Mi serkenti az asszimilációs folyamatot?

Tóth Pál Péter: Szórványban. Püski Kiadó, Budapest, 1999. 272 p.

Ember is, munkája is akkor komoly, ha többet ad annál, mint amennyit ígér. Tóth Pál Péter demográfus egy történetszociológiai kutatás összefoglalását ígéri könyve előszavában. Azonban a mű gyors átlapozása után is azonnal kiderül, hogy a Kárpát-medencei magyarság legsúlyosabb jelenkori problémájával, a felmorzsolódás folyamatával szembesül az olvasó. A most közreadott munka genezise mondhatni közismert: a szerző (akkor még mint a Magyarságkutató Csoport munkatársa) az Országos Széchényi Könyvtár Várba költözésének előkészületei során fedezte fel azokat a ládákat, amelyek az 1942–1944 közötti észak-erdélyi szociológiai felmérés dokumentumait rejtették. Másfél évtizedes imponáló munka eredményét tartja most kezében az olvasó, amelynek egy-egy részletét magyarul és angolul is olvashattuk már (a Gazdálkodás c. fejezetet éppenséggel lapunk ez évi első számában).

Ha Tóth Pál Péter nem tett volna mást, mint a fellelt irdatlan mennyiségű adatot feldolgozva elvégez egy nagyszabású kultúrtörténeti leletmentést, már akkor is fontos adalékokkal egészítette volna ki a XX. századi magyar históriára vonatkozó tudásunkat, hiszen a 2. bécsi döntés nyomán visszakerült Észak-Erdély társadalmi-gazdasági viszonyairól igen hézagosak ismereteink. A 12 852, zömmel magyar, kisebb részben magyar–román vegyes családra vonatkozó primer adatközlések (amelyek közel 100 ezer személyt érintettek) jól reprezentálják az itt, szórványban élők életviszonyait még akkor is, ha a közel hatvan évvel ezelőtt kidolgozott metodika nem mindenben felel meg a mai igényeknek. (Mindazonáltal a korabeli feltáró munka meglepően koncepciózus alapokkal rendelkezett, s gondolati rendszere is időtállónak mutatkozott, amit a mostani feldolgozás sikere is igazol.)

A korabeli családlapok, községi törzslapok és betétívek, valamint az ún. kérdőpontok alapján szerző öt szempont mentén összesíti és értékeli az életkereteket jellemző adatokat, úm. 1. A megkérdezettek demográfiai jellemzői, 2. Az anyanyelv és az otthon használt nyelv 3. Vallásosság, 4. Iskola, foglalkozás, egészségügy, 5. Vagyoni helyzet. Az adatokból leszűrt fontosabb megállapítások – a kérdéscsoportok sorrendjében: (1) Az átlagos gyermekszám a tisztán magyar családokban alacsonyabb (2, 14), mint a vegyesekben (2, 29).– A teljes populációból 5, 5% tartozott a különleges képességű gyermekek kategóriájába. – A vegyes házaspárok összetételében a magyar férfiak felülreprezentáltak. (2) Mind a magyar, mind a vegyes családokban az anyák nagyobb arányban használják otthon anyanyelvüket, mint az apák. (3) A református vallás sokkal inkább nemzeti (magyar) vallásnak tekinthető, mint a római katolikus. (Érdekes, hogy ennek ellenére a három vizsgált időszak mindegyikében a református vallást hagyták el a legtöbben). – Vallástól és családtípustól függetlenül a nőknél sokkal gyakoribb az egy másik vallásra való áttérés, mint a férfiaknál. (4) Az egész mintára jellemző az iskolázottság alacsony foka: a megfigyelt sokaságnak csupán 57, 2%-a járt (valameddig) egyáltalán iskolába, s ezek 61, 2%-a csak elemit végzett, (középfokú iskolát 2, 2, felsőfokút mindössze 0, 2%). – A magyar családok tagjainak iskolai végzettsége mindazonáltal valamivel magasabb, mint a vegyes családokban élőké. – A magyar családok kb. kétharmada birtokol magyar kulturális “terméket” – könyvet, újságot, képet stb. –, s ez az arány a vegyes családok esetén 47, 6%. – A korabeli adatfelvevők (katolikus papok, református lelkészek, tanítók, jegyzők stb.) a magyar és vegyes családok családfőinél azonos szintű munkaképességet regisztrált (kétharmaduk volt munkaképes). A minta egyheted része bizonyult munkaképtelennek, viszont közülük a hadirokkantak aránya a magyar családoknál sokkal magasabb, mint a vegyeseknél. – Nem meglepő, hogy a családok ún. megbízhatósági rátája a tisztán magyaroknál magasabb, mint a vegyeseknél, viszont érdekes, hogy a legtöbb megbízhatatlannak talált személy azok közül került ki, akik a magyart és románt egyaránt anyanyelvüknek vallották. (5) A vagyoni helyzet tekintetében a legjellemzőbb adat: miközben a földművelés volt a felmérés idején az uralkodó gazdasági ágazat, a családok 47, 3%-a egyáltalán nem rendelkezett földtulajdonnal. – A jövedelmek tekintetében nagyjából azonos (alacsony) szinten állt a két csoport– a vegyes családok egy árnyalatnyi előnyével.

Az adatok és következtetések puszta ismertetésével is jelentős mértékben gazdagítja a mű nemzeti önismeretünket. Tóth Pál Péter azonban ennél sokkal többet tesz: a fellelt adathordozók feldolgozása során – alapos elemzéssel – következtetéseket von le az eredeti felmérés céljaira vonatkozóan, és sokoldalúan feltárja az adatok által kínált összefüggéseket. A munka legfőbb érdeme mégis tárgyában ragadható meg: történelmi perspektívába helyezve boncolja a kárpát-medencei magyarság ma is legsúlyosabb gondját, a szórványosodás feltartóztathatatlannak tűnő, sőt egyre erősödő folyamatát. Azt tudtuk eddig is, hogy a magyarság etnikai határai egyre szűkülnek: a tömbmagyarság pereme szórvánnyá hígul, s a szórványnak igen nagy esélye van az asszimilációra. Viszont Tóth Pál Péter feltárja a folyamat előzményeit, s nemcsak a felmérés időszakára, 1942–1944-re vonatkozóan, hanem azt is kimutatja, hogy az erdélyi magyarok asszimilációja már a múlt század utolsó harmadában megkezdődött, s azóta – beleértve a tiszavirág életű magyar fennhatóság időszakát – töretlenül érvényesül.

A korabeli viszonyok alapos elemzése nyomán arra a következtetésre jut, hogy a magyar kormányzat a felmérést ki akarta terjeszteni a többi visszacsatolt területre is. Az impozáns munka olvastán, látva a szórvány-probléma jelentőségét a magyarság megmaradása szempontjából, a recenzensben önként formálódik meg az igény: minden bizonnyal hasznos lenne a vizsgálatot – mutatis mutandis – hatodfél évtized után megismételni. Mert Tóth Pál Péter munkája olyan szilárd tudást nyújt a szórvány-jelenségről, amelyre nyugodtan építhetők jelenkori vizsgálatok. Természetesen a jövő érdekében.

Cholnoky Győző