2010. június 10., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 83-84. (946-947.) szám
CímlapMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Publicisztika
Aktuális
Hágón, határon innen
Hágón, határon túl
Gyökerek
Medicina
Vitamin
Mozaik
Sport
Nyelv-őr
Nyelvstratégia

Balázs Géza alapvető cikket írt az Édes Anyanyelvünk decemberi számába. Van-e fontosabb ma egy nyelvében élőnek annál, mint hogy anyanyelvünk sorsát biztos pályán lássa.

Biztosabbon a mostaninál.

Az írás hangja kissé izgatott, mert a szerző látja, hogy itt is baj van, ott is tenni kéne, amott is folyik ki az élet, dől be a szennyvíz. Ezer témát és teendőt, módot és célt sorol, de valahogy egy elsikkad: az iskola. A nyelvértés, a nyelvművelés második otthona. Volna. Elvileg.

Sorsom úgy alakult, hogy számos helyen tartok előadást különféle témákban. Iskolákba is eljutok gyakran. Faggassanak bármiről, én sem maradok adósuk, mindig fölteszem a kérdést: szeretik-e a magyar nyelvtant? Szekszárdtól a fővároson át Sopronig és Nyíregyházáig ugyanaz a válasz: nem. Hajdani szociográfusként részletek után is érdeklődöm, és számításokat is hevenyészek. A föltartott kezek erdeje azoké, akiket nem érdekel e tárgy. A többieknek kb. egytizede nyíltan utálja anyanyelvének tantudományát, kicsivel kevesebb állítja, hogy szereti. A tanárok hümmögnek, bólogatnak. Aztán amikor egyedül maradok velük, bevallják, ők sem lelkesednek a tárgyukért. Amikor egyetemre kerültek, akkor még igen, de ez a tűz a tanulás során elhamvadt. Sokan meg sem tartják az órákat, pontosabban irodalmat adnak elő helyette. Arany Jánostól, Krúdytól vagy Radnótitól jobban meg lehet ismerni és szeretni az anyanyelvet, mint a nyelvtankönyvekből. Nagyjából így foglalható össze az irodalombarát tanárok véleménye. Miért utálják a nyelvtant? Mert az valami más – mondják sejtelmesen. Az egyetemen spanyolcsizmázzák, csavargatják szavainkat, hogy megfeleljenek mindenféle rokonításoknak, Weöresnél meg hancúroznak, átbucskáznak a fejükön, s átváltoznak – mondja egy fiatalember, aki itt-ott folyóiratokban verselget.

Persze, a gyerekek a versért, a regényért, s úgy általában a könyvért se nagyon lelkesednek... De maradjunk a nyelvnél, a magyarnál, amelynél gazdagabb, bölcsebb és pajkosabb kevés akad a világon. Gyermekeim két évtizedről tanúskodó nyelvtankönyveit lapozom, és ásítok. Bőven írnak pl. a szófajokról, jól jön majd, ha idegen nyelvet tanulunk, de a magyarban az az érdekes, hogy milyen lazák a szófajhatárok! Ha időnk engedi, játszom a tanulókkal: tudsz-e egy hangból álló szavakat? Ő? Ragozd! őzik. Jó, most csinálj belőle főnevet: őzés, melléknevet: Őző! Újra igét! Kis szünet után, óvatosan: Ne tessék velem őzőzni... Nagyhajú kislány vált: ámul. Elgondolkodnak, majd egymás szavába vágva magyarázzák, hogy úgy kezdődött, hogy valaki eltátotta a száját, s már sorolják is a többiek: ásít, ácsingózik, áhít, ájul, ámul – egy fiú közbeszúrja: a szájára ütöttek, és most bámul!

Kérem, soroljanak magyar megfelelőket a kommunikációra. El sem akarják hinni, hogy egy perc múlva ötvennél tartunk.

De most nem megyünk hatszáz fölé. Játszunk inkább a kor-ker-kör-kar gyökcsaláddal. Ki tud idetartozó szavakat? Mindenki hancúrozik, s ontják leleményeiket. Tudjátok, mi a gyök? Nem tudják. A tanárnő valamit sejt, homályosan.

Játszunk-e filozófiát? Tudjátok-e, mit jelent a magyaráz? A helyes és a helytelen? Mit tesz, aki gondolkodik? Az egészség? A csilicsala? Létezhet-e, hogy a magyar nyelvnek van belső szerkezete? Elképzelhető-e egy magyar észjárás?

A végeredmény az, hogy a gyerekek és a tanárok rajonganak Nyelvédesanyánkért. Ám a kedvest rossz hírbe hozták előttük.

Vajon ki? Jelentkezik-e tettes? Aki nyelvtanunkat a nyelvutálat eszközéve silányította?

Megengedi-e, hogy az iskola arra szolgáljon, amire való: a magyar – a nyelv és a gyermek – művelésének alapvető műhelye legyen?

Czakó Gábor

(Édes Anyanyelvünk)

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó