2010. február 25., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 29.-30. (892.-893.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Emberevő madarak

Egy közelmúltban végzett tudományos vizsgálat ismét igazolta, hogy a valóság időnként a legvadabb fantáziát is felülmúlja. A XXI. Századi technológia segítségével ugyanis fény derült arra, hogy a Harpagornis moorei a valaha ismert legnagyobb sasfaj volt, amely "csúcsragadozóként" uralkodott Új-Zéland déli részén. A mintegy háromméteres szárnyfesztávolsággal és tizenöt kilogrammos testsúllyal rendelkező óriásmadár első maradványait Julius von Haast német természettudós fedezte fel 1872-ben, de élő példánnyal már nem találkozott a szigeteken.

Ezer esztendővel ezelőtt, az első polinéziai eredetű népcsoport érkezésekor különleges állatvilág népesítette be Új-Zélandot, ahol egyetlen szárazföldi emlős élt, viszont több mint 250 madárfaj uralta az elszigetelt területeket. A tápláléklánc csúcsát az óriás sas képezte. A madár annak ellenére, hogy méreteivel elérte a "repülőképesség" felső határát, óránként 80 kilométeres sebességgel volt képes szárnyalni. Az ember megjelenéséig vetélytárs nélkül vadászhatott akár a három métert és kétszáz kilogrammot is elérő moafajokra.

A gigantikus madár hatalmas erejével győzte le áldozatait. Izmos lábaival először feldöntötte a nála jóval termetesebb állatot, majd hosszú és éles karmaival átszúrta a nyakát vagy bezúzta a koponyáját. Miután a moa kimúlt, a vadász nyugodtan hozzáláthatott áldozata bekebelezéséhez, hiszen nem kellett más ragadozóval osztoznia a zsákmányon.

Ez a helyzet azonban a szigetcsoportot elfoglaló maori törzs terjeszkedésével megváltozott. A XI. században letelepedett nép a moa kiirtásával elvette az élelmet az óriássas elől, és a XVI. században annak kihalásához vezetett. Némely állítások szerint azonban még a XIX. században is fel-felbukkant néhány példánya a térségben. Ezt támasztja alá, hogy a rejtélyes madárról Új-Zéland akkori kormányzója is beszámolt: Sir George Gray 1821-ben egy ismeretlen fajhoz tartozó, hatalmas termetű sast figyelt meg a hegyekben, melyhez hasonlóról csak a helyi mítoszokban hallott.

A Haast-féle sas létezését mindössze három teljes csontvázlelet tanúsítja, de a maori mondavilág érdekes adalékokkal szolgál a különleges madár alaposabb megismeréséhez. Az új-zélandi legendárium szerint a pouakai néven ismert gigantikus sas a vidéket egykor benépesítő sárkányoktól származott, és a Dél-sziget belsejében elterülő hegységekben tanyázott. A napjainkban is fellelhető számos ősi sziklarajz és barlangfestmény alapján a szárnyas valóban rettegéssel töltötte el a maorikat. Gyakran még a falvakba is bemerészkedett, és gyilkos karmaival örökre magával ragadta az "égi veszedelem" elől kétségbeesetten menekülő nőket és gyermekeket.

S bár az emberevő madarakról szóló történeteket a legtöbb természettudós sokáig kételkedéssel fogadta, az elmúlt években tudományos módszerekkel is sikerült bebizonyítani, hogy a Haast-féle sas étrendjében az ember is szerepet kapott. Egy ausztrál és egy új-zélandi paleontológus, Ken Ashwell és Paul Scofield a legmodernebb számítógépes eljárás segítségével "keltette életre" a titokzatos óriásmadár csontozatát, és arra a következtetésre jutott, hogy az hatalmas mérete és testfelépítése alapján akár gyermekeket is könnyedén elragadhatott. A kutatás során az is bizonyítást nyert, hogy a Haast-féle sas a Föld legkisebb sasfajaival áll közeli rokonságban, de az Új-Zélandon meghonosodott madár testtömege legalább tízszeresére nőtt, így a termetesebb prédaállatokhoz alkalmazkodott ragadozó példátlanul gyors evolúciós átalakuláson ment keresztül. A világszenzációt jelentő felfedezés ezzel nem csupán az emberrabló madarakról szóló legendákat igazolta, hanem az ősi élővilágról alkotott ismereteket is új megvilágításba helyezheti.

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó