2010. április 22., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 59-60. (922-923.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Vaszil Turjancsik a köztünk élő legenda

A kárpátaljai labdarúgás kiemelkedő tehetségű játékosa és meghatározó alakja, Vaszil Turjancsik a hétvégén ünnepelte 75. születésnapját. A négyszeres szovjet bajnok, kétszeres kupagyőztes, a Dinamo Kijev és a szovjet válogatott játékosa ismét stoplist húzott a tiszteletére szervezett Ungvár–Munkács öregfiúk találkozón. A hagymások és heringesek színeiben is pályára lépő legenda a mérkőzést követően a kispad mellől idézte fel a múltat.

Mezítlábas kezdetek

– Mezítláb sötétedésig fociztunk a kaszálón, estére véres sebek borították a lábamat. Előfordult, hogy a fájdalomtól a könny is kicsordult a szememből. De másnap ott folytattuk, ahol abbahagytuk – emlékszik vissza gyerekkorára. A kis Vaszil 1935-ben, csehszlovák érában, a Munkácshoz közeli Beregszentmiklós (Csinagyijevo) községben, földműves család ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot. Serdülőként kivette a részét a ház körüli munkából, szabadidejében pedig a labdát kergette. A középiskolai éveket követően Szolyván folytatta tanulmányait, a labdarúgás ekkor már meghatározó szerepet játszott életében. – A szüleim és a tanáraim nem támogatták futballista álmaimat. Édesanyám figyelmeztetett, ha a foci a tanulás rovására megy, annak nem lesz jó vége. De én már akkor éreztem, ez az én világom. Erőt adott, mikor az idősebbek azzal jöttek: "belőled ismert labdarúgó lesz" – mesélte a Dinamo Kijev egykori kiválósága. Tanulmányai befejeztével hazatért és szakmájában, villamosmérnökként helyezkedett el. Az akkor még mindig ifjú játékost 1951-ben beválogatták a kárpátaljai iskolaválogatottba és Kijevben léphetett pályára az országos bajnokságban.

– Kellemes emlékek ezek számomra, soha nem fogom elfelejteni az első edzőmet, Szabó Károlyt. Rengeteget tanultam Karcsi bácsitól, tőle kaptam az első stoplist.

A helyi csapatok, a Cservona Zirka és az Iszkra játékosában ekkor már több ismert kárpátaljai tréner is felfedezte a tehetséget. Az agilis és magabiztos hátvéd fejesgóljaival hívta fel magára a figyelmet. Ekkor még nem volt az "egek királya", ahogy később a brit sajtó nevezte, ám képességeire felfigyeltek, és ez elég volt ahhoz, hogy 1954-ben az ungvári Szpartakhoz igazoljon, mely akkoriban a szovjet bajnokság másodosztályában szerepelt.

Hazahúzta a szíve

Az újoncnak nem volt sok ideje kibontakozni, 1955-ben behívót kapott a seregbe. Lembergi sorkatonai szolgálata során a helyi Tisztek Háza csapatában lépett pályára. Itt a közismert Hrihorij Hrinin edző, egykori többszörös szovjet csatár vette szárnyai alá. Vérbeli védőt faragott a futballistából.

– Hrinin megtanította arra, hogyan kell igazán keményen védekezni. A legemlékezetesebb mérkőzés ebből az időszakból a Szpartak Moszkva elleni kupameccs volt – meséli. Hét perccel a lefújás előtt még a hazaiak vezettek 1–0-ra, ám a Szpartak büntetőből egyenlített és a hosszabbításban 2–1-re nyertek. Nem véletlenül, hisz a Moszkva színeiben a melbourne-i olimpiai bajnok játékosok léptek pályára, mint Ogonykov, Paramonov, Netto, Szimonyan és a kárpátaljai Mozer. Turjancsik ekkor még csak 22 éves volt. A játékosmegfigyelők mégis megjegyezték a nevét. Nem sokkal később honfitársához, a Szpartakba igazolt. A leszerelés előtt tiszti rangot kapott és a CSZKA Moszkvához vezényelték. Több ízben is magához hívatta Andej Grecsko, a védelmi miniszter helyettese, a szárazföldi erők parancsnoka, későbbi hadügyminiszter.

– Nem akartam tovább szolgálni, haza akartam térni, öreg, beteges szüleimhez. Grecsko erősködött, hogy maradjak, majd Moszkvába költöztetik az édesapámat és édesanyámat. Én erre azt mondtam, muszáj visszatérnem, mert hazahúz a szívem. Végül ökölbe szorított kézzel az asztalra csapatt és azt mondta:"még ma leszereljük ezt a nyafkát".

Aranygóllal írt történelmet

Hazatérését követően ismét az ungvári Szpartaknál folytatta labdarúgó-karrierjét. Akkoriban jól ment a csapatnak. Olyan neves játékosok léptek pályára színeiben, mint Szabó József, Havasi András, Tellinger Vilmos, Asztalos István, Horváth István, Szakács István, Fegyir Vanzel, Ivan Hatkevics, vagy éppen a Cicei fivérek. Ám rövid idő után, 1959-ben sürgöny érkezett Kijevből, a nagynevű Dinamótól. Három kárpátaljai játékost: Havasi Andrást, Szabó Józsefet és Vaszil Turjancsikot próbajátékra hívták a Tottenham elleni barátságos mérkőzésre. Bár a Dinamo 2–1-es vereséget szenvedett, a három kárpátaljai, köztük Turjancsik bizonyított és maradt. – Azon az éven nem ment a kijevieknek, az utolsó helyen álltak. A szakmai stáb úgy döntött, fiatal újoncokat toboroznak, köztük három kárpátaljait. – Igaz, hogy kikaptunk, de én remekül játszottam. Emlékszem, Jurij Vojnov az edzőknek csak annyit mondott: "végre egy társ" – idézte fel emlékeit.

Akkor végül a csapat a 7. helyen végzett a tabellán, a következő éven pedig ezüstérmesek lettek. 1961-ben történelmet írt a klub, először nyerte meg a szovjet bajnokságot, amiben óriási szerepet játszott Vaszil Turjancsik.

– Pedig milyen rosszul indult az az év, ki gondolta volna, hogy így végződik. A szezon elején sárgasággal kerültem kórházba. Az orvosok már a pályafutásom végével rémisztgettek, végül visszatértem. A bajnokság utolsó fordulójában a második helyen álló, három ponttal lemaradó moszkvai Torpedóval találkoztunk. Egyértelmű volt, hogy a moszkvaiak számára csak a győzelem jelentheti a bajnoki címet. Aztán a második félidő felénél megtörtént, amitől legjobban tartottunk, a Torpedó vezetett. Nem adtuk fel, öt perccel a vége előtt Lobanovszkij sarokrúgását követően Szerebrjanyikov középre fejelt, én pedig belőttem azt. Ekkor az ellenfél játékosainak egyike labdának nézte a fejem és belerúgott. Végül arra eszméltem, hogy bajnokok lettünk – emlékezett vissza.

A sikertörténet 10 évig íródott. Az eredményekhez több kárpátaljai labdarúgó is hozzájárult, köztük Vaszil Turjancsik. 308 mérkőzésen lépett pályára, a számtalan elismerés mellett négy bajnoki címet (1961, 1966, 1967, 1968) és két kupagyőzelmet (1964, 1966) szerzett a Dinamóval. Azon kevesek közé tartozott, akik nemzetközi porondon, a BEK-ben is kipróbálhatták magukat, mindemellett tanult és befejezte a kijevi testnevelési főiskolát. Végül 1970-ben akasztotta szögre a stoplist.

– Emlékszem, esős áprilisi nap volt. Nem sokkal a 35. születésnapom előtt a CSZKA Moszkva elleni bajnoki rangadón búcsúztattak a teltházas Olimpiai-stadionban. A mellettem álló Fedor Martinyuknak, az Ukrán Labdarúgó Szövetség elnökének odasúgtam: "Látja, még a természet is megsirat".

Ezt követően rövid ideig a Dinamo labdarúgó akadémiáján tevékenykedett. De honvágyának nem tudott parancsolni és hazatért, amit soha nem bánt meg.

Ma már családjának él

Korábban Pelével, Hidegkútival, Fachettivel, Hubert Kostkával – és még sorolhatnánk – lépett egy pályára. Bár a stoplis szögre került, tapasztalatait és szakmai tudását edzőként kamatoztatta a Verhovina, a Keramik, a Kárpáti és a Zakarpattya kispadján. Vidékünk utánpótlás-neveléséből ugyancsak kivette a részét. Az évek alatt több tucat tehetséges fiatal került ki kezei alól.

– Soha nem törtem edzői babérokra, elismert labdarúgó szerettem volna lenni és ez teljesült. Az elmúlt években sem távolodtam el a labdarúgástól, viszont most már a család az első. A feleségem, gyermekeim és unokáim közt érzem jól magam. Élem a nyugdíjasok mindennapjait, kertészkedem, kirándulok, kijárok a Zaki-meccsekre.

Szabó Sándor

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó