Schneider, R.: Die Sorben in der Lausitz. Vom Untergang einer Ethnic. = Die neue Gesellschaft / Frankfurter Hefte. 1997. 12. No. 1086-1089.p.

A Németország keleti részén fekvô Brandenburg tartomány Horno települése alatt igen gazdag barnaszén lelôhelyet tártak fel. Az áramtermelô Laubag cég azonban nem mond le a kitermelésrôl, sem a létesítendô munkahelyek ezreirôl, egyetlen megoldás marad: a lakosság áttelepítése. A helyben élô szorbok jogvédelmet követelnek, és a „fenyegetett népek közösségéhez" fordulnak panasszal.

A szorbok a Németország területén élô legnagyobb lélekszámú nem-germán nemzeti kisebbség, eltekintve a cigányoktól és a vendégmunkás törökök, illetve ibériaiak tömegeitôl. A szorbok a mintegy másfél évezredes „kontinentális migráció" következményeként kerültek erre a vidékre. A Visztula és az Elba, a Saale és az Unstrut folyók közét a 9-10. században szállták meg a germán és a nyugati-szláv törzsek, melyek az éghajlati változás elôl húzódtak dél felé. A középkorban ezt a területet aztán a német telepesek nagyrészt germanizálták, a szláv eredet jobbára csak a családnevekben maradt meg (az -ow és az -itz végzôdés).

A többé-kevésbé azonos szláv nyelv közösséget teremtett a szorbok körében, miközben el is különítette ôket a nem-szláv környezettôl. A sajátos identitás kialakulását elô segítette, hogy Alsó- és Felsô-Lausitz egy idôben a Cseh ôrgrófság fennhatósága alá tartozott. A német parasztháborúhoz kapcsolódott az 1548-as szorb parasztfelkelés, mely évszázadokkal késôbb a francia forradalom hatására megismétlôdött.

A 19. század elején, a német területek újrarendezésekor a szorb vidék 80%-a Poroszországhoz, 20%-a Szászországhoz került. Ekkor alakult ki a két központ is: Cottbus és Bautzen. A területrendezés egyúttal vallási megosztottsággal is járt. A szorb autonómia iránt az igény elsôsorban szász területen jelentkezett 1847-ben, a Macia Serbska népoktatási egyesület megalakulásával. A szorb nyelv és írás régi emlékekkel büszkélkedhetett (1548-as bibliafordítás, teológiai iratok). A népviselet jómódra és bonyolult szokásrendre vallott.

A 19. században szorb-német szótárak és fordítások készültek, havi irodalmi folyóiratok tanúskodtak a szorb szellem erejérôl, Herder és a korai romantika hatásáról. Kötetbe gyűjtötték a szorb meséket és népdalokat. Egységes nyelv azonban ekkor sem alakult ki, a két nagyváros egyúttal a nyelvjárások versengésének is központja volt. A szorbok önálló nemzetállam követeléséig sohasem jutottak el, bár a pánszláv mozgalom rájuk is hatással volt. Ennek következtében alakult meg 1912-ben Hoyerswerdában a Domowina kulturális egyesület.

A szorbok összlétszáma akkoriban 100 ezer fô körül mozgott. A Spreewald kordában tartott vízi vidékén a szorbok viszonylag jó gazdasági helyzetbe kerültek, ellátták a közeli Berlint uborkával és tormával, dajkával és anyatejjel. A Weimari Köztársaság idején a bautzeni közigazgatásban külön szorb nemzetiségi részleg működött, Hitler viszont át akarta telepíteni a szorbokat a megszállt (és nyelvileg velük rokonságban lévô) Lengyelországba.

Az NDK fennállásának évtizedeiben a szorbok komoly kiváltságokat élveztek, utólag ezeket a Szovjetuniónak tett „szlavofil alibinek" tekinthetjük. Nyelvhasználatukat a törvény biztosította, az NDK Akadémiáján belül saját kutatóintézetük és külön tanárképzô központjuk volt. A szorb településeken kétnyelvű oktatás folyt, saját könyvkiadóval rendelkeztek. Saját rádióműsor, népi együttes, múzeum és anyanyelvű színház szolgálta a szorb nemzeti kultúrát.

A megkülönböztetett figyelemnek a legfôbb eredménye a szorb szépirodalom népszerűsége volt, J. Brezan, K. Lorenz művei a szorb eredetivel egy idôben jelentek meg német fordításban is. Erwin Strittmatter, az NDK egyik legolvasottabb írója, aki maga is szorb környezetbôl származott, sokat tett a szorb tudat fenntartásáért. Mindezek a jelenségek a szorb kisebbség erejét és identitása megerôsödését szolgálták. A valóság azonban rácáfolt a szép tervekre.

A rendeletileg kötelezôvé tett nyelvoktatást az asszimilált szorbok fölöslegesnek ítélték. A népviseletet már csak az öregek és csak ünnepnapokon hordták, a hagyományos tojásfestés is egyre inkább idegenforgalmi látványosság lett. A Spreewald katolikus része kezdettôl szemben állt az NDK ateista politikai irányvonalával. Ebbôl a környezetbôl került ki a keletnémet katolikus papság jelentôs része.

A szorbok elsôsorban a csehektôl vártak kulturális segítséget, fiataljaik a prágai egyetemen tanultak, és támogatták Dubcek politikai törekvéseit a „prágai tavasz" idején", ami természetesen Kelet-Berlin mélységes rosszallását váltotta ki.

A hagyományosan mezôgazdasági területet folyamatosan ipari vidékké változtatták, mivel a Spreewald alatt húzódtak az NDK egyetlen energiavagyonát jelentô barnaszéntelepek. A gazdasági változások természetesen a hagyományos szorb vidéki életforma megváltozását is kikényszerítették. A külszíni szénbányászat elôrehaladása következtében tizenöt szorb falu átköltöztetését tervezték, amire azonban az NDK fennállása idején már nem került sor.

Az NDK megszűnését követôen a szorbok kiemelt állami támogatása is megszűnt. A túlméretezett fesztiválokból törölték a katonai parádékat, a pártvezetôk látogatását és mindazt, ami korábban „az NDK nemzetiségi politikájának a helyességét" hirdette. Megmaradt viszont a Domowina mint kulturális csúcsszerv, van szorb újság és rádióműsor is. A szénbányászat következtében az áttelepítés elkerülhetetlen. A száz éve megállapított, de folyamatosan hangoztatott 100 ezres statisztikai adat ma már „barátságos túlzásnak" tűnik. Az asszimiláció feltartóztathatatlan. Juri Koch szorb író szerint népe a következô harminc év során teljesen el fog tűnni. Ez a jóslat szomorúan hangzik, de reálisnak mondható.