2010. június 10., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 83-84. (946-947.) szám
CímlapMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Publicisztika
Aktuális
Hágón, határon innen
Hágón, határon túl
Gyökerek
Medicina
Vitamin
Mozaik
Sport
Kettős állampolgárságot az ukránoknak!

Nekem sem kell, de másnak sem adok belőle – szabad fordításban valahogy így hangzik a fentebb idézett szláv közmondás. Mindez az ukrán "leg-nemzetiebbek" a magyar kettős állampolgársággal kapcsolatos – valljuk be: a vártnál amúgy jóval lanyhább – reakcióiból jut eszembe.

Nyilatkozataikból, az internetes kiadások névtelen hozzászólásaiból próbálok észérveket összekaparni, olyanokat, amelyekbe bele lehet kapaszkodni, amelyekkel esetleg vitatkozni tudok. Nos, nem megy. Többnyire az a legfőbb érv: azért kell szankcionálni a majdani esetleges ukrán–magyar kettős állampolgárságot, mert azt az ukrajnai törvények nem engedélyezik. Az agresszívabbak a törvényben Magyarország sovén és irredenta megnyilvánulásait látják, amelyek veszélyeztethetik Ukrajna területi egységét.

Próbálom megérteni a törvénytisztelőket, miközben hozzáteszem: bár az élet minden területén ilyen következetesek lennének, s azokat az aggódókat is, akik egy negyvenvalahány milliós ország jövőjét százhatvanezer magyartól féltik. Nem megy! Főleg azért nem, mert eddigi összes ukrán nép- és országféltő megnyilvánulásuk valami vagy valaki, valamik vagy valakik ellen irányultak. Miért nem emelik fel már egyszer a hangjukat valamiért, vagy valakiért?

A kettős állampolgárság kérdése például nyomban felkínál egy óriási lehetőséget. Mert mi lenne például, ha Ukrajna kék-sárga lelkületű állampolgárai ez egyszer nem Moszkva, Bukarest vagy éppen Budapest által gyakorolt, tervbe vett eljárás ellen tüzesednének, hanem Kijevben csapnának az asztalra. És határozottan felszólítanák a parlamentet, a kormányt, az államfőt arra, tegyék meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az Ukrajna határain kívül élő, magukat ukrán nemzetiségűeknek valló személyek felvehessék az ukrán állampolgárságot.

A hivatalos adatok szerint Oroszországban hárommillió, Kazahsztánban közel hatszázezer, Moldovában mintegy négyszázezer, Belaruszban negyedmillió ukrán él. Igen tekintélyes az ukrán diaszpóra az óceánon túl is: az USA-ban mintegy kilencszázezren, Kanadában egymillió-kétszázezren rendelkeznek ukrán gyökerekkel. Nos, itt lenne a kiváló alkalom ahhoz, hogy e sok millió ukránt az anyaországhoz kössék jelképesen, hogy bár ugyancsak szimbolikusan, de javítsanak az ország demográfiai mutatóin. Egy ilyen lépés egyfajta lakmuszpapírként is szolgálna. Kijev helyzetéből adódóan nemigen tudja a külhoni ukránokat anyagi előnyhöz juttatni, így lemérhető lenne, mennyire vonzó csak úgy érzelmileg Ukrajna a határain kívül élő ukránok számára.

Noha a lehetőség tálcán kínálkozik, még egyetlen esetben sem hallottam vagy olvastam arról, hogy legnemzetibb ukrán állampolgártársaink e cél érdekében hallatták volna hangjukat. Ezzel kapcsolatban pedig már nem egy közmondás, hanem egy eléggé szakállas anekdota jut eszembe. 1917 novembere. Pityer utcáin nagy lövöldözés. – Mi történik odakint? – kérdi a már nagyon öreg, ágyban fekvő dekabrista az unokájától. – Kitört a forradalom, nagyapa! – És miért harcolnak az emberek? – Azért, nagyapa, hogy az országban ne legyenek többé gazdagok! – Érdekes... – gondolkodik el az agg dekabrista – Mi még azért harcoltunk, hogy szegények ne legyenek...

A bolsevikok 1917-es törekvéseinek tudjuk, mi lett a vége...

Kőszeghy Elemér

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó