2010. március 13., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 38. (901.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
A szoknyabolond

Kórházi emlék.

Ennek az asszonynak valamiért rokonszenves lehettem, mert az ágyamhoz húzott egy széket, és panaszkodni kezdett: lám, a férje megint nincs az ágyában, ki tudja, hol kószál.

Én súlyos betegen feküdtem, ezért nem örültem az asszony bizalmaskodásának. Nem hiányoztak nekem a magam bajához az ő gondjai is.

Tulajdonképpen irigyelnem kellett volna ezt a virgonc betegtársat, akinek a párja panaszaival telesírta a fülemet. Én ágyhoz vagyok kötve, a fejemet sem szabad megmozdítani, az meg jön-megy, nem leli a helyét, teszi a szépet az ápolónőknek, takarítólányoknak (az utóbbiakat meg is csipkedi). Nem is tudom, hogy miért van itt. Azt gondolná az ember, hogy kutya baja. Csakhogy ennek ellentmondott, hogy vizitkor az osztály valamennyi orvosa odagyűlt az ágyához, aggodalmaskodó arccal váltottak néhány csöndes szót, intették a pácienst, hogy pontosan vegye be a gyógyszereit, és szigorúan a kijelölt időben. A barátunk pedig, úgy látszott, alig figyel rájuk. Csak azt várta, hogy elmenjenek, azután fölpattant, elhagyta a kórtermet. Én pedig törtem a fejemet, miféle betegsége lehet – láthatólag nem is jelentéktelen –, hogy órákig bóklászhat vele.

Most megkérdezhettem volna az asszonytól, hogy ez a békétlen fráter mi miatt került kórházba, de nem akartam szaporítani a szót.

Ő meg tovább mondta a magáét. Hogy egyetlen nyugodt órája sincs a férje miatt, mert az fut minden szoknya után. Képzelhetem, hogy ez neki milyen megalázó lehet, mert őt nem is a féltékenység bántja elsősorban, hanem a szégyen, hogy ő, lám, nem elég jó a párjának (hát igen: szemrevaló teremtés volt). Tulajdonképpen már el is vált volna tőle, de hát a gyerekek... És nem is az, hogy apa nélkül nőnének föl, hanem ő a csepp fizetéséből el sem tudná tartani őket. A férje pedig igen jól keres; a nőkre is költ, és így is marad elég a családnak. Hát gondolhatna a gyerekekre, vigyázhatna magára. Mert mi lesz azokkal, ha őt elviszi a betegség? A sok udvarlás nem tesz neki jót. És látja, most is töri valahol a nyakát.

Ekkor lépett be a kórterembe a barátunk. Mosolygósan, jókedvűen.

– Mi az? Szórakoztatod a szerkesztő urat? – és odahajolt a párjához, hogy megcsókolja.

És akkor történt egy váratlan esemény. A férfi elvágódott a földön, elvesztette az eszméletét.

Lett is nagy riadalom.

Az asszony segélykiáltására besiettek az ápolónők, fölemelték, rátették az ágyra. Jött az orvos is, megvizsgálta, és az egyik nővért elküldte a professzorért. Az is gyorsan ott termett, ő is megnézte a beteget, és rendelkezett:

– Az intenzívre!

Vitték.

Az asszony kétségbeesetten kullogott a hordágy után.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó