2010. április 22., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 59-60. (922-923.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Reklám következik...

Néhány napja egy ismerős kisgyerekre vigyáztam. Miután már mindketten meguntuk a kocsizást, új játék után kellett néznünk. Végül is kiválasztottunk a polcról egy kicsiknek szóló, állatverseket tartalmazó mesekönyvet. Úgy gondoltam, éppen megfelelő lesz neki (szeptemberben kezdte meg az óvodát): a szövegek rövidek, a képek nagyok és színesek.

De csalódnom kellett. Bár az én lelkesedésem töretlen volt, a kisfiú figyelmét nem sikerült lekötnöm. Egyre nagyobb lendülettel olvastam a párbeszédeket, úgy, ahogy a nagy mesemondóktól hallottam, de mindhiába. Egyetlen sikerként azt könyvelhettem el, hogy 11 éves unokatestvérem, aki ezeket a verseket már szinte kívülről tudta, csöndben figyelt.

Végül felhagytam a próbálkozással, hogy felkeltem a kisfiú érdeklődését. Csak négyéves, még túl kicsi az ilyesmihez – gondoltam magamban. De ez a feltevésem megdőlni látszott, miután kiderült, kívülről fújja a moziban éppen vetített rajzfilm betétdalát. Ha a New York-i állatpark mókás lakóinak történetét megérti és szereti, akkor miért nem érdekli, mi történik Sün Balázzsal?

Ovis rokonaimmal beszélgetve más esetekben is tapasztalom, hogy a mesecsatorna valamennyi sorozatát ismerik, mivel a televízió folyamatosan be van kapcsolva náluk. Így nemcsak a rajzfilmhősök sorsával vannak tisztában, hanem az összes reklámot is betéve tudják. Arról nem is beszélve, hogy a valóságshow-k dallamától kezdve minden tévés és rádiós szignált ismernek, sőt dúdolnak. Pedig a legtöbb esetben ezeknek a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, mit "népszerűsítenek". Az ilyen kis produkciókon általában nagyot nevet a család, és azt mondja: hát nem édes?

Nem...!

A kicsik könnyen tanulnak, megjegyeznek mindent, ami a tévéből, rádióból jön. Így ahelyett, hogy például A cinege cipőjét mondogatnák, a reklámszövegeket halljuk vissza tőlük. (A fogyasztói társadalomnak kiváló egyedeivé válhatnak.) Egyre több olyan reklám készül, amelyik együgyű. Az elmesélt történetek sokszor nevetségesek, bár az is előfordul, hogy idegesítők. Azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel: egy-egy dühítő reklám hallatán, mérgemben a rádió vagy a televízió kikapcsolására "vetemedem". Kitűnő sportot lehet ebből űzni, a játék neve: ki a gyorsabb? Sok edzéssel már elértem azt a szintet, hogy a másodperc töredéke alatt sikerül elhallgattatni a zajkeltő eszközt. Számomra az egyik legbántóbb jelenség az, amikor még dalt is szereznek a reklámszöveg mellé. Természetesen akadnak frappáns ötletek is, váratlan fordulatok, igényesen kidolgozott történetek. A leleményesség nemcsak pénz függvénye. Ezért előfordul, hogy a reklám az egyszerűségével megnyerő.

Kétségtelen, hogy látványos egy-egy odarajzolt figura a képernyőn, akivel a szereplő beszélget, de a téma már nagyon elcsépelt, és sokszor komikus is. Az a "váratlan fordulat" a jelenetben, mikor a kis alak új ötlettel áll elő: használd ezt, próbáld ki! Ekkor szereplőnk még kételkedik; azonban eltelik néhány másodperc... és lám: már mindenki együtt mondja: igen, ez nagyszerű! Köszönjük! Szeretünk!

A tárgyaknak is van lelkük – így tartják. De nem túlzás ez egy kicsit? Miért kell rájuk személyként tekinteni? A tárgyakról, mint Ő-ről beszélni, ez az egyik terjedő szokás a reklámokban, a másik pedig az Én hangsúlyozása. A nagypapa megeszi az unokája elől a csokoládét; a kisgyerek nem ad a szüleinek a joghurtból, és így tovább. Mit sugallnak ezek? Hogy csak magadra gondolj!

S egyre gyakoribb a tegező beszédmód is. Mondván: mindenki egyenrangú. Épp ezért nincs szükség az udvariassági formákra. A hirdetések is egyre gyakrabban hagyják el a magázó formát. (Lehet, hogy csak az időhiány miatt, mivel így nem olyan hosszú és körülményes?) Egyre többször lehet hallani a "gyere el!", "próbáld ki!", "játssz!" felszólító mondatokat.

Ha ezeket a szövegeket leírnánk, nagyon sok felkiáltójelre volna szükségünk. Sokszor túlzásba esnek a színészek, bemondók, annyira harsányak, hogy az már taszítja a hallgatókat. Néhány hónappal ezelőtt volt egy népszerű reklám a rádióban, minden adón az ment. Ellenszenvesnek találtam, szinte haragudtam a szereplőkre, akik képesek voltak úgy beleordítani a mikrofonba. Ezenfelül az volt még a bajom vele, hogy nem értettem, mit mondtak. Hosszú idő után leírva is láttam a márkanevet, akkor tudtam meg, valójában mi is hangzik el a reklámban.

Befejezésül pedig ismét egy gyermekkel való beszélgetésemet idézem fel. Ezúttal olyan példát említek, amelyet követendőnek és reménykeltőnek gondolok. A hatéves kisfiú nagyon szeret olvasni, a televízió kevéssé köti le. Már négyéves kora óta a könyvtár olvasótáborát gyarapítja. Azt hiszem, legközelebb nála próbálkozom Sün Balázzsal...

Szabó Kornélia

(Édes Anyanyelvünk)

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó