2010. május 13., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 68-69. (931-932.) szám
CímlapMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Publicisztika
Aktuális
Hágón, határon innen
Hágón, határon túl
Gyökerek
Medicina
Vitamin
Mozaik
Sport
Kulcslyuk
"...csak az menjen klubvezetőnek, akiben mocorog valami"

A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Rovatunkban ezúttal Kosztya Margit nyugdíjas nevetlenfalui népművelővel beszélgettünk egy kicsit másként.

– Nem hiányzik a kultúrház, a próbák, a fellépések izgalma?

– Napközben nem, mert végzem a ház körüli teendőimet, de álmomban gyakran a klubban vagyok, dolgozom, úgy, mint annak idején.

– Hány éve is nyugdíjas?

– Négy, de valójában csak a múlt év augusztusától. Ám még ma is felkeresnek a kollégák, tanácsot kérnek, vagy én súgok nekik.

– Neve és tevékenysége megyeszerte ismert és elismert, nemcsak a kultúrával, népműveléssel foglalkozók körében. Mit is takar ez a népszerűség?

– Nem tudom, mennyire vagyok ismert személyiség, de az tény, hogy mindig is a szívem csücske volt a kultúra, a népművelés. 39 éven át aktívan kivettem belőle a részem, igyekeztem a maximumot nyújtani. Harcias természetem révén mindig ott voltam, ahol két fedőt összeütöttek, szívemen viseltem a közösség sorsát.

– Otthonról hozta ezt a mentalitást?

– Nagypaládon születtem, a szüleim egyszerű kolhozisták voltak, akiktől távol állt az efféle nyüzsgés. Bár édesapám évekig tagja volt a helyi férfi dalárdának, ennél tovább sosem ment. Engem mégis valahogy a művelődés irányába sodort az élet.

– Nem éppen hálás feladat a kultúra napszámosának lenni. Sosem gondolt arra, hogy abbahagyja?

– Dehogynem. A kudarcok után többször is elhatároztam, kész, abbahagyom. Aztán jött egy újabb felkérés, megtalált egy újabb feladat, és én sosem tudtam nemet mondani.

– Az élet más területén sem ismer "nemet"?

– Ha látom, hogy nincs más, aki elvégezze az adott feladatot, belevágok. Ez egy belső kényszer. Egy magyarországi továbbképzésen mondta az egyik elismert szakember, hogy csak az menjen klubvezetőnek, akiben mocorog valami. Nos, én ebbe a kategóriába tartozom, mindig hajt valami előre, a kihívások felé. Amibe pedig belekezdek, azt végig is viszem.

– A középiskola elvégzését követően csatlakozott a népművelőkhöz. Nem gúnyolták kortársai a népdalok, néptáncok szeretete miatt, hiszen akkor a könnyűzene már igencsak hódított?

– Nem voltam én megrögzött népdalos! Szerettem az esztrádzenét is, és énekeltem modern dalokat. Volt könnyűzenét játszó zenekarunk is. Vezettem a kolhozi rádiót, ahol nemcsak szerkesztettem, de riportokat is készítettem.

– A szovjet időkben nem nagyon lehetett nagy mozgásterük az ilyen "mocorgóknak", hiszen egy felsőbb szinten meghatározott sablon szerint működhetett csak a művelődési élet.

– Bár hihetetlennek tűnik, de azt kell mondanom, akkor sokkal könnyebb helyzetben volt egy kultúros. Igaz, hogy az ideológia megszabta, milyen rendezvényeket kell lebonyolítani. Azonban meg lehetett találni a kiskaput, hogy valami újat csempésszünk a műsorokba, előadásokba. Amit elhatároztam, meg is tudtam valósítani. Igyekeztem igényessé nevelni a közönséget. Még a házi munka közben is azon járt az eszem, mit és hogyan kellene csinálni. Nagy öröm volt számomra, amikor megalakulhatott az Aranykalász Dal- és Néptáncegyüttes, mellyel nagyon sok helyre eljutottunk. Húsz évig működött, a Kiváló Népi Együttes címet is megkapta. Erre nagyon büszke vagyok.

– Nem ment a család, a magánélet rovására ez az elhivatottság?

– Valóban nagyon sokat voltam távol, hétvégeken is gyakran fellépésekre mentem. Ám szerencsésnek vallhatom magam, mert egy megértő és segítő férjjel áldott meg az élet. Gyakran ő ösztönzött, győzködött, hogy menjek és csináljam, használjak ki minden lehetőséget. Neki köszönhetem azt is, hogy gyerek és család mellett tanulhattam, énekkarvezetői szakképesítést szereztem.

– Otthon ki a "rendező"?

– Általában én. A férjem megszállott gépész. Húsz évig szinte mindennap bütykölt valamit a garázsban. Egy nap kihajtott egy csodabogárral, amit gépkocsi- és buszalkatrészekből szerelt össze. Ennek most nagy hasznát vesszük a háztáji gazdaságban.

– A gyerekei örökölték a kultúra szeretetét?

– Végzettsége szerint mindkettő közművelődési szakember. A fiam az Ungvári Közművelődési Szakiskola cselló szakát végezte. Egy ideig megpróbált a pályán maradni, ám aztán feladta. Most fuvarozóként keresi a kenyerét. A lányom viszont cimbalom szakon végzett, a helyi zeneiskolában tanít.

– Előfordult már, hogy unatkozott?

– Sosem, hiszen vannak más jellegű feladataim is. A községi tanács végrehajtó bizottságának tagja és a választási bizottság elnöke vagyok. És azért ha történik valami a faluban, vagy szervezni kell, még mindig benne vagyok a sűrűjében. Van öt unokám – egy fiú és négy lány –, mellettük sem lehet unatkozni.

– Valamelyikük hasonlít a nagymamára?

– Az egyik bizony nagyon sokat örökölt a természetemből, már most cserfes, örökmozgó. Ketten zeneiskolába járnak, táncolnak, énekelnek, nem estek messze a fájuktól.

– Úgy ismerik, mint akinek ami a szívén, az a száján.

– Igen, és emiatt már többször kerültem nehéz helyzetbe, de nem tudom véka alá rejteni a véleményem. Ott és akkor ki kell mondanom.

– A néphagyományok az otthonában is helyet kapnak?

– Az ünnepekre mind a mai napig azokat a hagyományos ételeket készítem, melyeket még a szülői házból hoztam magammal. Úgy érzem jól magam, ha kézimunkák, hímzések vesznek körül.

Varga Márta

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó