2010. május 8., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 67. (930.) szám
CímlapMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Publicisztika
Aktuális
Hágón, határon innen
Hágón, határon túl
Gyökerek
Árny-oldal
Sport
A sportcipő elnyűhető, az ember nem
Tribusz Antal – a 79 éves legendás futógép

A tizenkettő felé közeledtek az órák kis- és nagymutatói. A megyei állami kincstár ungvári épülete előtti téren rokonok, ismerősök, tévériporterek és újságírók várták a futólegendát, aki Perecsenyből rajtolt, és szikár alakjának azokban a pillanatokban kellett felbukkannia a távolból. Most sem késett, szinte percre pontosan érkezett. Tribusz Antal

– Ott jön! Ott jön Tóni bácsi! – kiáltott a tömegből valaki, aki elsőnek vette észre jellegzetes alakját, mozgását.

Az utolsó métereket néhányan már együtt tették meg a veterán atlétával, aki egy cseppet sem tűnt fáradtnak, mintha ki sem futotta volna magát úgy isten igazából. Pedig a bő húsz kilométer megtétele még a nálánál sokkal fiatalabb futóknak is becsületére válnék.

Elsőként ikertestvére borul a nyakába. Ott voltam a közelükben, hallottam minden szót:

– Nagyon aggódtam, oly soká jöttél! Már azt hittem, valami bajod esett!

– Látja – mosolyog felém –, az asszonyok már csak ilyenek, folyton aggódnak, de futni nem jönnek!

– Mintha meg sem kottyant volna a félmaratonnak is beillő táv? – ragadom magamhoz a kezdeményezést.

– Én már csak ilyen elnyűhetetlen vagyok, a futócipőim sokkal hamarabb tönkre mennek mint én – válaszolja az arcáról soha el nem tűnő huncut mosollyal, miután kibontakozik a gratuláló és ölelő karok erdejéből. – A múltkoriban kaptam az unokámtól egy nagyon klassz, márkás futócipőt, de visszavettem a régit, mert az új süti a talpamat. Ez viszont kényelmes, jól bírja a strapát, akárcsak én.

– Hány pár cipőt nyúzott el az évek alatt?

– Sose számoltam. Biztosan száz fölött van a "gallyra mentek" száma.

– Kezdetben szöges cipőket használtam, hiszen rövidtávfutó voltam. A kétszáz és a négyszáz méteres síkfutás volt a kedvencem, de sokszor százon sem tudtak megelőzni. A szeniorok mezőnyében tízszeres ukrán bajnok és nyolcszoros kupagyőztes vagyok az említett távokon. Nyugdíjas koromra lettem hosszútávfutó. Imádom a természetet, a nagy teret, a szabad levegőt, élvezem a mozgást, a futás közbeni lebegést a keskeny mezei ösvényeken, a domboldalakon, az erdőszéleken, ami engem mindig feldob, ilyenkor szinte újjászületek.

– Az idén először tette meg a Perecseny–Ungvár távot?

– Á, dehogy! Már hatodszor futottam le ebben az évben. A mai futást a feleségem emlékének szentelem, aki nagyon hiányzik, május volt, amikor itthagyott, valamint a háborúban aratott győzelem 65. évfordulója is szempont volt – teszi hozzá és köti a lelkemre, hogy ezt mindenképpen írjam bele a cikkbe.

Megígértem és megtettem. Ám tovább furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogyan lehet az, még ha naponta is edz egy 79 éves ember, hogy húsz kilométer lefutása után még csak nem is liheg?

Int, hogy hajoljak közelebb.

– Volt benne egy kis csalás! – súgja a fülembe.

– Nocsak! Táv közben, amikor senki sem látta, biciklire pattant vagy felkéreszkedett egy buszra? No, szép dolog, mondhatom!

– Nem erről van szó! Ilyet sose tettem és nem is tennék! Az igazság az, hogy egy kicsit elsiettem a dolgot! Hamar indultam és fél tizenkettő előtt öt perccel már a domonyai hídhoz értem. Muszáj voltam várni egy fél órát, mert mindenkinek azt mondtam, hogy délben érkezem. S amit megígérek, be is szoktam tartani. Így mindenki örült és nekem ennyi elég!

Nigriny Szabolcs

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó