Kultúrnemzet és államnemzet. Szempontok a kirekesztés és befogadás elveinek és gyakorlatának elemzéséhez

Nieguth, Tim: Beyond dichotomy: concepts of the nation and the distribution of membership. = Nations and Nationalism, 5. vol. 1999. 2. no. 155 – 173 p.

A huszadik század végén a nemzetközi politikában két fő tendencia figyelhető meg: a globalizáció és a fragmentáció, a rész és az egész látszólag ellentétes princípiumának érvényesülése, illetve ezek érvényesítésére való törekvés. Politikai és kulturális vonatkozásaikkal a hagyományos nemzet-állam koncepciójának ismételt átgondolására késztetnek, egyszersmind megkérdőjelezik a nemzet és az állam egybeesésének (nagyobbrészt fiktív) elméletét a nemzetállamban. A globalizáció a különböző országok közötti ki- és bevándorlás növekedésével (politikai, gazdasági és katonai függőségbe kerülésükkel) és a technológiai fejlődéssel, amely nagymértékben fokozta az interkulturális kommunikáció intenzitását. A fenti jelenségek ugyanakkor – mivel veszélyeztethetik a nemzetállam integritását – természetszerűleg felerősítik az ellentétes reakciókat is: a nacionalizmust és a faji megkülönböztetést. Mindez különösképpen érvényes a kelet-európai országokra, de a nyugati demokráciákra is, ahol a nemzetállamot felváltja a posztindusztriális társadalom, amelyben új politikai tényezők kialakulása figyelhető meg, mint például a nemek, a környezetvédelem vagy az etnikai/kulturális kisebbségek társadalmi helyzete. A nemzetállamok jövőbeni helyzetét nagymértékben meghatározza majd, hogyan oldják meg ezeket a problémákat.

Friedrich Meinecke klasszikus meghatározása, a Kulturnation és a Staatsnation (1970) több ponton is finomításra szorul. Tim Nieguth, az albertai egyetem professzora, felülvizsgálja Meinecke elméletét, és újabb szempontokat – eredet, faj, kultúra és terület – ad a népnemzeti/polgári állam határalkotó elveinek érvényesülési mechanizmusához. A határok létezéséből szükségszerűen következik a kirekesztettek és befogadottak körének meghatározása, illetve a differenciáló elvek megfogalmazásának igénye.

A hovatartozás az egyén számára a társadalmi javakból, illetve hatalomból történő részesedés alapja. Az adott társadalomra jellemző korlátozó elvek nemcsak abban manifesztálódnak, hogy fizikailag kit fogad be kívülről, határai közé, hanem abban is, hogy az államon belül a különböző társadalmi csoportok milyen szociális helyzetben élnek. Nem elegendő tehát a befogadás feltételeinek hivatalos meghatározását figyelembe venni, meg kell vizsgálni az egyénnek biztosított politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetet. Mindezek az elvek különböző módon érvényesülnek a népnemzeti, illetve a polgári nemzeti államban, amelyek ebben a tiszta, weberi kifejezéssel élve ideális formában nem is nagyon léteznek.

Etnikai szempontból nézve az emberiség különálló nemzetekre tagolódik, és mindenki valamely meghatározott nemzethez tartozik anélkül, hogy meg kellene felelnie bármilyen kvalifikációnak; mindössze a nemzet többi tagjához hasonlóan meghatározott eredettel és kultúrával kell rendelkeznie. Ezzel szemben a polgári meghatározás a nemzetet olyan, közös területen élő, emberek közösségének tekinti, akik közös állam polgáraiként azonos politikai, törvényes és társadalmi jogokkal és lehetőségekkel rendelkeznek. A nemzeti kohéziót a meghatározott politikai intézményekhez és értékekhez való ragaszkodás alkotja. Mindebből következően a polgári nemzetállamban a befogadási feltételek kevésbé szigorúak, ezzel szemben az etnikai nacionalizmus a feltétel nélküli hovatartozás érzését nyújtja. Éppen emiatt a nacionalizmus uralkodó típusa éppen az etnikai alapú: a hidegháború utáni kelet-európai országokban az etnikai határok mentén végbement dezintegrálódás (ld. a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlását) bizonyítja, hogy az egyénekben könnyebben kialakul az etnikai, mint a polgári nemzethez való érzelmi kötődés. A nacionalisták pedig olyan régészek, akik felelevenítik és újraértelmezik az „ etnohistóriát".

A szerző cikkében bebizonyította, hogy a népi-nemzeti és polgári nemzetállam kategória további finomításra szorul, mégpedig az eredet, faj, kultúra és terület mint államszervező elv figyelembevételével. Az adott államban a befogadás–kirekesztés feltétele lehet a közös eredet, ebben az esetben (mint pl. Németországban) az adott közösségbe való befogadtatás feltétele az eredet igazolása, függetlenül a kulturális és területi viszonyoktól; vagy a faj (amely sok esetben átfedést mutat az első kategóriával); a kultúra esetében a kulturális hasonlóság, illetve különbözőség; végül a legkevésbé korlátozó a területi elv, amely egyéneket és kultúrákat egyaránt befogad. A kérdés csupán az, vajon a területi nacionalizmus képes lesz-e a jövőben helyettesíteni az eredet-, illetve kultúrnemzet fogalmát, amennyiben képes lesz megoldani mindazokat a normatív problémákat, amelyekkel a jelenlegi nemzet-államoknak meg kell küzdeniük a globalizáció, fragmentáció és az újabban kialakult politikai identitások következményeként.

Naszlady Ágnes