2010. május 15., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 70. (933.) szám
CímlapMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Publicisztika
Aktuális
Hágón, határon innen
Hágón, határon túl
Gyökerek
Árny-oldal
Sport
Házunk jó szelleme

A mi jó öreg házunk... Megvallom: csapásnak tekinteném, ha valami okból meg kellene válnom tőle. Mióta özvegységre jutottam, még szenvedélyesebben ragaszkodom hozzá, hiszen a párommal építettük több mint fél évszázaddal ezelőtt, óriási küzdelmek árán, állandó pénz- és építőanyag-hiánnyal kínlódva, és most itt minden – szinte minden tégla – rá emlékeztet. Számára is ugyanilyen kedves volt a családi fészkünk. És ha nem is lett volna olyan küzdelmes az építése, akkor is úgy hozzánk tartozott volna, mint valamely testrészünk. Hiszen hosszú évtizedeket laktunk benne, itt neveltük föl fiainkat, itt cseperedtek felnőtt emberré az unokáink. Elképzelhetetlennek tartottuk volna az életünket valahol, egy másik házban. És otthonunknak sajátos története is van, ezt együtt gyakran fölemlegettük, mert kedves volt nekünk: visszanyúlt még jegyességünk idejére, az egymásra találás szép időszakába.

...Akkor már elhatároztuk az egybekelést. Jövő életünket pedig nagy sétákat téve tervezgettük. Egy ilyen alkalommal hoztam el őt ebbe az utcába. Egy növénytani érdekességet akartam megmutatni neki. Az utcában, egy telek szélén, hatalmas bodzafa nőtt. Nem bokor. Fa. Mert igen öreg példány volt, talán több száz éves (ez a fajta ritkán éri el ezt a kort), és a törzse emberderéknyira vastagodott. De nem csupán a fát nézte bámulattal. Igen megtetszett neki a hely is. Persze, nekem is. A város közepén, közvetlenül a vár alatt, a forgalomból kieső csendes zsákutcában egy szép telek. Körös-körül minden beépítve, de ez még üres. Kellemes környezet, a szomszédban takaros villák, az utcában délceg kőrisfák sora (azóta, sajnos, a közelükben létesített gépkocsi-telephelynek a földre ömlő benzinje miatt elpusztultak).

Nos, akkor elábrándoztunk róla, hogy milyen jó volna egyszer ide házat építeni. De, mondom, ez csak ábránd volt, nem terv vagy elképzelés. Hiszen pénzünk sem lenne az építkezésre. És hogy épp ezt a telket sikerülne megszerezni...?! Nem; ez a mesék világába tartozik.

Azután összeházasodtunk. És úgy alakult a helyzetünk, hogy lakásproblémánkat csak egyféleképp lehetett megoldani. Van hozzá lehetőség vagy sem – építkezni kell. Esetleg hosszú évekre elhúzódóan (így is lett), kuporgatva a pénzt, fillért fillérre rakva.

Hát: elmentünk a városi főépítészhez telket kérni. (Akkor ingyen osztották.) És itt mellénk szegődött a szerencse: ezt a posztot akkor még régi világbeli magyar ember töltötte be, Kawasch Sándor, apámnak olyan barátféléje. Arra kértem, hogy ha lehet, valahol, nem túlságosan félreeső helyen jelöljön számunkra házhelyet. (Akkor már jobbára csak a peremterületen akadt.) A főépítész meg azt mondta: "Nézd, van még egy kis vésztartalékom a város szívében. Két telek. Az egyiket megkaphatod. Mindjárt megmutatom. Válasszatok!" Odavezetett minket a város térképéhez, és ... A kettő közül az egyik ez volt, a bodzafás...!

A másik nem is érdekelt minket. Persze, hogy ezt kérjük! (A párja a Lucskay utcában volt, ezt később Sztankaninec doktor kapta meg, a neves nőgyógyász.)

Hát ráadtuk a fejünket az építkezés kálváriájára. Mikor egy csepp szoba elkészült, beköltöztünk (nem volt hol laknunk), azután pedig a fejünk fölé építettük a házat. De mindjárt az indulásnál ért bánat bennünket: a bodzafát ki kellett vágni. A telek szélén nőtt, és a városrendezési terv értelmében a frontra kellett fölépíteni a házat. Hát szívfájdalommal emeltettünk rá baltát. A kőművesünk azután a fájából faragott magának néhány simítót; mondják, erre a bodza kiválóan alkalmas.

De hiába kellett a bodzafát elpusztítani, számunkra valahogy megmaradt otthonunk szimbólumának. Épp a bejárati ajtó helyén állt, és amikor hazajövet belépek a házba, mindig magam előtt látom; oda képzelem, szinte kezet fogok vele. Az a romantikus, emberderéknyi bodzafa! Mintha még mindig ott állna, őrködvén családunk békéjén, boldogságán. Persze, a természet örök törvényét nem tudja megváltoztatni, nem volt képes megóvni a páromat az elmúlástól, az én életem fölött sincs hatalma, de arra kérem: a maradékainkra is vigyázzon majd.

Hiszen ez a bodza: házunk jó szelleme.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó