2010. március 27., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 46. (909.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívumÉlet-JelVitamin+ Főszerkesztő
Három nagy ungvári

Szeretnék megemlékezni olyan nagy ungváriakról, akik még a XVIII. század derekán születtek; kettőt még én is személyesen ismertem (ebből látszik, hogy milyen öreg vagyok), a harmadik alakja csak egykori diákjainak az elbeszéléséből fogalmazódott meg bennem, de ők olyan pontos rajzot adtak róla, hogy szinte teljes valójában áll előttem.

* * *

Amikor gimnazistaként az ungvári református templomban Ruszka Zsigmond lelkész kezébe letettem a konfirmációi fogadalmat, ennek az aktusnak az én számomra külön ünnepélyességet kölcsönzött, hogy a Mózes-székben még ott ült az öreg, nyugdíjas, nagytiszteletű Komjáthy Gábor, apám keresztelője (a felesége, Etel asszony volt a keresztanya – a lelkészék szívélyes viszonyt ápoltak nagyapámékkal). De nagyfokú, elfogódott megbecsülésem nem csak eme családi vonatkozás miatt áramlott feléje, hanem azért is, mert nagy tettek fűződtek a nevéhez, s egyike volt a gyülekezet legkimagaslóbb pásztorainak. Ő építette az ungvári templomot, az egyházközség tulajdonában volt bérházat (a mai Edelweiss üzletközponttal szomszédos épület), a kétszintes református iskolát. Ez már nincs meg; a főposta előtt állt, a parkkal szemben; a bevonuló szovjet csapatok lebontatták, mert járműveik útjában volt, mikor be akartak kanyarodni az akkor épített ideiglenes fahídra. Polgári iskolát is alapított, ezt később az állam vette át. Megírta az ungvári református eklézsia történetét. Élénken részt vett a csehszlovák időben a magyar kisebbségi mozgalmakban, Magyar Nemzeti Párt vezető tagja volt. Esperesi tisztséget, helyettes püspöki méltóságot viselt. Amikor egybekeltünk szép emlékezetű feleségemmel, ő elmondta, hogy a szüleit Komjáthy nagytiszteletű úr eskette. Ezt kellemes érzéssel vettem tudomásul. (K. G. megérdemelne egy emléktáblát a templom falán.)

És most, apám keresztelője után, hadd szóljak a nagynevű tanáráról is, Fülöp Árpádról, akivel nekem is közelebbi kapcsolatom volt: többször meglátogattam dombra épített Szobránc utcai házában. Saját faragású, díszes bútorai közt élt itt, nevelt lányával, Rozáliával (már ő is régen eltávozott). Mint számos székely ember, a fafaragásnak is művésze volt, de nem ezzel tette híressé a nevét. Tekintélyes írói hagyaték maradt utána: drámák, tanulmányok, versek, és főműve, a Hunyadi című 48 énekes hősköltemény, a magyar irodalom legnagyobb terjedelmű eposza. Sajnos, most még a szakmai körök is ritkán emlegetik a nevét, pedig annak idején számos méltatás jelent meg az írásairól. Ezeket egy külön szekrényben őrizte, és a homlokzatán díszes faragott tábla hirdette: "Rólam". Volt egy másik hasonló szekrénye is: "Tőlem" – ebben a megjelent művei sorakoztak. Kezdetben erdélyi gimnáziumokban oktatott, azután került az ungvári Drugethbe, innen ment nyugdíjba 1918-ban (1863-ban született, l953-ig élt). Apám mint mély tudású, kiváló előadókészségű, szerény viselkedésű, de nagyon igényes tanárra emlékezett rá. Rám is mély benyomást tett, bölcs szavait élvezettel hallgattam, büszke voltam rá, hogy iskolámnak ilyen nevezetes oktatója volt. Különben a Drugeth-tel nyugdíjasként is tartotta a kapcsolatot. Emlékezetes maradt a gimnázium öregdiákjainak 40 éves találkozójára írt és az 1939. június 29-i ünnepségen személyesen előadott, "Prolog" című megnyitó verse. A 170 sornyi, ódai szárnyalású költemény kezdetét idézném is:

Én, Alma Mater, szólok most hozzátok,

Körém zarándokolt öreg diákok,

Kiket emlőimen tápláltalak

Időközönként negyven év alatt.

Hol, mint a tenger, partot ér a róna,

S bércek közül az Ung síkra lép,

Hol egykoron – így szól az ősi monda –

Nagy áldomást ivott Árpád s a nép,

Alföld peremén, Kárpátok tövében

Állok még most is büszkén és épen,

S fejedelme valahány erénynek,

A hazaszeretet bennem a lélek.

(Sajnos, az Alma Mater a háború óta már nem áll "büszkén és épen"; az új hatalom bezáratta, az épületét az egyetemnek ajándékozta.)

Szeretnék megemlíteni egy másik ungvári író-tanárt is, akit én nem ismerhettem személyesen, de akinek nevétől – Fülöp Árpáddal ellentétben – hangos volt az egykorú irodalmi közvélemény, s aki robusztus egyéniségként van jelen modern literatúránkban: Szabó Dezsőt. 1914-től 1917-ig oktatott városunkban. A múlt század elején született ismerőseim, valahai tanítványai, sokat beszéltek róla, s olyan élénken vetítették elém ezt a sajátos, extravagáns egyéniséget, hogy bennem is markánsan kibontakozott a képe. Engem nagyon érdekelt minden, ami róla szólt, hiszen már írtam, és sokáig nem tudtam kivonni magamat műveinek szuggesztív befolyása alól (ezzel nem egy fiatal tollforgató így volt akkor). Feszülten figyeltem a róla szóló visszaemlékezéseket, így hát most módom van egy kis arcképet rajzolni a tanár Szabó Dezsőről. Roppant szigorú oktató volt, megvetette a lustákat, hanyagokat, kötelességmulasztókat, és ennek gyakran hangot is adott. Különben nem volt az emberi jóság mintaképe: szerette kigúnyolni a gyenge diákokat, ha kellett, irgalom nélkül büntetett, és erre igen változatos módokat eszelt ki. A Kálvárián lakott, a sírkerttel közvetlenül szomszédos utolsó házban, és azoknak, akik nem készültek el az órára, pontosan éjfélkor kellett megjelenniük az ablaka előtt, bekopogni, és ott felmondani a leckét. Ne feledjük: meglehetősen babonás idők voltak még. Temető, éjfélkor, kísértetjáráskor...! Nem egy nebulónak vacogott ilyenkor a foga, és többet aligha kockáztatta meg, hogy ilyen sorsra jusson. Ezzel szemben rengeteget lehetett tanulni tőle. A diákokat lenyűgözte hatalmas tudásával, azzal, hogy szinte egy színész átélésével tudta élővé varázsolni a tananyagot és azzal, hogy a kisujjában volt az egész világirodalom. Különben főművének, az óriási hatású "Az elsodort falu"-nak városunk az egyik legfontosabb helyszíne. Regényében "a front mögötti Ungvár már maga a pokol tornáca" (Gombos Gyula). Vitriolos portrékat rajzol egyes, a nehéz időkből hasznot húzó ungváriakról, persze, más néven mutatja be őket, de a kortársak tudták, kikről van szó, és nekem is megneveztek olyanokat, akiket még én is ismertem (például a katonaszabadító korrupt orvost). De itt jegyzem meg: téves a Szabó Dezső egykori lakóházán elhelyezett emléktáblának az az állítása, hogy "Az elsodort falu"-t Ungváron írta. Minden szakkönyv szerint a regény 1918—1919-ban született, vagyis nem itteni ténykedése alatt. Különben erre utalnak az ott szereplő, jóval későbbi történelmi események is. És én úgy tudom, hogy nem is a megjelölt épületben lakott, hanem a szomszédos házban (többen is így mondták), de erre nem merném rátenni a fejemet.

* * *

Azt hiszem, büszkék lehetünk azokra a hajdani kimagasló ungváriakra, akik az igaz útra kalauzolták, tudással vértezték fel, szépre, jóra nevelték az előttünk járó nemzedékeket, amelyek azután nekünk adták tovább a tőlük kapott szellemi kincseket. Jó szívvel kell megemlékeznünk a régi nagyokról.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó