2010. április 27., kedd Országos közéleti lap VI. évfolyam, 62. (925.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Sorsok találkozása az útkereszteződésben...

Jó néhány hete Beregszászban a jelzőlámpás útkereszteződésben állva egy szelíd tekintetű gazdátlan kutyát vettem észre magam mellett, amint jóízűen lakmározta a havat. Annyira a látottak hatása alá kerültem, hogy lemaradtam jó néhány zöld jelzésről. Figyeltem, amint szinte jóllakásig próbál minél többet "enni", egyre nagyobbakat harapva. Magam sem értettem, mi történik velem, hiszen láttam már kóbor kutyákat, amint szutykosan, sebhelyesen, esetleg csonka végtaggal az emberekre nézve próbálnak élelemért könyörögni, mi pedig többnyire nagy ívben kikerüljük őket, hiszen leromlott küllemük láttán azonnal a veszettségtől való félelem lesz úrrá rajtunk. De ez más volt. Szőrzete ápoltnak tűnt, csupán alultápláltsága árulkodott sorstalanságáról. Nem nézett rám, és ahogy távolodott, láttam, a többi emberre sem. Már nem várt tőlünk segítséget! Mekkorát csalódhatott az emberekben, noha nyilván nincs is tudatában annak, hogy számkivetett helyzetéért valóban az ember felelős?! Egykori gazdája, aki már nem gondoskodott tovább róla, és mi, akik nem tudjuk állatmenhelyen elhelyezni.

Milyen utópisztikus képet vázolok itt szentimentálisnak ható merengésemben, hiszen még az árva sorsú gyermekekről sem sikerült kielégítő módon gondoskodni ebben az országban?! Lelkiismeretünkre felületes tapasz csupán, hogy 18. életévükig intézményesített körülmények között gondozzák őket. Ez már alapjában véve is több problémát hordoz magában. Egyrészt intézetben elvész a nevelés személyre szabottsága még kis létszámú csoportok esetén is, tehát nem képes a mesterséges közeg érdemben pótolni a családi környezetet. Másrészt a családi kapcsolatok jó esetben élethosszig tartanak, de mi történik az intézetből nagykorúsítva kikerülő fiatallal? Nem az ok szűnik meg, ami miatt gondozott volt eddig, hiszen továbbra is árva marad, hanem a támogatottsága! Már képes dolgozni – gondolják sokan –, hát tegye!

De valóban egyenlő esélyeik vannak elhelyezkedni a munkaerőpiacon? Alulszocializált, szeretetéhes, törődést és támogatást igénylő fiatalok ők, akik kiszorulnak a színvonalas magasabb képzettséget nyújtó oktatásból, továbbá nem rendelkeznek bejelentett állandó lakcímmel – s lássuk be, mindezek hiánya eléggé leszűkíti keresletüket a munkaadók részéről. A gyermekévek során nem tanulják meg leküzdeni a nehézségeket, így az önálló élet kapujában többnyire már az első alkalommal felmerülő akadályok láttán is meghátrálnak. Szinte drótkerítésen keresztül látják családban felnövő kortársaik boldogulását, ami irritáló lehet és mélyről jövő dühöt kezd táplálni bennük: ki döntötte el, ki melyik oldalára kerül a "kerítésnek"? Ki írta meg a sorsukat, melynek kezdetén nem kérdezték, meg akarsz-e születni? Kérdéseiket pedig csakhamar elnyomja az életösztön: igazságtalannak érzett számkivetettségüket sokan közülük rendezett életű embertársaik megrövidítésével próbálják kiigazítani. A lelkiismeret elnémul, hiszen jogosnak vélt kárpótlásként foghatja fel: neki úgyis sok van, nekem meg szükségem van rá! Káruk láttán a tisztességes munkával gyűjtögető többségi társadalom pedig haszontalan ingyenélőket, lecsúszott bűnözőket lát majd bennük, akiktől meg kell szabadulni. A kör ezzel bezárul, az életút vége is körvonalazódni látszik, s kinek jut akkor már eszébe, hogy egykor ők is csillogó szemű ábrándokkal telt kisgyerekként szőtték álmaikat a szebb jövőről, ami talán pont azon múlott, hogy nem sikerült családba kerülniük. Mindenki láthatja tehát, az árvák helyzete nem mások problémája, a családban élőkre is visszahathat.

Így holnap talán már én sem a kutyust látom újra a zöld jelzésre várva, hanem a volt gondozottak egyike áll meg mellettem, aki ugyanúgy nem vár már segítséget az emberektől, hanem "hazafelé" igyekszik – a parkba...

Kovács Sándor,

a Kezünkben a Jövő Alapítvány munkatársa

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó