2010. április 20., kedd Országos közéleti lap VI. évfolyam, 58. (921.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Harc a mezők Góliátjával

Üdítően kellemes látványt nyújt a szemnek a beregszászi járási Zápszony határában az aranyat érő tavaszi esőzések után az ősziekkel bevetett frissen zöldellő végeláthatatlan mező. Első pillanatban nem is gondolná az ember, hogy a kellemes látványnak bizony buktatói is vannak.

– Itt a parcella szélén ideálisnak tűnik a vetés, a föld is eléggé száraz és porhanyós, arra beljebb azonban alig merek rámenni a traktorral, mert félek, hogy beragadok és nincs, aki kihúzzon – kászálódik le a nem éppen tegnap gyártott, meglehetősen hangosan berregő jármű üléséről Dávid Balázs. – Kell az eső, persze, hogy kell, de amikor már annyi van belőle, hogy elárasztja a mezőt, az sem jó. Hosszú volt a tél, lassan olvadt a hó, a csatornázás, a vízelvezető rendszer már régen nem működik, így a belvíz is hátráltatta a munkálatok megkezdését. Az pedig nem megy, hogy a parcella szélét megcsinálom, a közepét pedig otthagyom.

– Mekkora területen gazdálkodik, és mi teremne, ha teremne?

– Három és fél hektárnyi földem van, abból próbálom kihozni, amennyit lehet, de egyre nehezebben megy, egyre gyengébb a termés. Tavaly például csak negyedannyi búza termett, mint amennyinek rendes körülmények között teremnie kellene, vagyis amennyit húsz évvel ezelőtt még vígan betakarítottunk. Sajnos semmilyen támogatásra nem számíthatok, az árak pedig a csillagos eget ostromolják. Drága a műtrágya, a mészpor, az üzemanyag, a vetőmag, minden, ami a jó terméshez szükséges. Csak a munka olcsó, az emberi kéz ereje, az ingyen van, nem fizeti meg senki!

– Elkeseredettnek tűnik.

– Hát hogyne! Hiába próbálom erre is és arra is forgatni a pénzt, mégsem szaporodik. Tavaly tizenöt, tizennyolc, maximum húsz mázsa termett egy-egy hektáron, ami édeskevés ahhoz, hogy jövedelmezőnek mondjam a munkámat. Az utóbbi években egyszer sem jöttek be a számításaim. Előbb arra gondoltam, mivel másnál is kevesebb terem, jobb lesz a búza ára, de nem így alakult. Aztán azzal nyugtatgattam magam, hogy majd feletetem a jószággal és így jön vissza a beruházott összeg, de rá kellett jönnöm, hogy a hús is eladhatatlan, annak sincs ára, még azt a pénzt sem kapom vissza, amennyit beletettem.

– Akkor miért csinálja?

– Benne van a véremben, hogy dolgoznom, tennem kell valamit, nem ülhetek otthon ölbe tett kézzel, hogy nézne az ki? Nem lenne nyugodt a lelkiismeretem. Ezt láttam az apámtól, a nagyapámtól és minden rokonomtól. Mindnyájan dolgos emberek voltak és a maiak is azok. Marad a remény, hátha egyszer mégis sikerül nyereséggel zárnom az évet. Olyan ez, mint a lottó. Befizetünk, és abban bízunk, hogy egyszer mégiscsak ránk mosolyog a szerencse. De egyelőre nem. Többet pedig nincs módomban beáldozni. Mellékállásom nincs, úgyhogy annyiból kell eltartanom a családomat, amennyim van.

– Van, aki be sem fizet...

– Hát ez az! És mégis nyer! Ezt magyarázza meg nekem valaki, mert én egymagam sehogy sem vagyok képes a titkot megfejteni. Lehet, hogy bennem van a hiba? Ám, ha körülnézek itt a környéken, más is ebben a cipőben jár, a szomszédaimnak sem zöldebb a kertjük, ők is éppen olyan gondokkal küzdenek, mint én.

– Mi lehetne a megoldás?

– Sokat beszélgettünk erről, de valójában semmi okosat nem tudtunk kitalálni. Talán, ha visszatérnének a nyolcvanas évek, a kolhozrendszer. Akkor semmiben sem szenvedtünk hiányt, minden megvolt, mindenki elégedett volt, de ez a "vadkapitalizmus" csak átok a földművelők nyakán. Egy olyan Góliáttal kell felvennünk a harcot és legyőznünk, amellyel szemben tíz Dávidnak sincs esélye! Legalábbis ma nincs. Változások kellenének, komoly változások... Vagy komoly támogatás kellene az itteni mezőgazdászoknak, legalább olyan, mint Magyarországon vagy a nyugat-európai országokban, mert az már rég bizonyított tény, hogy segítség nélkül a mezőgazdaság sehol a világon nem tud megállni a saját lábán.

Nigriny Szabolcs

Minden jog fenntartva © 2010 Kárpáti Igaz Szó