2010. június 3., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 79-80. (942-943.) szám
CímlapMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Publicisztika
Aktuális
Hágón, határon innen
Hágón, határon túl
Gyökerek
Medicina
Évgyűrűk
Mozaik
Vitamin
Sport
Kulcslyuk
"Nem hiszem, hogy álarcot kellene viselnem"

A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Rovatunkban ma Béres Istvánnal, az Aklihegyi Általános Iskola igazgatójával beszélgettünk egy kicsit másként.

– Fegyelmezett gyerek volt?

– Ellenkezőleg, csintalan. A barátokkal egész nyáron fociztunk, horgásztunk, vadásztunk. A szabadság szeretete mind a mai napig megmaradt bennem. A gyerekek gyakran csodálkoznak, honnan tudom miben mesterkednek. Valaha én is hasonló trükköket, csínyeket eszeltem ki.

– Egy igazgatót azért kötik az írott és íratlan szabályok.

– Az élet negatív tényezői kötik igazán rabságba és gúzsba az embert. A különböző szabályok, előírások és rendelkezések mellett is lehet ugyanis kreatívan tevékenykedni. Az csak kifogás, hogy a szabályok megkötik a kezünket.

– Mióta áll az iskola élén?

– Ez a harmadik évem. 1993-tól vagyok a kollektíva tagja, de azt is mondhatom, itt nőttem fel. Kétszer jártam első osztályba, de nem azért, mert megbuktam. Édesanyám szervező tanár volt, és gyakran elkísértem az iskolába. Olyankor beültem az elsősök közé. A nagyapám pedig 1968-tól olyan mindenes volt az iskolában, én pedig gyerekként mindig a sarkában jártam, segédkeztem neki. Idővel magam is elboldogultam egy-egy feladattal. A seregből leszerelve pedig átvettem a nagyapám helyét. Két évig dolgoztam fűtőként, közben pedig felvételiztem az egyetemre. Magyar szakon szereztem diplomát. Előbb szervező pedagógus voltam, majd világirodalmat tanítottam.

– Kollégából főnök lett. Mi változott?

– Ha a pedagógustársakhoz fűződő kapcsolatomra vonatkozik a kérdés, úgy azt mondhatom, szerencsére semmi. Igaz, a három év még csak az "ismerkedésre" volt elég. Arra törekszem, hogy igazgatóként is egy legyek közülük, és így a jó viszonyt is meg lehet őrizni. Ritka eset, hogy a vezetői hatalmamat kell bevetnem. Gyakran hangoztatom, hogy merjenek önálló döntéseket hozni, legyenek kreatívak, elhivatottak. Nekem tetszik, ha valaki meri vállalni a döntését, még akkor is, ha én nem értek vele egyet százszázalékosan. Az emberek sajnos megszokták, hogy megmondták nekik, melyik iratot mikor és hová kell letenni, mit és hogyan kell csinálni. Ezek elaprózzák az igazgató figyelmét, és elveszhet a részletekben, nem jut ideje a tanintézmény vezetésére. Itt is megvalósulhat az a szabadság, amiről az előbb már beszéltem. Tény: hogy egy kollektíva vezetőjének lenni nagy felelősség.

– Hogy oldja meg a váratlan helyzeteket?

– Hol jól, hol rosszul. A hirtelen döntések feszültté, idegessé tesznek, hiszen fennáll a veszélye, hogy melléfogok. Ezért, ha tehetem, kis időre, akárcsak néhány percre, elvonulok, hogy átgondoljam, hogyan tovább.

– Előfordult már, hogy hangos szóval kellett rendet teremtenie?

– Nem igazán. Tanítom és magam is ahhoz igazodom, hogy a csendnek ugyanolyan motivációs ereje van, mint a hangos szónak. Sokszor elég egy tekintet, hogy a gyerek, vagy a felnőtt rádöbbenjen, mennyire helytelenül cselekedett.

– Akkor semmivel nem lehet kihozni a sodrából?

– Amikor azt látom, hogy nem értékelik a másik munkáját, az értelmetlen rongálás, a hazugság azért felháborít.

– Minden osztálynak megvan a maga mókamestere. Ezek fegyelmezése végződött már nevetéssel?

– Bizony vannak olyan betyárok, akiknek ez sikerül. Vállalom. Nem hiszem, hogy álarcot kellene viselnem. Volt idő, amikor – akárcsak az emberek többsége – igyekeztem egy sémának, elvárásnak megfelelni, de rájöttem, hogy ez nagyon nehéz, rengeteg energiámat emészti fel, bele lehet fáradni, el lehet fásulni, ki lehet égni. Tudni kell másokat és magunkat is elfogadni.

– A tanintézmények vezetői napjainkban több időt töltenek anyagi problémák megoldásával, szervezéssel és hivatalos ügyek intézésével, mint az oktatással.

– Sajnos, ez igaz. Az igazgatói feladatok közben lassan elvész a pedagógus. Ennek ellenére nem tudom elképzelni, hogy ne taníthassak, ne legyek napi kapcsolatban a gyerekekkel. Közben persze a kollektívát össze kell tartani, az iskolát irányítani kell.

– Hány tagú a család?

– A feleségem, Margit matematikatanár, a fiam, Gergely a Tivadarfalvai Líceum diákja, a lányom, Zsófia most végzős. Egyelőre úgy tűnik, egyikükből sem lesz pedagógus.

Ha mégis a tanári pálya mellett döntenek?

– Mindenben támogatni fogjuk őket.

– Otthon szóba kerülnek a munkahelyi gondok, problémák?

– Elkerülhetetlen. Legtöbbször megbeszéljük a dolgokat, de a vita sem ritka. Ezt általában a feleségem kezdeményezi és ő is fejezi be. Én aztán fejtem ki a véleményem.

– Hobbi?

– A foci. Hetente kétszer, télen teremben, nyáron a szabadban rúgjuk a labdát. Horgászni is szeretek, csak erre nem jut időm. Gombázni is járok, az nagyon nyugtató.

– A baráti köre az új beosztással szintén megújult?

– Mind a mai napig megmaradtak a régiek. Rájuk mindig szakítok időt. Míg végigmegyek a falun megismerkedem az emberek napi gondjával-bajával. Ezt a képességet annak idején irigyeltem a nagyanyámtól, most pedig már azt veszem észre, hogy magam is kezdek hozzá hasonlítani. Számomra is fontosak az őszinte emberi kapcsolatok.

Varga Márta

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó