Martiniello, Marco: Les Immigrés et les minorités ethniques dans les institutions politiques : ethnicisation des systemes politiques européens ou renforcement de la démocratie? : Présentation. = Revue Européenne des Migrations Internationales, 14 vol 1998.2 no. 9-17. p.

A bevándorlók és leszármazottaik betagolódásával kapcsolatos elméleti és politikai vita sokféleképpen alakult az idôk folyamán. Napjaink Európájában a vita a migrációs mozgások kontrolljáról, és fôleg az illegális bevándorlók, illetve menedékesek ügyérôl folyik. Ez utóbbi mindig a városi környezetben egyre növekvô szegénységgel és létbizonytalansággal összefüggésben kerül napirendre. A bevándorlók - elterjedt nézet szerint - veszélyeztetik a kultúrát, a nemzeti azonosságtudatot, és növelik a bűncselekmények számát. Azaz kizárólag károkozók.

Valójában azonban arról van szó, hogy a bevándorlás totális társadalmi jelenség (Marcel Mauss, 1966.). Próbára teszi az egész politikai intézményrendszer működô-képességét, a lakosok és az állampolgárok közötti kapcsolatokat stb. (Dunn, 1995.). Az Európát jelenleg jellemzô migrációs hullám a XXI. században feltehetôen erôsödni fog. Újra kell tanulnunk majd valamennyiünknek a lakosok, az állampolgárok és a változásban lévô politikai intézményrendszer kapcsolatát. A demokrácia próbaköve lesz a döntésekben való részvétel vagy kívülrekedés. A társadalomtudományok igyekeznek lépést tartani ezekkel a kihívásokkal, ezt bizonyítják az állampolgárság, illetve a multikultúra ügyével foglalkozó, megújuló kutatások.

Annyi bizonyos, ha a globális elméleti érdek a bevándorlók és utódaik „állampolgárosulását" üdvözli, úgy még sok tennivaló maradt hátra. Ez azonban országonként változó mértékben, idôben zajlik le. Franciaországban pl. a bevándorlók politikai részvételével kapcsolatos vita, a 80-as évek végére, a beurök (észak-afrikai arabok) mozgalmának kifulladásával nyugvópontra jutott. Nagy-Britanniában épp ellenkezôleg: csak a 80-as években kezdtek nyíltan beszélni az etnikai kisebbségek társadalmi részvételének hogyanjairól.

Vitathatatlan, hogy a migráció politikai részvételével kapcsolatos álláspontokat a befogadó állam és nemzet befolyásolja legnagyobb mértékben. E téren a nemzetközi összehasonlítás eléggé lehetetlen, hiszen a helyzet országonként, s azon belül régiónként változó. A Revue Européenne des Migrations Internationales (REMI) tematikus száma éppen ezeket a kérdéseket firtatja egy-egy tanulmány keretein belül.

Ha a politikai részvétel illegális formáit, úgy mint az erôszak, terrorizmus és korrupció eseteit kizárjuk, a legális részvételt két feltételhez köthetjük: a részvétel geopolitikai szintjéhez, illetve a politikai részvétel állami/nem állami formájához.

Az elsô, azaz a geopolitikai típusú részvétellel az erôsen centralizált országokban ritkán találkozni. A föderatív típusú államon belül viszont több szinten is elôfordulhat (pl. Belgiumban községi, vidéki, regionális, közösségi, föderatív és európai szinten).

A második, az állami/nem állami típusú részvétel megállapításához tisztázni kell az állam fogalmát. Általában a végrehajtó, törvényhozó és igazságszolgáltató intézményrendszert értjük alatta. Ilyen értelemben az immigránsok részvétele a választói gyakorlatban közvetlen, illetve a választott gyűlésben képviselôjük általi.

A nem állami típus további ötre bontható: a pártpolitikai, a szakszervezeti, a konzultatív részvételre, illetve az etnikai mobilitásra és az egyéb szervezôdésekben való közreműködése (Martiniello). A REMI itt bemutatott száma nem vállalkozott a bevándorlók politikai szerepvállalásának teljes feltérképezésére. Megbízható adatok állnak azonban rendelkezésre szakszervezeti tevékenységükre, konzultációs részvételükre, társulási életükre vonatkozóan.

A választásokon való részvétel háromféle állampolgárt érint: a külföldi nemzetiségűeket, az Európai Közösségek valamelyik tagállamának állampolgárait, illetve egy harmadik államnak a Közösségeken belül élô állampolgárait. A nagy-britanniai és a hollandiai tapasztalatokat leszámítva, nem sok tanulmány foglalkozik e témával. Általános megfigyelés, hogy ha egy tömbbe tömörülve laknak a bevándorlók, úgy önálló mandátumra is szert tehetnek. Akár a proporcionális alapú belga, akár a többségi alapú brit választási rendszert vizsgáljuk, feltűnô, hogy a politikai pártok mindig indítanak legalább egy immigráns jelöltet a választásokon.

A Maastrichti Szerzôdés, kiegészülve az Amszterdami Szerzôdéssel, az Unió állampolgárai számára egyenlô, választói és választói jogokat garantál mind a helyhatósági, mind pedig a parlamenti választásokon. Az elôbbi azonban még nem mindenütt azonos az európai normával (pl. Belgiumban nem).

Az Európai Közösségeken belül tartózkodó valamely harmadik országbeli polgár csak a helyi, illetve bármely európai, nemzetek feletti választáson vehet részt. Ezek a jogok is országonként változnak, pl. Írországban 1963 óta a fél évnél régebben ott élô személy választó és választható, míg Svédországban és Dániában három év ott tartózkodás a feltétel ugyanehhez. De van hét olyan tagállam, melynek egyike sem teszi lehetôvé az idegenek részvételét a szavazásban (Németország, Ausztria, Belgium, Franciaország, Luxemburg, Görögország, Olaszország).

A különféle választott szervezetekben a bevándorlók részvétele nem egyértelmű. Megkülönböztetünk ugyanis statisztikai, és a társadalom egy kiscsoportjának érdekeit képviselô reprezentációt. Meggyôzô módon viszont nem állítható, hogy egy idegen állampolgár jobban védi a bevándorló kiscsoport érdekeit egy helybélinél.

A bevándorlók politikai pártokon belüli részvételérôl - Anglia és Hollandia kivételével - nincsenek tényszerű adatok.

A REMI-szám tanulmányaiban részletesen vizsgált, tradicionálisan bevándorló-célországok: Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia és Belgium. Valamennyiüknek nagy gyarmatosító múltja van, s az elsô háromban valóban jelentôs a bevándorló réteg. Franciaországban és Belgiumban az elmúlt tizenöt évben igencsak megerôsödtek a jobboldali pártok, melyek ma már kialakult szavazóbázissal is rendelkeznek. Ugyanakkor Franciaország és Hollandia egységesített ország ( vö. Jean Tillie, Brieuc-Yves Cadat és Meindert Fennema írásaival), míg Nagy-Britannia és Belgium még inkább kénytelen szembenézni az autonóm, illetve szeparatista törekvésekkel, melyek a nemzeti identitást gyengítik. Belgiumban (Marco Martiniello és Hassan Bousetta) és Hollandiában jelentôs marokkói és török bevándorló réteggel kell számolni. Franciaországba viszont a Maghreb-országokból és - valamelyest - Fekete-Afrikából érkeznek immigránsok (Vincent Geisser és Schérazade Kelfaoni).

Nagy-Britanniában a pakisztániak, indiaiak, illetve az Antillákról érkezôk jelentik a legproblematikusabb etnikai kisebbségeket (Andrew Geddes és Shamit Saggar tanulmánya).

Valamennyi tanulmány szerzôje tisztában van azzal, hogy igen kényes kérdésrôl lebbentette föl éppen csak a fátylat. Az etnikumok/bevándorlók problematikájával azonban szembe akarnak nézni, annál is inkább, mivel egyetlen globális elmélet sem foglalkozik velük mind a mai napig.