2010. április 29., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 63-64. (926-927.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Kulcslyuk
"...hajlamos vagyok elrugaszkodni a valóságtól"

A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

A Kulcslyuk mai vendége Spenik Szilvia, az Ungvári Nemzeti Egyetem főelőadója, a Zonta nemzetközi nőszervezet tagja.

– Ha most felkérnék az angol nyelv reklámozására, milyen szlogent használna?

– A közismertnél okosabbat nem tudnék mondani, azaz: ahány nyelvet beszél valaki, annyi ember.

– Volt már alkalma Angliában úgymond élesben kipróbálni a nyelvtudását?

– Ott nem, de az Amerikai Egyesült Államokban igen. Bevallom, az első napokban szinte lefagytam. Ott-tartózkodásunk végére annyira belejöttünk a csoporttársaimmal, hogy az egymás közti beszélgetésünkbe is angol szavak keveredtek.

– Mindig is pedagógusként képzelte el az életét?

– Nem. Gyerekkoromban légikísérő szerettem volna lenni. Erről lebeszéltek, mondván túl magas vagyok, és nem fognak felvenni. Akkor a tolmács és az idegenvezetői szakma között hezitáltam, végül angol szakra felvételiztem. Az egyetem elvégzése után rövid ideig pedagógusként dolgoztam, de akkor még nem éreztem rá a tanítás ízére, szépségére. Egy bankban helyezkedtem el, ahol szintén hasznát vettem a nyelvtudásomnak. Nem sokkal gyerekeim születését követően a pénzintézményt felszámolták, így újra választás előtt álltam. Nem sokat tétováztam, visszatértem a katedrához. Hamarosan rájöttem, itt a helyem, ez az én világom. Nagyon élvezem, amit csinálok, szeretem a tanítványaimat, és úgy érzem, ez kölcsönös. Úgy látszik, kellett néhány év, hogy megértsem, mit is jelent pedagógusnak lenni.

– Hogy boldogul a gyerekei nyelvoktatásával?

– Bármennyire szerettem volna, és többször komolyan neki is ültünk, sehogyan sem sikerült úgy foglalkozni velük, ahogy a tanítványaimmal. Nekik én mindig az anyu vagyok. Gyakran elkalandoztunk, közbejött valami, és csak halogattuk a tanulást. Be kellett látnom, hogy ez így nem megy. A kollégák megnyugtattak, ezzel a problémával nem állok egyedül. A megoldás: másra kell bízni az oktatásukat, és minden rendben lesz. Igazuk volt. Azért odafigyelek, és segítek nekik.

– Melyikükből lesz pedagógus vagy nyelvtanár?

– A fiam jövőre érettségizik, így már terítéken van a pályaválasztás, de még nem döntött. A lányomnak még van ideje, hogy törje a fejét. Egyiküket sem fogjuk erőltetni, nekik kell választaniuk.

– A család, háztartás, oktatás mellett társadalmi munkát is vállal.

– Tevőlegesen csak nemrég kapcsolódtam be, bár családunk régóta a Zonta nemzetközi nőszervezet egyik támogatója. A barátnőm révén kerültem kapcsolatba az egyesülettel. Sokat beszélt a tevékenységükről, és elhívott az egyik rendezvényükre. A Zonta fő célja a nők élethelyzetének javítása, de segítséget nyújtanak gyermekeknek, legyenek fogyatékkal élők vagy támogatásra szoruló tehetségesek, szükség szerint felkarolnak idős embereket, nagycsaládosokat. Rendezvények szervezésével, adományozók felkutatásával foglalkoznak, karitatív tevékenységet folytatnak. Megbeszéltem a családdal, hogy ezt csak úgy tudom csinálni, ha ők is segítenek. Nemcsak az otthoni munkában partnerek, hanem ha kell, a színpadon, a rendezvények lebonyolításában is.

– A Spenik név nemcsak a tudományos világ berkeiben ismert és örvend köztiszteletnek. Annak idején, fiatalasszonyként nehéz volt beilleszkedni a családba?

– Nem voltak ilyen gondjaim. Az anyósomtól sok segítséget és megértést kaptam. Mivel az én édesanyám és édesapám már nem él, az anyósom és az apósom lettek a pótszüleim. Sosem éreztették az ismertségüket és nem is éltek ezzel vissza.

– A férje a realitások embere, hiszen fizikus. A magánéletben is ő a földhözragadottabb?

– Így igaz. Én hajlamos vagyok elrugaszkodni a valóságtól. Ő az, aki igyekszik visszahozni a földre.

– Gépkocsival közlekedik. Köztudott, hogy a női vezetőkről az erősebbik nemnek lesújtó véleménye van. A férje nem szokta oktatni?

– Közel nyolc éve vezetek és nekem is volt már részem kellemetlenségben. Ugyanakkor a statisztikák azt igazolják, hogy sokkal kevesebb balesetet okozunk mi, nők. A férjem tanácsait azért szívesen veszem.

– Mi volt a legszebb meglepetése?

– Nagyon sok volt. A legutóbb a férjemtől a kettőnk fotójával díszített bögrét kaptam. Nem kell az ajándéknak értékesnek lennie, a lényeg, hogy szívből adják.

– Könnyű megnevettetni, illetve gyakran elsírja magát?

– Sajnos hangulatember vagyok. Ahogy mondani szokták, hamar felkapom a vizet, de pillanatok alatt le is higgadok, könnyen mosolyra derülök.

– Elégedett az elértekkel?

– Az ember sosem lehet teljes mértékben az, s ezzel én is így vagyok. Ám, ha a két szép gyermekemre, a megértő családomra, a munkámra gondolok, nincs okom panaszra. Persze még szeretném megszerezni a tudományos fokozatot, és jó lenne, ha a férjem megvédené a doktori disszertációját, amire már nagyon rászolgált. S nem utolsósorban a fiam és a lányom jövőjét is meg kell alapozni, útra kell őket bocsátani.

Varga Márta

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó