2010. június 5., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 81. (944.) szám
CímlapMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Publicisztika
Aktuális
Hágón, határon innen
Hágón, határon túl
Gyökerek
Árny-oldal
Sport
A druszám

Ebben a rovatban időről időre felelevenítem a régi Ungvárnak egy-egy jellegzetes alakját. Most egy druszám, Kárpáti Laci kívánkozik a tollamra. (Nem Lászlónak nevezem itt: Kárpáti Laci – így hívta az egész város.) Igaz: ő még nem is olyan régi ungvári, még két évtizeddel ezelőtt is gyakran lehetett találkozni a belváros utcáit rovó ösztövér férfival. Az előbbi mondatban az "ösztövér" szónak különös jelentősége van, mert ez nem az alkatából fakadt, hanem a sajátos életmódja fogta kemény diétára. De erről még szó lesz.

Több mint negyed századdal idősebb volt nálam, de azért barátkoztunk. Már addig, míg ki nem öregedtem mellőle. Mindig a legénykorúak társaságát kereste, mert azokban még volt egy kis bohémság ahhoz, hogy elfogadják a Laci laza életvitelét. Így ő mindig új és új nemzedékre váltott. Egy időben a nagyobbik fiam volt a partnere. Azután jött a következő generáció. Ezekkel verte el az olcsó idejét. Se család, se valamely elfoglaltság. És olvasni pedig nem lehet napok hosszat.

Ami meg az elfoglaltságot illeti, valaki megkérdezheti: mi volt a Laci foglalkozása. A felelet igen egyszerű: semmi. Gimnazista korában megszökött hazulról, nekivágott a világnak, beállt hajósinasnak, bejárt sok országot, itt-ott le is telepedett egy időre, mosogatott a vendéglői konyhákon, újságokat hordott ki. És nyelveket tanult. Kiválóan beszélt például franciául, rendszeresen olvasta a nálunk is kapható l´Humanitét (ha csörgött pár kopek a zsebében, hogy meg tudja venni). Amikor pedig megelégelte a kalandozást, hazajött, élt nyugdíjas gimnáziumi tanár apjának a nyakán – bár egyszer-egyszer keresett egy kis pénzt, ismerősöknél villanyt szerelt, egy rövid ideig könyvtáros is volt. Különben élte a világát. Barátkozott.

Egyebekben: igen szórakoztató partner volt, kellemes beszélgetőtárs ez az olvasott, igen intelligens ember – mert megfelelő iskolai végzettség hiányát apja nagy könyvtárának az állandó bújásával pótolta.

Azután meghaltak a szülei, elesett az apja nyugdíjától, de lassan ő is betöltötte a hatvanadik évét. Csakhogy neki nem járt állami juttatás: nem volt meg az ehhez szükséges ledolgozott munkaideje. Hát eladta szép és tágas margitszigeti családi házának nagy részét, magának csak egy szobát hagyott. Az árából elvolt évekig. Azután apja könyvtárának darabjait árulta. Azután? Sok barátja, jó ismerőse volt, várta, hogy ezek megkínálják a szegény bohémot egy ebéddel; ezt tettem én is, nem is egyszer. Ha meg nem volt meghívás, koplalt. Illetve... Egyszer egy sétám alkalmával láttam, hogy a városon kívül egy vadkörtefáról ebédelt. Bírta ezt az életmódot. Kiváló egészségnek örvendett.

És eddig nem is mondtam a legfontosabbat. Író volt. Legalábbis: annak tartotta magát.

Tűrhető színvonalú verseket vetett papírra, drámákat írt. Ezek közül nekem is behozott párat, mikor a könyvkiadónál dolgoztam. Gondoltam: hátha valamelyik elcsúsznék az évente rendszeresen megjelenő magyar Műsorgyűjteményben. De szörnyű ostobaságok voltak. Mert hiába a nagy tudás, intelligencia: mint mondták, nincs ki mind a négy kereke. Másként nem is volt magyarázható az életvitele. De megbíztuk versek fordításával, és ezt a feladatot megfelelően megoldotta, tolmácsolásai meg is jelentek; jó néhány ebédre való díjazást kapott értük.

Különben, mint "író" – a kollégánknak tartotta magát, rendszeresen bejárt a szerkesztőségekbe. Mi meg a könyvkiadóban, látván különben használhatatlan kézirataiból a biztos helyesírási tudását, gondoltuk: hátha jól lesz korrektornak. Kipróbáltuk, fölvettük. És – nem is csalódtunk benne. Jó szeme volt, kifogta a betűhibákat, becsületesen dolgozott. Amíg nem jött rá a bolondóra. Úgynevezett géprevíziót olvasott egy magyarul megjelenő Lenin-munkából (utolsó kontroll, már az üzemben, nyomás előtt). Nem tetszett neki, amit a szerző írt, belejavított, beiktatta a saját gondolatait. A nyomdászoknak meg parancs a kiadó emberének utasítása, elvégezték a módosításokat. Mit mondjak? Az egész példányszámot el kellett égetni. (A megjelenő könyvet nekünk, szerkesztőknek is olvasni kellett. A hajunkat téptük.)

Hát ekkor kitelt nálunk Lacinak az esztendő.

Voltak mások is, akik megszánták, megpróbálták használni valamire – de egy idő múlva mindenünnen úgy távozott, mint tőlünk. Az egyetem biológiai kara fölvette a téli időszakban néptelen magashegyi kísérleti állomásához amolyan őrfélének. Semmi feladata nem volt, csak vigyázott az épületre, és fűtött – volna. Mert lusta volt behordani az előkészített fát és begyújtani a kályhát. Inkább fázott. Csakhogy nem csupán ő, a fáradságos munkával kifejlesztett krumplifajta is. Pontosabban: megfagyott. Pedig a jövő idényben a zord hegyi viszonyok között vártak tőle kiváló termést. Még szerencse, hogy az állomás kutatói behoztak belőle Ungvárra egy hátizsáknyit a kísérlet vezetőjének, Fodor Istvánnak: "Kóstolja már meg, professzor úr!" De a tanár nem nyúlt hozzá, megmaradt. Hát Lacinak itt is útilaput kötöttek a talpára.

Mikor megindult az önálló Kárpáti Igaz Szó, és én kerültem az élére, Laci jelentkezett nálam. Meg volt róla győződve, hogy neki, mint "magyar írónak", ott a helye a lap újságírói közt. Na, csak az hiányzott volna nekem: egy ilyen púpot venni a hátamra!

A druszám halálosan megsértődött, mikor visszautasítottam, nagyon-nagyon megharagudott rám.

Hát így szakadt meg évtizedekig fennállt szívélyes viszonyunk.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó