2010. június 3., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 79-80. (942-943.) szám
CímlapMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Publicisztika
Aktuális
Hágón, határon innen
Hágón, határon túl
Gyökerek
Medicina
Évgyűrűk
Mozaik
Vitamin
Sport
Sorstalanok mentőöve

Ungvár egyik eldugott zugában földszintes, kutyával őrzött, rácsos ablakú épületben található a megye egyetlen hajléktalan menhelye. A leginkább "bomzsátnyik" néven ismert, a belügyi szervek által fenntartott és üzemeltetett létesítmény számos embertársunk számára a végső menedéket jelenti.

Az intézményt irányító Remezan Oresztkurbanov betéve ismeri a hozzá kerülő, a társadalom peremére vagy azon is túl sodródott sorsokat.

– Tucatjával hoznak be a kollégák elesett embereket – mondja a rendőr-alezredes. – Az igazat megvallva, legtöbbjüknek nem is ránk, rendőrökre volna szükségük. A hajléktalanság ugyanis elsősorban szociális probléma, amit az állam és a társadalom egésze hivatott kezelni. Mi nem sokat tudunk segíteni rajtuk, csak átmenetileg mentjük meg őket a teljes pusztulástól.

Remezan Oresztkurbanov minden egyes hozzájuk kerülő történetét meghallgatja. Leginkább azokat a fiatalokat sajnálja, akik a jövőjük építése, családalapítás, egzisztencia teremtés helyett az utcán élnek, a kukákból étkeznek.

– Állami program kellene a hajléktalanok problémáinak megoldására – folytatja. – Nálunk azonban nincs ilyen. Így legtöbbjük újra és újra visszakerül hozzánk. Itt átmenetileg és csak meghatározott ideig, de részesülnek gondoskodásban, amit másutt nem kapnak meg. Tisztálkodhatnak, normális ruhaneműre cseréljük rongyaikat, meleg ételhez jutnak.

A "bomzsátnyik" persze nem szanatórium, hanem zárt hely. Innen csak az egy havi tartózkodást követően lehet eltávozni. Persze, a többség a bezártság ellenére szívesen maradna. Főleg télen.

– Télen került hozzánk egy fiatal zsitomiri nő. Esküvője másnapján hátat fordított szeretteinek és elszökött hazulról. Ungvár egyik roma telepén kötött ki. A táborban lopni tanították és prostitúcióra kényszerítették. Ennek ellenére nem akart hazamenni.

A fentihez hasonló történetekből rengeteg van. Szintén a téli hónapokban történt, hogy az egyik ungvári tömbház alagsorában találtak egy tinédzsert. A szerencsétlen fiú testén hemzsegtek az élősködők, bűzlött a mosdatlanságtól. A gyereket ápolták, s közben felkutatták a szüleit, akik már eltűntnek vélték.

Az alezredes kollégái egy vékony testalkatú, széparcú nőt vezetnek be Oresztkurbanov hivatali szobájába. A kissé kopottas, de tiszta tréningruhát viselő lány szégyenlősen kucorodik le az egyik székre. Ő Szvitlana, mondja el róla az intézmény vezetője. Állítólag Sepetovkából származik és borzasztó sors jutott osztályrészéül.

– Valóban ott születtem – mondja bátortalanul a lány. – Huszonhat éves vagyok, nyolc esztendeje jöttem Kárpátaljára. Nincs bejelentett lakhelyem, személyi igazolványom soha nem is volt. Még csecsemő koromban az anyámat leültették valamiért és megfosztották szülői jogaitól. Nem ismerem, nem vagyok rá kíváncsi.

Szvitlana elhallgat, talán sorsa alakulásán mereng. Majd alig hallhatóan folytatja:

– Apámmal és nyolcvanéves nagymamámmal éltem. A fater nagyon ivott. El akartak tőle venni, de a nagyi nem engedett. Majd apám megnősült. A mostohám szolgaként tartott. Valóságos megváltás volt az internátus. De az apám kivett, mert otthon szükség volt egy cselédre...

A lány folyton a szökésen gondolkodott. Megismerkedett egy nálánál idősebb nővel, aki hívta, utazzon el vele Ungvárra. Szállást, ellátást ajánlott, cserébe a háztartás vezetésében kért segítséget. A Szabadság sugárúton laktak és valóban jó dolga volt. Az asszony azonban férjhez ment és átköltözött Magyarországra. A lakást eladta és Szvitlana az utcára került.

– Próbáltam megtalálni a helyemet – folytatja. – Elvállaltam egy idős férfi gondozását. Sajnos, hamarosan meghalt. Az utcán ismerkedtem meg Szásával. A negyvennégy éves férfi befogadott. Azt mondta, szeret. De egy nap arra akart rávenni, hogy feküdjek le a barátaival. Nem kértem belőle. Inkább a lépcsőházakat, pincéket választottam. Három évig éltem az utcán, onnan hoztak be...

A fiatal nő szünetet tart, könnyek szöknek a szemébe.

– Utálom ezt a k..va életet. De nem szeretném egy szemétdombon végezni. Otthonra, rendes családra vágyom.

A lány jelzi, nem kíván tovább beszélni. Az alezredessel együtt döbbenten nézünk utána. A menhelyen csak mentőövet kapott. Nem tudni, sikerül-e a felszínen maradnia...

Balogh Csaba

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó