2010. március 23., kedd Országos közéleti lap VI. évfolyam, 43. (906.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Ha nem lehet gyermekem...

Nemrégiben egykori gimnáziumi osztálytársam fényképére lettem figyelmes az egyik lapban, s a cikket elolvasva örömmel konstatáltam, hogy élete rendezett körülmények között zajlik, választott hivatásában pedig szép sikereknek örvend. Némi nosztalgikus hangulat lett úrrá rajtam, eszembe jutottak a régi diákévek s megannyi közösen átélt emlék. Gyakorlatilag egy-két futó találkozást leszámítva már hosszú évek óta nem volt alkalmunk beszélgetni. Napokig ő járt a fejemben. Aztán egy szomorú emlék is felszínre tört bennem vele kapcsolatban, s rögtön értettem a sokak által véletlenek furcsa egybeesésének vélt gondviselői időzítés lényegét. Hiszen a vele történtek némileg kapcsolódnak a Kezünkben a Jövő Alapítványnál (KaJA) végzett jelenlegi munkámhoz is. Tulajdonképpen bizalmas, baráti viszonyban álltunk akkoriban, így rögtön feltűnt, amikor egyszer csak kedvetlenné és egyre zárkózottabbá vált. Egyértelmű volt, hogy valami súlyos dolog nyomasztja őt, de próbáltam türelmesen kivárni, amíg önszántából keres meg, hogy beszélni szeretne róla. Így történt. Elmondta, hogy hamarosan meg fogják műteni, de a kezelőorvosa szerint a beavatkozás miatt valószínűleg soha nem lehet gyereke, ami önmagában is megrendítő hír, hát még, ha egy iskoláskorú gyerekkel közlik, aki szó szerint előtte áll az életnek. Ebben a helyzetben még érdemi támaszt sem tudtam nyújtani számára, különösen, mert a hallottak után annyira letörtem, hogy neki kellett lelkesítenie engem.

Életem egyik legellentmondásosabb időszaka következett ezután. Noha nem én voltam a közvetlen érintett, mégis a kamaszokra jellemző összes túlzás, sarkítás, düh és világutálat alakította a környezetemben élők számára egyre elviselhetetlenebbé váló modoromat. Kezdetben még azon dühöngtem, miért az általam ismert legszerényebb, legkedvesebb, legönzetlenebb és legpéldásabb életet élő személlyel történik mindez, aki nem mellékesen mélyen hívő vallásos ember is?! Talán pont az Istennel való szoros kapcsolatából fakadt, hogy hamar sikerült maradéktalanul feldolgoznia és elfogadnia ezt a helyzetet. Nem úgy nekem, aki továbbra is azon dühöngtem, miféle erő irányítja ezt a világot, amelyben annyi boldogtalan gyermek nő fel szeretet nélküli családokban, miközben a "jó embereknek" meg nem lehet gyerekük. Kamaszszemmel saját gyerekkoromat is sokkal nyomorúságosabbnak és minden szeretetet nélkülözőnek láttam azokban a hetekben, mint amilyen volt valójában. Hiszen a tizenévesek gyakran hiszik, hogy ők tévedhetetlenek, a legokosabbak, de legalábbis ők mindent másként és persze jobban csinálnának, mint a szüleik. Ennek pedig előszeretettel hangot is adnak, mint ahogy azt én is tettem, számtalanszor megbántva szüleimet éles hangú szóváltások során. Mindeközben jómagam is pont a lényeget felejtettem el, nevezetesen azt, hogy vannak szüleim, akiknek köszönhetően családban nőhettem fel, s mivel egészséges és iskolázott vagyok, annyira azért nem végezhették rosszul szülői feladataikat, mint ahogy azt állítottam róluk. Végül, a barátomhoz hasonlóan nekem is sikerült túljutnom a vele történtek által generált lelki válságomon.

Kultúrkörünkben a teljes értékű életvitel kötelező részeként tekintenek a férj, feleség, gyerekek jellegű hagyományos családmintára. Ha bármelyik eleme hiányzik, a közvélemény már nem tekinti teljes értékűnek és talán ez az alsóbbrendűségi stigma is fokozza mindazok fájdalmát, akik valamilyen élet adta fogyatékkal kénytelenek együtt élni. Vannak, akik megkeserednek a rájuk rótt teher alatt, mert ragaszkodnak eredeti elképzelésükhöz az életükkel kapcsolatban, amelyet nemcsak környezetük, de ők maguk sem tekintenek már teljes értékűnek, ha nem születhet gyermekük. De vannak, akik a korlátaik ellenére is megpróbálnak minél teljesebb életvitelt kialakítani, még ha ehhez a korábban eltervezettől teljesen eltérő, új rendszer szerint kell is felépíteni az életüket, mint ahogy az említett egykori barátom is tette.

Utólag úgy vélem, talán valóban nem mi döntünk arról, hogy születhet-e vér szerinti utódunk, de hogy legyenek gyerekeink, akiket mi nevelünk fel a saját szellemi örökségünk továbbvivőiként, annak számos lehetősége van.

Kovács Sándor,

a Kezünkben a Jövő Alapítvány munkatársa

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó