Európa és Közép-Európa

Vantuch, Anton: Európa a stredná Európa. = Slovenské pohl’ady, 1999. 3. no. 41–54. p.

Az esszé azzal a kérdésfelvetéssel indul, hogy a legutóbbi időben miért vált Közép-Európa rengeteg vita tárgyává. Se szeri, se száma azoknak a konferenciáknak és publikációknak, amelyek így vagy úgy elmarasztalják ezt a térséget, mondván: a kis államok, nemzetek és nemzetecskék e konglomerátuma azt a benyomást kelti, hogy itt valamiféle furcsa, izgága emberfaj él, amely képtelen nagy politikai egységek létrehozására. E nációkra – úgymond – a kicsinyesség, a vakság, még jó esetben is a köldöknézés és az integrációra való képtelenség jellemző.

A kicsiség volna az elmarasztalás oka? Aligha, hisz Nyugat-Európában is léteznek apró államok, s mégsem kínozza őket “a másik Európába” olyannyira beleszervesült komplexusok sora. E boldogabb kis államokkal a közép-európai és balkáni államok csupán a “népek tavasza” élményében osztoznak, egyébként az államalkotás folyamatainak folyamatos deformációi sújtották őket.

Ahhoz, hogy megértsük a közép-európai gondokat, fel kell tárni azokat az erővonalakat és felületeket, amelyek Európát létrehozták. Természetesen: Európa fogalmának tartalmához nincs semmi köze az Európa elrablásával kapcsolatos ógörög (valószínűleg már általuk is örökölt) mondának. E tartalmat illetően a 17. és a 18. század fordulóján a belga Paul Hazard “találta fején a szöget”, amikor kijelentette: Európa az örökké nyugtalan gondolat.

Az első, európai földön felvirágzott nagy kultúra és civilizáció a “görög csoda” volt, ám ez sem volt előzmények nélküli, ui. a görögök egy sor keleti kultúrából, úm. a sumérból, óbabiloniból, asszírból, egyiptomiból, hettitából és achájból merítettek. Tehát Napkeletről, legközvetlenebbül a mezopotámiai kulturális központból kell az európaiságnak magát eredeztetnie. Nem véletlen: az asszír nyelvben az Európa fogalmának szógyöke “napnyugtát”, “alkonyatot” jelent, míg az Ázsiáé a “felkelő nap verőfényét”.

A görögöket követően a civilizációs terjeszkedés iránya továbbra is keleti–nyugati marad. Róma vált az Európa-gondolat örökösévé, mégpedig annak ellenére, hogy a birodalom jellegzetesen a Földközi-tenger köré szerveződött, s így az európai mellett magába olvasztotta az ázsiai és afrikai kultúrákat is. Ennek megfelelően nem is foglalkoznak az európai kultúra fogalmával.

A kereszténység kezdetei, Róma hanyatlása, a gótok (ők már keresztények, de ariánusok voltak) időleges örökösödési reményei után következtek a frankok: Clovis és Nagy Károly (742–824). Az előbbit a hagyomány az “első császárnak” tartja, az utóbbi rangmeghatározása: “imperator Europaeus”.

Lassan véget ért a népvándorlás kora, létrejön a Német-római Birodalom (962), bekövetkezik az első, azaz az egyház és a világi államok közötti hatalommegosztás, ami Bizáncban és az iszlám világban elképzelhetetlen. Tehát az a bizonyos "civilizációs léghuzat" Európa még nyugatibb részei felé tartott.

A 11. század és a 14. század között gazdasági-kulturális felvirágzás és a népesség megháromszorozódása következik be. Kialakultak az új műveltség ismérvei, és az aktív életvitel normái az Alpokon túli Európában elméleti és gyakorlati gyümölcsöket teremtek. A sorra-rendre kialakuló egyetemeken dívik az “akadémiai szabadság” és a “szabad művészetek” eszménye. Hát igen: ez a sematikusan “sötét középkornak” nevezett időszak korántsem volt annyira sötét.

