2010. június 1., kedd Országos közéleti lap VI. évfolyam, 78. (941.) szám
CímlapMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Publicisztika
Aktuális
Hágón, határon innen
Hágón, határon túl
Gyökerek
Házunk tája
Sport
28 millió után futnak a hitelezők

Ismét összeült a csődbizottság, hogy végleg pontot tegyen a Beregszász melletti nagymuzsalyi aranybánya 2006 óta húzódó ügyének végére. Mint az várható volt, eredmény ezúttal sem született, ám lapunk tudósítójának a porhintés dzsungelében néhány fölöttébb érdekes és egyáltalán nem elhanyagolható háttér-információra sikerült szert tennie.

Az ügy végleges lezárása már a tárgyalás kezdetén kútba esettnek ítéltetett azzal, hogy a Zakarpatpolimetali Kft., majd később Beregovopolimetali Kft.-re keresztelt, újabban az okmányokban Szauljak Kft.-ként szereplő aranybánya sem eredeti, sem jelenlegi tulajdonosa nem tartotta fontosnak, hogy megjelenjen a befektetők kezdeményezte megbeszélésen.

Ennek ellenére, a vállalat egykori irodahelyiségében Tetyana Petik, a csődbizottság tagja, a Zakarpatpolimetali Kft. képviselője megtartotta beszámolóját, amelynek részleteivel most nem untatnánk az olvasót, ám annak lényegét érdemes citálni: "Ameddig a volt vagy az eredeti tulajdonos nem rendezi a többmilliós adó-, illetve 4,4 millió hrivnyás bérhátralékot, amit a vállalat egykori dolgozói három és fél éve hiába várnak, addig a hitelezők egy garast sem láthatnak viszont befektetett pénzükből".

E kijelentés hallatán Dmitro Zajcev, a hitelezők bizottságának elnöke kerek-perec kijelentette, hogy ilyen nem létezik, még a törvények többségére fittyet hányó Ukrajnában sem. Emlékeztetett: a Beregszászi Járási Bíróság nekik adott igazat és nagyon reméli, hogy a megyei is így tesz majd, amelynek döntése június közepére várható.

Ugyanakkor azt is elmondta, hogy a hitelezők törvényes keretek között és jóhiszeműen jártak el, amikor pénzüket beáldozták. Az nem az ő vétkük, hogy az aranybánya nem tudott – bár van egy olyan, okmányokkal nem alátámasztható sejtése, hogy mégis tudott, csak hivatalosan nem mutatta ki – nyereségesen működni, holott ehhez a terv- és az üzemeltetési dokumentáció szerint minden feltétel adott volt.

Hogy ez mit jelent, azt az aranybánya egyik volt alkalmazottja mondta el. Jelesül: amennyiben bárhol a világon olyan lelőhelyet találnak, ahol egy tonna kőzetből két-három gramm(!) arany kinyerhető, már érdemes bányát nyitni, mert a kitermelés nyereséges. Persze, mindehhez egy nagyon fontos feltétel szükséges, mégpedig az, hogy messzemenőkig betartsák a műszaki feltételeket. Ezt viszont Nagymuzsalyban nem tették meg, holott a vizsgálatok azt igazolták, hogy minden tonna kőzetből hét gramm(!) aranyat nyerhettek volna ki. Ezért van az, hogy az átdolgozott, s most parlagon heverő salakból is kinyerhető lenne még annyi, hogy az aranybányát érdemes lenne újraindítani és megfelelő kezekbe kerülve nyereségesen is működhetne.

Ezt a lehetőséget egyébként az irodaépületben – nem véletlenül ismétlem – lezajlott vitában is felvetették a hitelezők, ám mint kiderült, kezük e téren gúzsba kötött, mivel sem az aranybánya földterülete, sem a salak, vagyis a már egyszer átdolgozott kőzet, nincs a tulajdonukban. A Zakarpatpolime- tali Kft. tárgyaláson meg nem jelent tulajdonosa azt üzente a hitelezőknek, hogy neki már semmi köze az egészhez, rajta az eszközök, a bérhátralék, nem kérhető számon, hiszen a bányát rég eladta a rahói illetőségű Szauljak Kft.-nek, ő az új tulajdonos. Az utóbbi vezetője viszont azzal védekezik, hogy csak azt a földterületet vásárolta meg, ahol az arnybánya van, neki más nem is kell. A bérhátralékot rendezze az, akinek ideje alatt felhalmozódott, a gépeket, amelyek legfeljebb már csak ócskavasnak jók, és az ingatlanokat (az említett irodaépületet is) pedig vigyék a hitelezők ahová akarják, az az övék.

Az már csak hab a tortán, hogy a Szauljak Kft. éppen az irodaépülettel kapcsolatban azt a húzást is megtette, hogy az egyik ide passzoló törvényrendelet alapján állami támogatást kért, mondván: az épület az ő ideje alatt épült, holott a helyiek tudják a legjobban, már a szovjet időkben is állt.

De vissza a hitelezőkhöz, akik végül is úgy döntöttek – egyébként a megyei közigazgatás jelen lévő képviselője is ezt tanácsolta nekik –, hogy mivel a megyei bíróság döntéséig nem tudnak lépni, megvárják azt, és annak alapján fordulnak majd újabb beadvánnyal az illetékes szervhez, hiszen ők nem jótékonysági intézmény, befektetett pénzüket ilyen vagy olyan formában, de mindenképpen vissza akarják kapni.

Az ülésen sok minden elhangzott, de néhány lényeges momentum nem, ezért rákérdeztünk.

– Hány hitelező fut a pénze után, és milyen összegről van szó?

– Nyolcunkat vettek palira – nyilatkozta Dmitro Zajcev. – Összesen huszonnyolcmillió hrivnyánk bánja.

– Mégis mivel számoltak, amikor ezt a nem kis összeget befektették?

– Azzal, hogy több hasznunk lesz belőle, mintha valamelyik pénzintézetben helyeznénk el. Az aranybányát országosan is stratégiai vállalattá kiáltották ki, konkrét elképzelésekkel, perspektivikus termelési és fejlesztési tervekkel, idillikus jövőképpel. Sajnos valaki nagyon elrontotta ezt az ügyletet, de meg vagyok győződve arról, hogy előbb utóbb meg fogjuk találni azt a személyt.

A tanulságot minden valószínűség szerint a gyárudvaron beszélgetve az aranybánya egy másik volt alkalmazottjától hallottuk:

– Tizenkétezer hrivnyával tartozik nekem a vállalat, s ugyanennyivel a feleségemnek, a szomszédomnak tízezerrel. A bányát újra lehetne indítani, hiszen ennyi aranyat tartalmazó érccel a világon mindenütt nyereséges a kitermelés. Jelentkezett egy kanadai befektető, de hamar rájött, hogy át akarják verni. Olyan szerződést tettek az orra elé, mely szerint ő vitte volna el a balhét, ha netán ismét becsődöl a bánya. Hát, így nem lehet! Ameddig nem kerül annak a kezébe, akinek szánták, addig se bánya nem lesz, se mi nem kapjuk meg jogos járandóságunkat, se a hitelezők nem látják viszont a pénzüket.

Nigriny Szabolcs

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó