Pettifer, James: We have Been Here Before = The World Today, 1998. 4.no.

A koszovói válság kapcsán felmerül a deja vu érzése. Ugyanazok a kemény, könyörtelen jugoszláv biztonsági erôk, a falusiak hátrahagyva égô házaikat elmenekülnek egyszerű falusi közösségeikbôl, a nemzetközi közösségnek ugyanazok a nézetkülönbségei, amelyek ugyanazt a tétlenséget szülik. Mi voltunk itt hamarabb Horvátországban, Boszniában és másutt. A diplomaták meglátogatják Slobodán Miloöevia jugoszláv elnököt, a jószándék megvan, de kevés az eredmény.- a koszovói tapasztalatokat így összegzi a szerzô, a Tesszaloniki Egyetem Balkanisztikai Intézetének vendégtanára .

Koszovó a szerbek és albánok közötti viszálykodás tárgya, amióta véget ért az oszmán uralom. Koszovó jelképezi mindkét ország nemzeti identitásának legmélyebb ellentmondásait. A lakosság 90%-a albán származású, de majdnem teljes egészében szerbek irányítják. Koszovó a székhelye a legfontosabb ortodox vallási intézményeknek Szerbiában, beleértve a patriarchátust is. Az 1980-as évek szakadatlan küzdelmei után a tartomány hadi jog alatt állt az utóbbi nyolc évben, amikor is a megmaradt autonómiáját az 1974-es jugoszláv alkotmány értelmében visszavonták.

A tartomány albán etnikuma politikai támogatását Dr. Ibrahim Rugova békés politikájához adta, de kevés haladást tapasztalt ennek eredményeként. 1996-ban létrejött egy gerilla csoport, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KFH), mely fegyveres harcot hirdetett a szerbek hatalomból történô eltávolítására. Azóta rendszeresen vannak összecsapások a biztonsági erôkkel, s ezek egyre erôteljesebbekké váltak az elmúlt három hónapban. A drenicai KFH enklávé ellen március elsô hetében kezdôdött a szerb támadás.

Óriási hagyományos érdekek állnak ennek az elképzelésnek a fenntartása mögött. Annak a nyugati imázsnak, amely azt próbálta elhitetni, hogy a daytoni folyamatot fenn kell tartani az volt az üzenete, hogy a NATO katonai intervenciója a boszniai szerbekkel szemben és a szerzôdés maga minôségileg tette kedvezôbbé a széles értelemben vett politikai helyzetet a Balkánon. A rendszeres koszovói öldöklések kevés figyelmet kaptak a liberális sajtóban.

Az érdekek egybeesnek

Egész mostanáig a koszovói tragédiát sikeresen kezelte a média, mivel a szerb és a nyugati PR érdekek majdnem teljesen egybeestek. Nehéznek bizonyult ésszerű vitát folytatni Szerbia törvényes nemzeti érdekeirôl Dayton után, legkevésbé az Egyesült Államok sajtójában. Ez sajnálatos módon sok tisztességes, reformista szerbet a nacionalisták vagy éppenséggel Miloöevia táborába terelt. Féltik országuk jövôjét a végeérhetetlen szerbellenes sajtókampány miatt, annak majdhogynem rasszista sztereotípiái miatt.

Ez vezetett egy erôs, jobboldali mozgalomhoz Szerbiában. Daytonnak köszönhetôen hasonlóságot mutat a háború utáni Szerbia és a weimari Németország a Versailles-i béke megkötése után. Mindkét állam le lett gyôzve, gazdasági blokáddal sújtották, menekültjei vannak és túlságosan fel van fegyverezve. Szerbia esetében ezt még megsokszorozzák a Miloöevia által ellenôrzött biztonsági erôk, melyek ma több fôt számlálnak, mint a hadsereg.

A balkáni eseményeknél a titkosszolgálatnak fontos befolyása volt a politikára. Fontos PR és nemzetbiztonsági érdekek találkoztak a Dayton után kialakult balkáni status quo védelménél.

A nyugati titkosszolgálatnak különösen fontos érdeke a status quo fenntartása. Hosszú idô óta úgy látják, hogy Koszovóban mindig szerb uralom lesz. Ennélfogva fontos e nézet képviselôinek, hogy Koszovót gyorsan stabilizálják és a jelenlegi válság lekerüljön az újságok címoldalairól. Máskülönben a politikusok megkérdôjelezik e nézetet.

Egy komoly válság és nyugati sikertelenség közvetlenül befolyásolná Dayton és Bosznia jövôjét. Közvetlen kapcsolat van a boszniai „békefolymat" fenntartása és a koszovói „stabilitás" iránti igény között. A Daytont követô politikát illetôen sok olyan kétség merült fel az európai külügyminisztériumokban, melyeket elfojtottak. Rendkívül fontos az USÁ-t a „területen belül tartani", mert Washington titkosszolgálata központi jelentôségű a NATO-hívôk és a NATO- politkusok fizikai biztonsága számára Boszniában. Enélkül biztosra vehetô, hogy Biljana Plavsics, a Szerb Köztársaság elnöke és más boszniai szerb mérsékelt politikusok már nem lennének életben.

Az USÁ-ban úgy tűnik, nagy hangsúlyt helyeznek az albán gerilla mozgalom „iszlám" természetére. Ezt jól tükrözték a válság elsô hetében a diplomaták nyilatkozatai.

Carte Blanche

A békefolyamat legnagyobb csôdjét Robert Gelbard, az USA balkáni diplomatájának februári, pristinai sajtótájékoztatója jelentette. A KFH-t terroristáknak minôsítette, miközben nem ítélte el nyíltan azt, amit az albánok a folytatódó jugoszláv állami terrornak tekintenek. Ily módon azonban, minden szándékosság nélkül korlátozás nélküli felhatalmazást (carte blanche) adott Miloöevia „terrorista-ellenes" akcióinak. Az albán harag érthetô, hiszen el szerették volna kerülni azt a sztereotípiát, ami a boszniai muzulmánokat olyannyira hátrányos helyzetbe hozza a nemzetközi sajtóban és a diplomáciai közösségben.

Gyakorlatilag nagyon erôs érvek szólnak amellett, hogy a koszovói „stabilizáció" nem fog sikerülni, bármit tegyen a média vagy a diplomaták. A koszovói albánok az elmúlt két év alatt radikalizálódtak, és nagy tartalékaik vannak könnyűfegyverekbôl .

A régi status quo egyértelműen megszűnt, és a szerb „békéltetés" valószínűleg csak pirruszi gyôzelem lesz még a közrend szempontjából is. Miközben a szerbek elleni katonai gyôzelem az ortodox háborúban nyilvánvalóan valószínűtlen, miért ne tehetnék az albánok a tartományt anarchikussá és kormányozhatatlanná harcuk következô szakaszában? Koszovó mint gazdasági érték Szerbia számára meg fog szűnni e folyamatban. A jelenlegi szerb rendôri akciók mögött, melyekrôl Miloöevia jól tudta, hogy kormányának imázsát romba fogják dönteni, az állt, hogy félt a fontos koszovói ipartelepek esetleges szabotázsától.

Daytoni gyökerek

A koszovói politikai válság tehát mélyen gyökerezik a daytoni megállapodásban, melybôl Koszovót kihagyták a Miloöevia-csel kötött alku során. Mégis Dayton nevében a boszniai szerbek fegyveres harcát vagy agresszióját - ahogy sokan nevezik- megjutalmazzák legalábbis bizonyos mértékig. Dayton valóságát nagyban eltorzították az amerikai közvélemény érdekében.

A koszovói albánok rájöttek, hogy a nemzetközi közösség csak akkor lép valóban, ha fennáll a veszélye egy elnyomott nép erôszakos fellépésének. Dayton óta Miloöevia elnök kijátszotta a boszniai „nyugalmat" koszovói akciói szabadságáért cserébe. Ez vezetett el ahhoz a politikai válsághoz, melyre Gelbard pristinai látogatása szolgáltatott példát. Most határozottan bebizonyosodott, hogy a rövidtávú alku veszélyes a békére magára nézve. Szükség van a sürgôs beavatkozásra és az ENSZ szerepének helyreállítására a Balkánon.

Thomas, Robert: Choosing the Warpath = The World Today, 1998.5.no.

A koszovói szerb biztonsági erôk akciói látszólag a nyugat-drenicai térség fölötti ellenôrzés visszaszerzését célozták a Koszovói Felszabadítási Hadsereg albán gerilláival szemben. Slobodan Milosevic elnök számára azonban az új válság jó lehetôséget biztosított arra, hogy konszolidálja az egyre törékenyebb politikai helyzetét Szerbián belül; ennek érdekében kész volt veszélyes új szövetségeket kötni a szerbiai politikai színtér legradikálisabb és legszélsôségesebb elemeivel.

Az 1990-es évek folyamán a koszovói politikai status quo, a közvetlenül Belgrádból irányított tartománnyal és azzal az albán etnikummal, mely nem volt hajlandó elismerni a szerb intézményeket vagy részt venni a választásokon, mindig hasznot hozó berendezkedést jelentett Milosevic számára. A kisebbségi szerb lakosság, melyet radikalizált az albán többséggel fennálló feszült viszony, rendre Milosevicre vagy más ultranacionalista jelöltekre szavazott. A mérsékeltebb szerb ellenzéki pártok támogatása híján és az albánoknak a választásokat bojkottáló magatartása miatt, Koszovó rendszeresen Miloöevie támogató jelölteket választott a parlamentbe.

Milosevic ily módon kevés ösztönzést kapott arra vonatkozólag, hogy az albán politikai vezetéssel területi kompromisszumról tárgyaljon, ha nem is függetlenségrôl.

A koszovói szerbek más politikai szolgálatot is tettek az Elnöknek. 1996 decemberében a nagy tömegmegmozdulások idején, amikor Milosevic azért hívta össze az embereket, hogy fejezzék ki támogatásukat a kormány számára, kevés szerb reagált. Az a néhány, aki megtette, koszovói szerb volt, aki úgymond Koszovó integritásának védelmében menetelt Belgrád utcáin.

Múlt decemberben, a szerb parlamenti választások idején Koszovóban a hatóságok nagy választási csalást követtek el. Bár az albánok nyilvánvalóan betartották szokásos bojkottjukat, az albán szavazók egy fantom serege a Milosevic által támogatott elnökjelöltre szavazott - a hivatalos adatok szerint. A tartományban mind a szerb, mind az albán lakosságot olyan tömegnek tekintette az Elnök, mint amelyet cinikus módon lehet manipulálni és mozgósítani személyes hatalmának megvédése érdekében.

A KFH 1996 áprilisától volt aktív a koszovói térségben. Múlt novemberben harcosai visszaverték a szerb rendôrök betörését, és létrehoztak a drenicai térségben egy „felszabadítási zónát". Az albán felkelôk elleni lépés egybeesett az új szerb kormány megalakításáról folytatott kényes tárgyalásokkal.

Megbénult a szerbiai parlamenti élet a múlt szeptemberi választások óta, amikor egyik párt sem ért döntô többséget. Az országnak nem volt kormánya, a hatalom pedig, Miloöevie Jugoszlávia elnökének kezében maradt, illetve védence, Milan Milutinovicéban, az újonnan megválasztott szerb elnök kezében.

Január és február folyamán hosszas tárgyalások folytak egy új kormány megalakításáról Milosevic szocialistái és a Szerb Megújulási Mozgalom között, mely utóbbit a korábbi ellenzéki vezetô, Vuk Draskovic vezetett. Mind nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy Milosevic nem hajlandó megosztani a hatalmat a kiszámíthatatlan Vuk Draskovic-csal. Amikor elkezdôdött a harc, a belgrádi elemzôk úgy vélték: azért indították el, hogy „a közvetlen (akut) fenyegetés illúzióját és légkörét teremtsék meg".

A „válság ilyen légköre" adott alkalmat Milosevicnek, hogy új szövetséget kössön korábbi ellenfelével, Vojislav äeselj-jel, az ultranacionalista Szerb Radikális Párt vezérével, mondván: „hazafias frontot" fognak alkotni Szerbia „nemzeti érdekei" védelmében Koszovóban.

A koalíciós kormány március 24-iki megalakítása Milosevic szocialistáiból és äeselj populista és autoriter radikálisaiból újabb bizonyítékát adta annak, hogy Milosevic a háborús utat választotta Koszovóban, és ismét a nacionalizmus eszközét használta föl arra, hogy megerôsítse gyengülô rendszerét.

Miközben Milosevic és äeöelj egyelôre megtalálták a közös ügyet ellentétes politikai céljaik számára, kérdéses, hogy meddig tudja az új szerb kormány kielégíteni mind äeselj politikai ambícióit, mind pedig Milosevic igényét az államhatalom feletti ellenôrzés megtartására.

Praetoriánus Gárda

Megerôsíteni látszik azt a feltevést, hogy a harc része volt az Elnök politikai megerôsítésének az a tény, hogy csatarendbe állította Miloöevie személyes pretoriánus gárdáját, a Speciális Terroristaellenes Egységet (SAJ), melyet Franko Simatovic vezet. Ez az egység aktívan működött a boszniai háború idején és különös fontosságú szerepet töltött be a szerb félkatonai erôk megalakításában és kiképzésében. Az 1996/97 telén kibontakozott kormányellenes tüntetések idején a SAJ tagjai Belgrád utcáin támadták a tüntetôket.

„Kötelezô hazudozás"

A kormányellenes tüntetések óta a szerb hatóságok, élükön Radmila Milentijeviccsal, a keményvonalas nemzetbiztonsági miniszterrel azt célozták, hogy megbénítják a független médiát. 1997 januárja és augusztusa között 55 független rádió és tv állomást szüntettek meg a hatóságok, mert megsértették a közvetítési szabályzatot. A koszovói válság további állami támadásokhoz vezetett.

Röviddel azután, hogy a harcok elkezdôdtek, a belgrádi államügyész öt független újság ellen indított eljárást, mondván: koszovói „terrorista akciókat ösztönzô" riportokat készítettek. MIlos Vasic, a szerbiai Független Újságíró Szövetség elnöke a hatósági akciókat úgy minôsítette, mint amelyek „bevezetik a kötelezô hazudozást".

Grujica Spasojevic, a Danas szerkesztôje arról panaszkodott, hogy újságjának az állam által irányított televízióban történt nyilvános megbélyegzése után halálos fenyegetéseket kapott és egy tudósítóját Koszovóban megtámadták.

Ezek az akciók egybeestek más, a független média elleni támadásokkal, melyeket szintén a kormánykritika váltott ki. Milosevic támogatói számára a szerb kormányban a koszovói események újabb alkalmat adtak arra, hogy bosszút álljanak a független médián.

„Súlyos betegség"

A jelenlegi válságot megelôzôen Milosevic azt hitte, hogy politikai értelemben nyert a koszovói megoldatlan szembenálláson. Valamennyi szerb ellenzéki vezetô azonban az ultra-nacionalista Szerb Radikális Párt kivételével elfogadta az albán lakossággal kötendô kompromisszum szükségességét.

A Demokrata Párt késznek mutatkozott a szerb államon belüli koszovói autonómiához vezetô párbeszédre. A párt vezetôje, Zoran Djindjic emellett nagyon kritikusan fogalmazott arról, ahogyan Milosevic kezelte az ügyet: „Koszovó problémája Belgrádban van. Koszovóban függetlenül attól, hogy ki van hatalmon válság lenne, de a kormányoknak hatalmuk van arra, hogy ellenôrzésük alá vonják a válságot, vagy hogy felkavarják. Ez tény... Amikor egy szerv gyenge, belehalhat egy megfázásba is. De Koszovó nem egy megfázás, Koszovó súlyos betegség. Azért, hogy túléljünk egy súlyos betegséget, szükséges, hogy erôs legyen a szívünk. Belgrádnak halott a szíve. Milosevic lerombolta az államról alkotott képet és az állam intézményeit."

A szerbiai demokratikus párti Vojislav Kostunica a szerb kormány hatalmának decentralizálásában látta a megoldást, mondván: „Koszovó és Metohija kérdését ... Szerbia egészének regionalizálásával kell megoldani a modern, regionális európai államok, mint például Spanyolország modellje alapján."

Egyik politika sem biztosítaná szükségképpen a tárgyalásos megegyezés alapját az albán politikai vezetéssel, mely ragaszkodik Koszovó függetlenségéhez. Mégis példáját adják annak, hogy vannak rugalmasabb politikusi álláspontok is, mint a következetesen hajthatatlan szerb kormányé.

Lelki vezetôk kritikái

A Szerb Ortodox Egyház, mely korábban a szerb nacionalizmus bástyája volt a koszovói ügy kapcsán, az elmúlt hónapokban szintén növekvô elkedvetlenedéssel és szkeptikussággal fogadta Milosevic szerepét a térségben. 1997 januárjában, amikor a pristinai egyetem rektorát súlyosan megsebesítették egy bombatámadásban, melyért a felelôsséget a KFH-nak tulajdonították, Koszovó püspöke nyilvánosan felvetette: lehet, hogy a rendszer ügynökei szervezték meg a támadást, hogy etnikai feszültséget keltsenek és elvonják a figyelmet saját gyengeségükrôl.

A januári albán diáktüntetést követôen, melyet rendôrök erôszakosan oszlattak fel, Pavle szerb pátriárka a diákok vezetôinek a következôket írta: „Mély szomorúságom és tiltakozásom kifejezését küldöm Önöknek afelett, hogy az állami rend ôrei erôszakot alkalmaztak, hogy feloszlassák az Önök tüntetését... A diákok megverése és letartóztatása nemcsak az állam működésének eltévelyedését jelenti, hanem a szülôföldünk iránti tisztelet hiányát is."

Bár a Szerb Ortodox Egyháznak nincs megfogható politikai ereje, mégis Milosevic számára, aki ki akarja használni Koszovó szerbek számára jelentett szimbolikus jelentôségét, veszélyes, hogy a szerb lelki élet hagyományos ôrei ellene fordulnak.

Ugyan a pristinai demonstrációk megmutatták, hogy a koszovói szerbek az utcára vihetôk a kormány támogatása érdekében, az északi és közép-szerbiai lakosságot inkább a politikai apátia és a szociális és gazdasági kimerülés Ijellemzi.

Az a jelentôs támogatás, amit az ultra-nacionalista Szerb Radikális Párt a múlt évi választásokon szerzett inkább csak „büntetô szavazás" volt az uralkodó szocialistákkal és a részekre szakadt „demokratikus" ellenzékkel elégedetlen választók részérôl, és nem további nacionalista politikák támogatásának kifejezôdése. Miközben a legtöbb szerb továbbra is kitart amellett, hogy Koszovónak a szerb állam részének kell maradnia, kevés a lelkesedés a harcok kiújulása iránt.

Az az erôszakos irányvonal, amit Milosevic követ, ezért veszélyeket éppúgy rejt, mint lehetôségeket a számára, mert nemcsak hogy erôszakos és kezelhetetlen reakciót válthat ki az albán lakosságból, hanem megmaradt szerbiai támogatását is elveszítheti.