2010. március 20., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 42. (905.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Négy év mérlege

Kísérlet a fejlesztéspolitika és a kisebbségpolitika összeházasítására

Az utóbbi években status quo alakult ki a Magyarország által Kárpátaljára juttatott támogatások elosztása terén. A források egy jelentős részéről a történelmi egyházak döntöttek, a fennmaradón pedig megközelítőleg egyenlő arányban "osztozott" az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ).

A legfontosabb a kiszámíthatóság és a stabilitás volt, legalábbis Gémesi Ferenc, a magyar Miniszterelnöki Hivatal (MeH) kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára szerint.

– Mennyire van konszenzus az eddigi gyakorlat mögött, vagy esetleg a választások után egy új helyzet felboríthatja a stabilitást?

– Ha összevetjük az 1998–2002 közötti, illetve a 2002 utáni időszakot, sajnos nem mondható el, hogy ebben a kérdésben mérhetetlenül nagy konszenzus lett volna. 2002-ben azzal szembesültünk, hogy olyan négy év előzött meg bennünket, amikor nagyon is tudatosan, politikai vagy személyes szimpátia alapján került sor egyik vagy másik határon túli szervezet támogatására vagy ignorálására. És ez Kárpátalja esetében markánsan igaz volt. Éppen ezért kezdtük el 2002-ben, és erősítettük fel 2006-ban – meghirdetett módon –, nem kívánunk azzal foglalkozni, hogy valamely szervezet melyik magyar párttal van jó viszonyban, s melyik európai pártcsaládhoz tartozik vagy mondja magát tartozónak. Úgy gondolom, az elmúlt évek azt mutatták, nagyon kiegyensúlyozott és jó viszony alakult ki a határon túli legitim magyar szervezetekkel. Ha megnézzük, az öndefiníció alapján szinte valamennyi a jobbközép politikai erőkhöz sorolható vagy sorolja magát, például tagja vagy társult tagja az Európai Néppártnak. Ha úgy tetszik, sajátos a helyzet, hiszen van egy baloldali, balközép kormány Magyarországon, és ezek a szervezetek elvben egy másik politikai mezőben mozognak. De mi sokkal fontosabbnak tartottuk a magyar–magyar ügyet, semmint azt nézegetni, hogy ki hová tartozik.

– Felborulhat-e a jövőben ez a status quo?

– Azt remélem, nem egy 12 évvel ezelőtti logika köszön vissza a kampányban vagy a kampány után Magyarországon. Mindenkinek, tehát az ellenzéknek is tudomásul kell azt vennie, hogy nagyon sok minden változott. Ugyanúgy nem lehet nemzetpolitikát folytatni, mint az 1990-es évek elején, közepén. Nemcsak azért nem, mert az egész világ megváltozott körülöttünk, hanem azért is, mert ezek a magyar szervezetek emancipálódtak, felnőttek. Nem lehet velük úgy bánni, mint szatelitekkel. Ha nem vesszük észre, hogy ezek önálló jogon működnek, legitimek, nagyon súlyos hibát követünk el. Akár tetszik, akár nem, a legitimitásukat nem Budapestről nyerik, hanem az itteni választóktól. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az a valóságot hagyja figyelmen kívül. A kampánynak – talán első ízben – szerencsére nem része a nemzetpolitika. Nagyon remélem, ez nem azt jelenti, hogy e nyolc év vagy tizenkét év nyomtalanul múlt volna el a magyarországi politikai pártokban. Ha elég bölcsek a politikai szereplők, akkor tudomásul veszik ezeket a realitásokat, azt, hogy a magyar közösségek kiket választanak. Ha nem elég bölcsek, akkor sajnálatos módon kialakulhat olyan viszonyrendszer, hogy szortíroznak a szereplők között. De azt gondolom, hogy ugyanoda mégsem lehet visszamenni. Ezeket a szervezeteket ugyanis lehet szeretni vagy nem szeretni, de nem mi mondjuk meg, hogy jók vagy nem jók.

– Most, egy kormányzati ciklus végén a nemzetpolitika terén mit lát a legnagyobb eredménynek?

– A legnagyobb eredmény talán éppen a stabilitással függ össze. A támogatások, az egész rendszer átalakításának két oka volt. Az egyik, nagyon is konkrét tapasztalatok voltak arra nézve, hogy nem működik jól. Nagyon sok mindenki foglalkozott vele, biztosan sokan jó szándékkal, de látszott, hogy a rendszer nem célirányos, nem elég hatékony, nem elég jó, drága, sokszereplős. De nemcsak az olcsóság vagy a jobb átláthatóság volt az ok, hanem az is, hogy próbáljunk meg olyan stratégiákat kidolgozni, ami kiszámítható. Erről szól a nemzeti intézmények létrehozása is. Azt gondolom, talán az egyik legnagyobb eredmény, hogy a stabilitásnak ezt a szigetét megteremtettük. A támogatási struktúra átrendezésével bizonyítottunk, meg lehet teremteni egy olcsó, átlátható és egészen népszerű rendszert. A Szülőföld Alap igazolta, igenis lehet úgy reformot csinálni, hogy az működőképes legyen. A fejlesztéspolitikát és a kisebbségpolitikát megpróbáltuk összeházasítani, ennek jótékony hatása az elkövetkező években jelentkezik majd. Arra koncentráltunk, hogy Magyarországon úgy valósuljanak meg fejlesztések, együttműködve a szomszédos országokkal, hogy azokra a régiókra koncentrál, ahol magyar közösségek élnek. Ott is épüljön út, ott is legyen beruházás. Nem választható ugyanis szét a nyelvi-kulturális identitás és az intézmények, valamint a mindennapi megélhetés, a gazdasági-szociális feltételek, amelyek a hátteret adják.

– És mit tart a legnagyobb kudarcnak?

– Amit hiányként vagy kicsit hiátusként élek meg – és ennek döntően politikai, személyes okát látom –, hogy a magyarországi ellenzéki pártok, a jobboldal tudomást sem kívánt venni arról, milyen tartalmi-érdemi változások zajlottak, zajlanak le a magyar közösségekben. Mereven ragaszkodott ahhoz a fajta szemlélethez, amit 10–15 évvel ezelőtt képviselt. Magyarán: ebben a négy évben nem lehetett érdemi, tartalmi vitát folytatni arról, vajon tényleg jó irányba megyünk-e? Szentenciákat, politikai jelszavakat hangoztattak. A legnagyobb gondnak azt tartom, hogy ugyan minden párt azt mondta, rendkívül nyitott a konszenzuális politikára, csak éppen arra nem volt nyitott, hogy érdemi vita induljon el. Pedig ennek helye lett volna.

Tóth Viktor

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó