Lászlóffy Aladár

Egy új erkölcsi érzékért
For a new morality

Aladár Lászlóffy, a poet from Transylvania calls for a moral purification in his essay: today "Schengen" is like the magic word of Sezame, the opening or closing of it meaning the gravest challenge for Hungary, but even more so for the parts of the Hungarian nation beyond the borders. Hungarian movements do not include territorial aspirations, but the Hungarian nation has retained its cultural cohesion and historical memories even after 80 years. Therefore, it is impossible to integrate only a part of the nation into the European Union, since Hungary was not invented in 1990 or in 1920 but it was established 1100 years ago.

 

SCHENGENBE! Schen-gen-be! EU-ba! NATO-ba!...Tudom, most már „késô". Bármi legyen az ára. Milyen emberi ez! Mikor a térre nyíló ablakok már kibérelve, állnak a tribünök a vérpad körül s a tömeg megitta a pálinkaadagját - már nem lehet elhalasztani a kivégzést, olyan isten nincs, mégha kiderülne is, hogy az elítélt nem azonos a körözöttel; se ráció, se józan érv, se belátás, se kegyelem, még hatalmi szó se! El nem háríthatja annak bekövetkezését, ami „folyamatba tétetett". Az emberiség - sajnos - leállíthatatlan.

Pedig az emberiség - s valaha a nemzet - valakik fejében és fogalomrendszerén: maga a mérlegelés, a magasztos önfegyelem, szükség esetén a korrekció. Nem a belátás, a szégyen, hanem a rinocérosz iránytartása...

„Lehetséges-e prevenció vagy az európai integráció kényszerpályáján mozgunk?" Jó kérdés volt - a válasz elôtt.

Egy új erkölcsi érzékért szállva síkra, kapcsolódunk be a jövô gondjainak feltérképezésébe? A „Schengen" ma holmi „Szezám varázsige" szinonimája, tárulása és csukódása jelenti a legközelebbi kihívást egy rólunk, valamennyiünkrôl elnevezett ország, illetve a létezômagyarság számára. „Mai magyarok" - nevezte meg ôket szinte gyöngéd érintéssel József Attila, aki már tudomásul vette Trianont és számolt vele, de még nem tudhatott Schengenrôl, mely újabb metaforája lehet még a felosztottságban eddig is bôvelkedô sorsunknak, fôleg annak, amit önként vállalunk (megint) egy furcsa Európával szemben, mely lehetetlennek és méltatlannak tűnô kicsinyeskedésében elég sértô módon azonosít saját (számára most megbízhatatlan) elnyomóimmal, akiknek egykor oly nagyvonalúan odadobott. Most, mikor visszavehetné a tövisek felét. Ahelyett, hogy úgy tenne, mintha még mindig nem volna elég felgyűlt tapasztalata.

Sajnálatos módon külképünk alakítása közepette még rengeteg az ilyen belülrôl tisztázandó dolog. Például azt hihetnénk, hogy bár a hivatalos Magyarországon és bár érzelmileg tarthatatlan annak helyeslése, hogy nemzetet, (országot „ki rút kelepcében...") idônként feldarabolják, önmagán belül megosztják, meghasonlásba kergetik! (Egyik „fele" be akarja hívni a németeket, oroszokat, másik ki akarja küldeni ôket).

Sajnálatos módon immáron nemcsak külsô érdekek munkálkodása, de hivatalos, mérvadó magyar politikus-körök kétértelmű működése folytán, éppen az újabb ezredfordulón mindenkire, a magyarságra is együttesen háruló egyáltalán nem jelképes, ünnepélyes erôfeszítések idôszakában - kénytelenek vagyunk hangsúlyozni, hogy a „Trianonokat" nem mi kértük, ám azóta életerônk, energiánk, úgyszólván vitalitásunk jelentôs részét leköti, igénybe veszi a miattunk nagyon megváltozott, megkeményedett modus vivendink elméleti és gyakorlati kezelése. Hangsúlyozandó, hogy nem a határok megváltoztatása, a területvesztés a fô veszteség, hanem ahogyan a dolog haszonélvezôi a magyarságot emberi és jogi, emberjogi szempontból kezelni merészelik azóta folyamatosan, bármilyen elôjelű rezsimek alatt.

Mozgalmaink tehát nem területi, hanem ilyen irányú „visszakövetelések": a helyzetet nagyvonalúan kezdeményezô, de utána soha többé nem ellenôrzô fórumokhoz ezért apellálunk. Ezért folytatnak sérelmi politikát fôleg a magyar határokon kívüliek. Mert az anyaországnak nevezett, másképpen elcsatolt középrész eddigi hozzáállását is felül kellett volna vizsgálni ebbôl a szempontból.

Lehet, hogy országként is más lett mára Magyarország. De a magyar nemzet megmaradt mindazonáltal, múltja közös eszmei birtokában, érintetlenül egyelôre! Nyolc évtized után is. Következésképpen nemlétezô felelôsségszünetek ürügyébe a maradék ország nevében senki nem kapaszkodhat, csak ha kifejezetten szabadulni szándékszik a teljesség gyámolításának gondjától. Mivel a szóban forgó Magyarország-nevű entitást nem 1990-ben, nem is 1949-ben, még csak 1919-ben sem találták ki - „csatlakozásra" sem szólítható fel múltja nélkül. Európában ma minden minimum ezeréves. (Amerikában is még mindig csak „Európa" éri el a plussz-mínusz ötszáznyit!)

Most már szégyenletes és kockázatos lenne e visszalépés; visszatáncolásnak vennék, s akik eddig fölényeskedtek, hogy bevesznek - nem vesznek-, most még ôk sértôdnének meg, hogy mi van, tán nem elég jó a társaságunk? Tudnék rá érveket, hogy bizonyos szempontból nem!

Igenis, sok hátránnyal és végkockázattal jár a belépés. Mindenek elôtt: ha az az ára, hogy a nemzet egyharmadáról kell véglegesen lemondani, élni kell az ünnepélyes figyelmeztetéssel, hogy erre nincs joga egy Árpád-háznak sem, nemhogy egy csetlô-botló demokráciában pár évre elôtérbe tolt politikusoknak. Legfennebb csak annyit lehet feladni, amennyit más szövetkezô fél, más nemzet is felad, semmiképp nem annyit, amennyinek feladására negyven+négy évig bennünket neveltek, szoktattak, biztattak, idomítottak - eddig szerencsére (vég)eredménytelenül. Hogy az a bizonyos VÉGeredmény most sem lesz végletes, erre talán egyetlen biztosíték, hogy nem feladni óhajtja magát eme új történelmi képlet kikísérletezése, tetô alá hozása során az angol, a német, az olasz, a francia meg a többi sem. Akkor viszont határozottan fel kell vetni, hogy a ruhatárban vagy mindenki leadja mindazt, amirôl a bennünket néhány éve beetetôk lebeszélnek, - vagy mi sem. Legkevésbé mi-, ugyanis hála a magukat közben elég szépen meggondolók egykori kemény kapkodásának, úgy alakult, hogy az egész bálba invitált társaságból senkinek nem rekesztik ki a tíz százalékát sem, nemhogy harminchármat!

Számunkra olyan volna ez a tranzakció, mint holmi 33%-os uzsorakamatra felvett kölcsön, újabb üdvtanba beruházva, mely egy újabb már egészen megszokott „fekete vasárnapon" mindenestôl odaveszhet. Az „emberi jogok" bank-garanciáját már a Kádár-Aczél féle elôadásból jól ismerjük: ha a szocializmus világméretekben gyôz, akkorra legelvetemültebb Ceauşescuk sem fogják tovább sanyargatni a kiszolgáltatottakat!... Csakhogy az ilyen-olyan izmusok s az emberi jogok eddig már azért sem gyôzedelmeskedhettek általánosan, mert a pénz beszél, az ígéret ugat a lépremenô hiszékenység fülébe. Marad a sok HA meg a sok HAZUGSÁGgá zsugorodó fantazmagória.

A történelem ugyanis csak azt teszi kikalkulálhatóvá, hogy még pár sikertelen újabb csatlakozás, Etelköz, Schengenköz - és megszűnik az a meglehetôs Hungária-sor, mellyel nem bírt, nem bánt el a maga kedves Endlösungjaival Szolimán 150 év alatt, Habsburgék 400 alatt se.

Igazán ôk csak negyvenesével deportálták a prédikátort, 400 ezresével egyéb mártírokat; még malenkij robotra sem akartak egybôl 4 milliót kijelölni.

Az ostor és a csattanója! Mennyi mindent titkosítanak, 50 évre, 100-ra, fô hogy az akkor élôk már soha meg ne tudják az igazat. Mayerling, Kennedy ügy...A hátulütôket kellene megvizsgálni még itt az elején - s egyáltalán nem csak a „határontúliak", hanem a „létezô Magyarország", a teljes, az igenis még mindig EGÉSZ magyarság állomány érdekében. De azt mindenképpen, hogy kik, miért és mit kérnek cserében? Azok, olyanok, akik a saját mezôgazdájukat inkább megfizetik, lefizetik, elégedetté kárpótolják - azt kérve, igényelve, parancsolva, hogy ne termeljen, vágja le marháit, hagyja elgazosodni a kertjét, a nemzedékek töredelmén felvett életformájává, különb-mivoltává kifejlôdött szokásait, szaktudását - csak az ô érdekeiket, köreiket; áraikat legyen szíves ne zavarja! Embereket, akik már megnyerték azt a versenyt az egzisztenciával, már világbajnokok, történelembajnokok, - a semmittevés, a lebénítás megaláztatásával díjaznak. Szemben más emberekkel, akik nemrég még nem a koleszterinnel viaskodtak, hanem az éhséggel, a megélhetéssel, s most megaláztatások árán, gyorsan-gyorsan, megfuttatva, meglihegtetve beterelik oda ôket, ahol magukat eddig és mindörökké agyondolgozva úgysem ütik meg a mértéket, ha valakik nem akarják; ám minden esetre némi kegyért cserébe minimum ne zavarják az érdeküket s az áraikat.

Kik ezek a gyors, heves Európa-falazók? Mintha szabad kôműveskedésük nem lenne egészen azonos a nemrég egy Szabad Európáért szorgoskodók, kockáztatók erkölcsével és technikájával. Kinek falaznak s mit falaznak el az ôsi kihívások és serkentések labirintusából, a megoldásokból, melyek nem mindig a halálhoz vezették a kisegeret, hanem néha mégis a sajthoz? Kinek kôművesekelemenkednek ezek, akik a határokat (bizonyosakat) spiritualizálják ugyan, ám másokat berlinibb fallá betonoznának a leghonekkeresebb évtizedeknél? Új nyolcvan év harács után teszem fel a törökvilág utolsó kérdését: hogyha Németh László szerint is, a nagyhatalmak megszolgált vagy megvont kegye úgysem elég soha határok garantálásához, mi elég egy nemzet létének garantálásához, miután le is nyúzták róla határai bôrét ?

Akik most mímelik, szemforgatón megjátsszák a végtelen toleranciát és tárgyalóképességet, miért ütnének nyélbe új Müncheneket? Katynokra, Muszadagokra, Auschwitzokra képes, de legalábbis vicsorogva, sunyítva olyasmikre vágyakozó, célzó banditizmusok kezére nem lehet hagyni senkit, hogy utólag nemzetközi bizottságok, tömegsírfeltáró archeológiára fanyalodó Szrebrenyicázása kezdôdjék, Hágában farsangi-parókás-jelmezes operett-bíróságok kezdjenek végnélküli tehetetlenkedésbe jóegészségnek örvendô tömeggyilkosok felett - a távollétükben. Ezt így, Nürbergek után egy félévszázaddal nem tapasztalatlanságnak, hanem felelôtlenségnek hívják.

Ma is tudomásul vehettük, hogy már kezdenek, kezdünk magunkról úgy beszélni, mint „azonos gyökerű" kultúráról. Azonos kultúra csak akkor távolodik „azonos gyökerűvé", hogyha hosszasan válaszfalakat helyeznek széttagolt, elválasztott, hanem egyenesen elszigetelt részei közé. Amikor egy határral kettészelt faluban dalolást mímelve adták át, álnépdalok drótnélküli távíróján a friss gyászhírt a temetésre úgysem engedett rokonságnak, azok már nem holmi szuverenitásokat szemérmesen takaró spanyolfalak, függetlenség-fitogtató kárpitok, hanem valóságos európai kínaifalak voltak.

„Jaj, csak a fejekben is ne váljék határrá!" - sóhajtoztak a trianoni nagytaták - és itt, most, pillanatnyi zsarnokság és túl nyílt kínaifal szünetben meg kellett tapasztalnunk, hogy egyedül számunkra nincsen jóvátétel, sem korrekció, se beismerés, egy icipici jóindulatról tanúskodó meaculpázás sem; hogy az egykori etnikai alapon való kutyaharapást ma már csakis az aktuális állampolgárság szôrével hajlandók gyógyítani az anyaországi és nemzetközi Pasteur-intézetek. Engem 89-ig és óta többször románoztak le magyar állampolgárok, mint otthon a szájtépô nagyrománok!

A kérdés, melyrôl schengenkedve most tárgyalunk - kétágú. Nem gyôzök figyelmeztetô hangsúlyt helyezni e diagzózisra: a gond-baj kétágú és korántsem csupáncsak a kivülrekedni készülôk problémája. Sôt: nekik a „könnyebb" (bár erkölcsileg) - nem ôk adnak vagy vesznek el, kijelölt, megbélyegzett, ítélet alá esô nemzettársaiktól bármit is eme szép, nagy, világtörténelmi alkalomból. Ôk mindössze a magyar lét, a magyar egzisztencia egyharmadát, s ezen belül a magyar kultúra megfelelô hányadát produkálják továbbra is. Ezért szomorú, hogy magyar-magyar pót-Schengenek repedékei-szakadékai is tátonganak az amúgy is mocsaras talajon. Ezeket áthidalni egyre kevésbé lesz elég a frázis-színt utász, inkább útkaparó buzgalma.

A kérdésnek tehát két ága van: a ki(be)-vándorlás valamint a ki(be) járkálás. A tisztázó megfogalmazás már nagy elôrelépést jelentene. A megoldáshoz pedig elsô és legfôbb remény Magyarország mostani kormányzatának hozzáállása. Mivel ezt az egészet - megint az egész nemzet tudomásul vett tragédiájaként is csak öntudatos átélôkkel és nyíltan felvállalókkal lehet végigvinni.

A probléma egyik felében meg kell keresni a kapunyitó-záró technikákat, de a másik lesz a nehezebb: megtalálni a módját, hogy ne Trianont megkoronázó kiürítéssé váljék a dolog.

Alkalmam volt az elôzô kormányzat idején szóban, írásban a legfelsôbb nyilvánosság elôtt használni azt a képtelen képet, ami legjobban illik a helyzetünkre Schengenezés nélkül is: ha egy utas a vízbe esik mindenki mentôöveket dobál utána; ha az utasok egyharmada kerül vízbe a kapitány vizilényekké nyilvánítja ôket s ha bármelyik visszamászik a fedélzetre - delfinként kezelik. Meg azt is, hogy egyedül a mindenkori Magyarország vezetôinek nem támadhat semmi haszna Trianonból.

Most megismétlem, hogy azokhoz tartozván, akik el nem jönnek szülôföldjükrôl és a kettôs állampolgárságban sem hisznek mint bűvös megoldásban a „kelet-magyar" telepesek esetében -, nagy felelôsséget látok fényesedni Budapest felett, ahol egy új erkölcsi érzéket próbálnak és akarnak bevezetni ezen a téren, egy alaposan elnevelt „anyaország-lakosság" némileg értetlen, elkényeztetett, közönyös közegében. Amíg a megoldás-keresés és -alkalmazás a jóindulattól függ, amíg a közönyhöz joga lesz, addig minden egyes intézkedô, parancsvégrehajtó és bürokrata „ellenségként" is viselkedhet. Schengen nem majális, hanem nagyonis szigorú és komor szabályrendszer. Annak magyarországi részletezése is az kell hogy legyen. Ha nem - a legjobb hivatalos szándék is kontraproduktívan nemzetellenes lesz már a magyar határszervek a rendôri közegek szintjén, ahogy már most is az, Schengen „felhatalmazása" elôtt is a pénzügyi törvénykezés ebbôl a szempontból vérlázítóan, agresszíven árnyalattalan területein. Csapdáit slendriánság vagy rosszindulat működteti. Tátongó joghézagai egy három világháborúban gyôztes nagyhatalom esetében is legalábbis laza felelôtlenséget jelentenének, így egyre ordítóbb ellentmondásba kerülnek az „egység" s a"nemzetstratégia" eddig félénken, most határozottan hangoztatott szükségeivel, igényeivel.

„Mire vártok?" szegezik az otthonmaradók mellének a kérdést, 89 óta fokozott hencegéssel, hogy majdnem a lehülyézés szinonimája lett, azok akik valaha, vagy csak tegnap reggel a maguk személyes megoldásával elégedettek: eljöttek beilleszkedni, globalizáltak egy nagyot. A határon túli ifjúság, tehát a jövônk, annál inkább startra készen fog állni, pedig nem a hisztéria dominóelve dolgozik köztük, hanem bár a magyarországi jövedelem 70-80%-át kitevô otthoni kereset megszűnô reménye s egy a mozgásszabadság méltóságát biztosító útlevél esélytelensége taszítja ôket a kalandba. Egyre világosabb, hogy otthon a közeljövô nem az esélyé. Így aztán egy szép nemzeti reggelen felébredhetünk velük a Moszkva-téri emberpiacon. S ez már nem metafora lesz. Magyarország minden most habozva megadott-megtagadott tartózkodási, bevándorlási, munkavállalási fokozatot és bármely ôket otthontartó gazdasági megoldást olcsóbbnak fog majd találni ennél a furcsa helyzetbe hozó inváziónál, mely ellen se kitoloncoló láger, se vízágyú, se más jutasi törzsôrmesteri hang és modor már nem lesz elég.

Köztudottnak ugyan nem mondható, de széles körben suttogják, hogy miképp egyes nagyon-nyugati tagjai schengenségnek meglehetôsen szuverén licenciákat ôriztek meg saját jól felfogott érdekükben, és a felelôsségükre, - Magyarország számára is kimeríthetôek még a vállalások és megoldások fontos árnyalatai. Bármelyikkel járó szörnyű felelôsség pozitívabb a kész tények elé állásnál. Ne legyen éppen a „jövô záloga", egy elkeseredett ifjúság a sors ítéletvégrehajtója esetünkben, azokon a szálláshelyeinken, ahonnan még soha senki nem követelte tôlünk a kiürítést.

Valaki, ártatlanul, mert ugyan ô is a Schengen-egyezményen kívül, de Svájcban él, a napokban kérdezte meg tôlem: mitôl félünk úgy, hogyha kívül maradunk? Nos a csecsenesedéstôl, a koszovósodástól, a kurdosodástól. Az, hogy elfogyott a legelô, vagy a vadállomány, kezdetlegesebb korainkban rendszerint törvényszerűen pöccintett tovább bennünket is a honfoglalásnak nevezett akkori Schengen-egyezményig, melyet - ez a történelem rendje - akkor mi próbáltunk diktálni a bájos nyugatnak. Onnan viszont, ahonnan már semminek a hiánya (a szabadságnak, függetlenségnek) sem kényszeríthetett tovább, nem is mozdulunk. Szétfúj-e most végre mégis a szél, mely másoknak már a poraival se játszik?...Mert integrálódni is csak addig kellhet, muszájkodhat, mint másoknak. Hogy most annyi minden után ne gebedjünk bele mégis. Csak annyira mint szoktunk. Mint megszoktuk. Mert melyik rétegben van a telér vagy a meddôkôzet? Nem tudni hová szórta szét a sors a magyarság kincsesbányáit. Esetleg a jövô Bartók Bélái, Bolyai Jánosai, Szentgyörgyi Albertjei, Teller Edéi a Heródesek kezére adott kiiktatandó aprószentek táborából kerültek volna ki. Ki vállalhatja ezt a felelôsséget egy nemzet egyharmadát illetôen - egy olyan évezred elôestéjén, ahova a jó aranyásó kuporgató szorgalma se biztos hogy elég lesz, nem egy ekkora tékozlás.

Így aztán arculatunk önmagunk számára bár legyen tisztázott és tisztességes, egy új erkölcsi érzékért szállunk síkra, mely ne legyen megint elkötelezettebb valami elegáns megfoghatatlanság, mint a kezünkbôl kiejthetô legtörékenyebb dolog: tulajdon sorsunk iránt. Ma még - annyi minden ellenére - magyarok vagyunk, valamennyire, valamennyien. Ne Juliánuszok jogi pénzügyi, vámügyi rubrikáiból bukkanjanak fel valaha a most égetôen szükséges megoldások.