2010. március 13., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 38. (901.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
A monda
(Részlet)

A magyar sereg élén, deres lován Opor ült. Mellette lovagolt a két jó barát, Zolta és Botond is. Nádszál vékony termetű az egyik, kis köpcös a másik, de harcban mindkettő legyőzhetetlen. Zolta villámgyors kardcsapásaitól csak úgy hullott az ellenség, ahová meg Botond odasújtott buzogányával, ott nem maradt más, mint beszakadt vért, sisak és koponya.

Míg a magyar sereg Konstantinápoly falai alá érkezett, útjukat égő városok és falvak jelezték, jöttüket menekülők hada hírelte. Bíborban született Konstantin császár jobbnak látta alkudozással megelőzni a várható ostromot. Követeket küldött Oporhoz, s azt ajánlotta, hogy a császár és a magyarok egy-egy kiválasztott vitéze vívjon párviadalt. Ha a magyarok vitéze győz, akkor ő, Konstantin vállalja az adófizetést.

Opor rábólintott. Kis idő múlva egy óriási görög lépett ki a város kapuján, s megállt a vezér előtt. Egy egész fejjel magasabb volt Opornál, s olyan izmai voltak, mint egy bivalynak.

– Idehallgassatok, ti kutyafejűek! Az én nevem Papadopulos. Lássam azt az embert, ne is egyet, kettőt, aki ki mer velem állni!

Botond és Zolta egyszerre léptek elő a seregből. Erre a görög harsány nevetésre fakadt:

– Hát nincs közöttetek egy épkézláb fegyverforgató ember?

– Én Botond vagyok, termetre a legkisebb a magyar seregben. Ma leáldozik a te életed napja. Egyedül is ellátom én a bajodat!

Magasba emelte harci buzogányát, s odalépett a város kapujához. Egy suhintás, egy dörrenés, s a nehéz, vasazott kapun embernyi rés nyílt. A császár és a császárné is megjelent az egyik várbástya fokán. A görög óriás diadalának és a pöttömnyi magyar csúfos vereségének ők is szemtanúi akartak lenni. Megkezdődött hát a párviadal. Botond fürgén hárította a görög hatalmas csapásait. Az csak fújt, öklelt, de csapásai minduntalan célt tévesztettek. Kapkodta a fejét, nehézkesen forgott ellenfele után, de Botond buzogányának ütéseit nem tudta elkerülni.

Mikor éppen úgy érezte, hogy kardjának egyetlen suhintásával halálra sújthatja ellenfelét, a főhadvezér lekiáltott hozzá:

– Most küldd a pokolra a bestét!

Papadopulos kardja e hangra egy pillanatra megállt a levegőben. Ez a pillanat elég volt Botondnak arra, hogy lesújtson. Buzogánya épp az óriás kardot tartó karját érte. Az felüvöltött, s jobbja bénán csüngött alá. Balkézzel, sebzetten egyre hátrébb szorult, egyre közelebb a város kapujához. Már több sebből vérzett, amikor egy halálos csapás végleg földre terítette.

A császár és kísérete megszégyenülten takarodott vissza a palotába, s aznaptól fogva ismét fizették az adót a magyaroknak.

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó