Az Irodalmi Szemle 40 évét idézik a szerkesztôk ebben az összevont számban. Sohasem volt könnyű a lap helyezte. Mindig küszködnie kellett az anyagi megmaradásért vagy hadakoznia a politikai zsarolás ellen. A szlovák kulturális kormányzat a magyar intézmények ellehetetlenítésével próbálta gerincbe törni a szlovákiai magyarságot. Volt néhány hónap 1996-ban, amikor tetszhalottá vált a lap. Gyakori haldoklása azonban nem a gyengeség jele volt, hanem a magárahagyatottságé.

„Kitörni önmagunkból" - ezt gondolta a legfontosabbnak Fábry Zoltán 1958-ban a lap indulásakor. Ma viszont már parancsoló tény, hogy megmásíthatatlanul létezik a szlovákiai magyar irodalom. Az Irodalmi Szemle érdeme és erénye, hogy a „semmibôl" a társadalmi lét szélérôl a nemzeti megmaradás veszélyhelyzetébôl a magyar irodalom eljutott odáig, hogy ma már négy nemzedék jelenlétét mondhatja magáénak a folyóirat. Nemcsak lehetôséget teremtett az alkotók számára, hanem a „kitörés" lehetséges változatainak, módozatainak megtalálásában is segített azáltal, hogy a lap szerkesztôi sohasem kötelezték el magukat egyetlen művészeti vagy esztétikai irányzat mellett sem. A tehetség segítése és az egyetemes emberi, irodalmi, művészeti értékek felé való igazodás volt mindig a legfôbb célja.

„Az Irodalmi Szemle két emberöltônyi élete úgy kezdôdött, mint a mesék szolgalegényéé, ereje tudatában fogta a vándorbotot és útra kelt. Fantasztikus kalandjai nyomán irodalmi művek sarjadtak és láttak napvilágot. Ármányokkal, sárkányokkal, percemberekkel kellett folyton-folyvást küszködnie.

Dobos László - a lap alapító fôszerkesztôje 1958 és 1968 között - a teremtô küzdelem jó érzését említi, mint legfontosabbat a maga és nemzedéke számára. Az Irodalmi Szemléért folytatott küzdelem alakította irodalomszemléletüket, emberi-írói fejlôdésüket. A Háború utáni szlovákiai magyar értelmiség elmenekült vagy elűzték. Maradt azonban Sas Andor, Egri Viktor, Szabó Béla, Dávid Teréz és a legmesszebb látó Fábry Zoltán. Szinte hermetikusan zárt volt a szlovák-magyar szellemi és irodalmi határ. Igénnyé vált az ott élô írókban az életük, történelmük, szenvedéseik kibeszélése. Ez munkált bennük erôsen s elôbb a negyedévenként majd késôbb a havonta megjelenô Irodalmi Szemle lett a fórum, a nyilvánosság az irodalom számára a folyton jelenlévô tiltások, megfigyelések, kihúzások ellenére. Szemléletet alakított a folyóirat és ellenállt az önkénynek. „Több mint két évtizeden át mérkôzött a hatalommal a több jogért, a szellem szabadságáért".

Dobos Lászlót Duba Gyula követte a fôszerkesztôi székben 1968-1983-ig. Szerinte az alkotómunka fômedre Szlovákiában az Új Szó, a Hét, a Nô, Az Új Ifjúság mellett az Irodalmi Szemlében folyt. Itt összegzôdtek ugyanis az esztétikai gondolkodás és formakultúra értékei, és három nemzedék szellemi erôi és alkotómunkája táplálta ekkor már a folyóiratot. Az 1968-as reformok szelleme még élt, de a változásokat már sejteni lehetett és érzôdött, hogy az elért szabadság hosszabb távon aligha tartható. Az irodalmat soha nem tapasztalható nyitottság jellemezte Fábry Zoltán Rang és hűség c. nagyhatású esszéjében fogalmazta meg a nemzeti kisebbség küldetését. Gyakori szerzôi voltak a lapnak Szalatnai Rezsô, Gyönyör József és Janics Kálmán.

Ugyanakkor a kezdô írókkal való törôdés egyre fokozottabban jellemezte a folyóiratot. Antológiára érett a Vetés-nemzedék és 1970-ben megjelent az Egyszemű éjszaka c. antológia is Tôzsér Árpád válogatásában. Fenyegetett a lap megszüntetésének komoly veszélye is, de mégis a maguk módján szabadon szerkesztették a folyóiratot. Fiatal szerkesztôk jöttek a más vizekre evezett Tôzsér Árpád és Koncsol László helyére. Tóth László, majd Varga Imre, késôbb Zalabai Zsigmond friss szempontokat, új szellemet költöztettek a szerkesztôségbe. Minél jobban szűkült a lap körül a szellemi tér annál inkább ontották a kéziratokat a lap vonzáskörébe tartozó fiatal írók, költôk, irodalmárok. Minél erôsebb kézzel terelték a kisebbségi irodalmat a nagy közös utakra, annál makacsabbul kereste a sajátos, külön csapásokat. Az esztétikai kísérletek avantgárd jellege mellett múlttudata és sorsélményei leginkább a „tájszámokban" öltöttek testet. Ezek sikere egészen fantasztikus volt.

Varga Erzsébet (1938-1990) inkább a szerkesztôi munkájára emlékszik szívesebben, mivel sokkal inkább végzett akkor érdemi munkát, mint fôszerkesztô korában. Mégis az ô fôszerkesztôsége idején sikerült azonban önálló mellékletet létrehozni a fiatal, kezdô írók számára. Kiemelve a Szemlét a regionális lapok kategóriájából, egyenjogusítani tudták a szlovák irodalmi lapokkal. Megalakították az Irodalmi Szemle nívódíját, a Forbáth Imre díjat és sikerült a folyóirat példányszámát 4000-re emelni. Új, termékeny irodalmi kapcsolatokat hoztak létre a tatabányai Új Forrás, a szombathelyi Életünk, a pozsonyi Romboid, a prágai Literarní mesícnik, a gyôri Műhely, a leningrádi Nyeva szerkesztôségein keresztül.

Grendel Lajos fôszerkesztôsége 1990-1992-ig kompromisszumok jegyében telt. A rendszerváltás elsô fôszerkesztôje lévén tekintettel kellett lennie arra, hogy a lap elsôsorban az egész szlovákiai magyar íróközösségé, s nem egyetlen irányzaté vagy nemzedéké. Teret kellett adnia minden tehetséges írónak és gondolatnak, idôsebbeknek és fiataloknak egyaránt. Két fô célja közül az egyik az volt, hogy fölfuttassa azt a nemzedéket, mely meglehetôsen viszontagságos körülmények között lépett színre a nyolcvanas években; a másik, amennyire a lap szűkös anyagi terjedelme megengedte, nyitott az egyetemes magyar irodalom és a környezô népek irodalma felé. Ehhez kérte Hizsnyai Zoltánt és Csanda Gábort szerkesztônek, akiknek rámenôs koncepciózussága nem váltott ki osztatlan lelkesedést az írók népes táborában. Sokáig azonban nem lehetett a kompromisszumos szerkesztést egyensúlyban tartani és 1992-re a Szemle szerkesztôi, Szigeti László kezdeményezésére, Farnbauer Gábor közreműködésével megalakították a Kalligram-ot, az Irodalmi Szemle vezetésével pedig Tôzsér Árpádot bízta meg a szlovákiai magyar írók közgyűlése.

Tôzsér Árpád 1996-ig irányította a lap szerkesztését. „Sokan, nagyon sokan éppen az Irodalmi Szemle gyakran változó redakcióin keresztül lakták be Pozsonyt, s tették magukévá a várost." - írja Tôzsér Árpád az egykori szerkesztôségi helyeket sorra idézô emlékezésében. S most, amikor a 40 éves lapot, az északi magyar végek e jeles műhelyét, az irodalom immár számos korszakát és nemzedékét folyamatosan gazdagító folyóiratot köszöntik - amely legújabban a város Peremén Pozsonypüspökiben éli talán legválságosabb perceit és igyekszik a peremen is az irodalom centrumában maradni - fejet hajt az egykori fôszerkesztô a szlovákiai magyar társadalom számos generációjának a polgárosodást segítô szellemi fóruma elôtt. „S nemcsak saját utókorunkként, hanem az említett társadalom múltja és jelen nevében is."