeiket az uniós döntéshozatali folyamatban.

Horváth András