A germán világ, azaz a mai Közép-Európa, Skandinávia és Kelet az egyetemalapításban elmarad a román világ mögött. Az első egyetem e területen a prágai (1348), de aztán ugyanebben az évszázadban több más is keletkezik (Krakkó, Bécs, Heidelberg, Köln, már a következő század elején: Lipcse, s egészítsük ki a szerzőt a rend kedvéért: Pécs. – A szerk.). A gótikus katedrálisok, a tanító szerzetesrendek és a nyugati típusú városok elterjedésének határa a lengyel és a magyar királyság. A "civilizációs léghuzat" tehát keleti irányt is vett.

Visszatérve az ezredforduló körüli időkre: a Német-római Császárság hagyja (sic!), hogy Közép-Európában önálló királyságok jöjjenek létre (Csehország, Lengyelország, Magyarország), ui. a cél nem a birodalom keleti bővítése volt, hanem a területeken élők kereszténnyé tétele.

Közép-Európa integrálásának nagyszabású terve IV. Károly (1346–1378) nevéhez fűződik, aki germán–szláv jellegű birodalomról álmodozott. Meg nem valósult tervére többen még a 17. században is mint felettébb korszerű elgondolásra emlékeztek. Halálát követően a Közép-Európa iránti érdeklődés is lanyhulni kezdett.

A különféle királyságok terjeszkedései még mindig nem a “nyelvi egységesítés” jegyében folytak (e tekintetben Szűcs Jenő téved, aki a Trois Europes című 1985-ben kiadott munkájában III. Ince pápa Sacerdotium et Imperium kezdetű bulláját úgy értelmezi, hogy az “előre megszentelte a nemzeti államokat”).

Mindenesetre az akkori államok többségében nagyfokú nyelvi-nyelvjárási változatosság uralkodott. A nyelvi egységesítés kezdetei a reformátorok munkásságához kötődnek. Franciaországban Párizs mint erőteljes kulturális központ révén sikerült a francia nyelvet a 19. század végére hegemónná tenni. A németek és az olaszok is hasonló utat követtek. Ezzel analóg fejlemény a közép-európai térségben nem következett be a Párizs-szerű kulturális “elektromágnesek” hiánya miatt.

Az osztrák császárság 1806-tól kizárólag közép-európai állam lett, amelynek egy soknyelvű és -nemzetiségű térséget kellett volna egy politikai alakulatban integrálnia. Ez – eltekintve az 1867. évi kiegyezéstől, amely azonban csak a magyarokkal állapodott meg – nem sikerült neki, s így a kiegyezés, amelynek első lépésnek kellett volna lennie, utolsó lépés lett az érdemi integráció útján. A vége mindennek Közép-Európában a “nagy szétszóródás”. A 20. század millió és tízmillió számra produkált ideológiai okokból mártírokat. Ebben a nemzeti gyűlölködésnek is megvolt a maga nem elhanyagolható szerepe.

A kérdés: Európa mindmáig “készületlen”-e a helyzet jobbá tételére. Manapság sokan a kis államok zónáját tartják olyannak, amelyből hiányzik az egységesítés gondolata. Kétségtelen tény, hogy a teljesen vak és reflexszerű nacionalizmusnak vissza kell vonulnia, és szélesebb összefüggésekben kell elkezdenünk gondolkodni. Szeretnénk a földrész boldogabb felén élőktől belátást kérni, annak belátását, hogy mi is Európa gyermekei vagyunk, de kevesebb rokoni melegségben részesültünk, mint mások. Mi nem kívánunk és tudunk sokáig egyazon klímában élni, amihez évezredes mintákat szolgáltattak a keleti civilizációk. Napjaink teendője ezért: olyaténképpen “kell védeni oltáraink sokféleségét, hogy ezen az áron képesek legyünk új vagy legalábbis a legszebbnek és legtermészetesebbnek tűnő köteléket létrehozni az egyes emberek és nemzetek között, azt a köteléket, amely leginkább egy közös élményre, a barátságra épít”.

Futala Tibor