2010. február 20., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 27. (890.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Antikvárium

Van-e kellemesebb hely könyvszerető ember számára, mint az antikvárium? Csak úgy találomra levenni a polcról egy-egy kötetet, és kellemes bizsergést érezni, ha olyan akad, amelyre rég fáj a fogunk, de semmiképp nem tudtunk hozzájutni. És közben elgondolkozni azon, kié lehetett, miért kellett eladnia? Égető szüksége volt a pénzre? Vagy örökül maradt rá, de nem érdekelte, sőt idegesítette, hogy polcáról kiszorít más, számára fontosabbakat – nos, antikváriumba vele. Hát ilyesmi késztet töprengésre, ha megveszek egy-egy régi könyvet. Ilyenkor kiadási évéből, külsejéről megpróbálom kitalálni, kié lehetett. Könnyebb dolgom van, ha – szerencsés esetben – van benne dedikáció, esetleg a tulajdonos neve, habár ezt ki szokták törölni. Néha egyet-mást azért elárul magáról a könyv, és ezt a fantáziámból kiegészítve, kis történetet tudok formálni köréje.

No, nézzük!

Mostanában egy érdekes mai cseh költő verseit fordítottam. Bár tudom a nyelvet, itt-ott jól jött, pontosításul, a szótár. Ezt nagyon régen vettem. A negyvenes években a Koronával szemben volt egy antikvárium; fontos üzletnek számított; új könyvekhez még nem lehetett hozzájutni, nem csupán magyarokhoz, hanem oroszokhoz-ukránokhoz sem: a háború után nehezen kezdtek működni a kiadók. Nos, ebből a boltból származik Brábek Ferenc műve, a "Cseh–magyar kézi szótár". Igen jó segédeszköz. Prágában jelent meg még 1912-ben. Az egykori tulajdonos nevét innen is eltüntették, de én, a történelmi helyzetet ismerve, megpróbáltam megformálni magamnak a képét. Hát bizonyára magyar tisztviselő lehetett, akit csapásként ért, mikor az államfordulat után Kárpátalján bevezették a csehet mint hivatalos nyelvet (érdekes módon nem a ruszint, pedig a szlovákok anyanyelvükön kormányozhatták az országrészüket). Az emberünk gondban volt: nyelvtudás nélkül hogy tarthassa meg az állását? Szótárat szerzett, keservesen "biflázta" a szavakat, egy idő múlva tudott annyit, hogy némi gyakorlatot szervezve így-úgy helyt tudott állni. Különben egy nyelvet, nehezen ugyan, de szótárból is meg lehet tanulni. Erre jó példa volt egy Kárpáti Igaz Szós kollégám, Vajdaffy Géza (sajnos, fiatalon meghalt még 1949-ben) esete. Jogot végzett. De nem beszélt szláv nyelveket, s így a háború után nem tudott mit kezdeni magával. Hát nekiveselkedett, betanulta a Mitrák-féle magyar–orosz nagyszótárt, majd jelentkezett nálunk fordítónak. A szerkesztőségben neki volt a legnagyobb orosz szóismerete; ha kellett, másokat is kisegített. No de vissza a Brábek-féle cseh szótárhoz! Ennek vajon mi lett a további sorsa, hogy került az antikváriumba? Hát talán úgy, hogy a tulajdonosa a front közeledtével – az otthonát, holmiját odahagyva – elmenekült (számos magyar tette ezt meg akkor). Az új hatalom a lakást kiutalta egy távolról idetelepültnek (alkalmasint egy szovjet tisztnek), az eladta a könyvet: kijött belőle egy fél liter vodka ára... Hát így tükröződhetik a kor egy antikváriumi példányból.

És még egy hasonló példa. Akkoriban nekem is szükségem volt a Mitrák-féle szótárra. Ezt is a Koronával szemben levő üzletben szereztem be. Ebbe a tulajdonos a nevét, sőt a foglalkozását is beleírta, benne is maradt, így egyszerűnek látszott történetet konstruálni hozzá. Egy görög katolikus lelkészé volt ugyanis a könyv. Őt azonban, mint számos szolgatársát, alighanem deportálták, a megélhetési gondokkal küzdő feleség pedig pénzzé tehette, amit lehetett.

Most pedig jöjjön egy örvendetes fölfedezésem. Még gimnazista koromban szerettem volna elolvasni Nietzsche nagyhírű, magyarra "Im-ígyen szóla Zarathustra" címmel lefordított művét, ám sehogy sem tudtam hozzájutni, hiszen 1908 óta nem volt magyar kiadása. Megérdeklődtem: a Drugeth gimnázium tanári könyvtárában megtalálható, csakhogy azt persze diáknak nem lehetett kölcsönvenni. Bár ideadták volna nekem, most meglenne. Mert 1944 végén szovjet katonai kórházat rendeztek be a gimnázium épületében, a harmincezernyi értékes könyvet kihajigálták az udvarra, ott áztak az esőben. Több társammal együtt megpróbáltam válogatni az épen maradtakból, de a Zarathustra nem került elő. Hanem, eové: 1947-ben megláttam az említett antikváriumban, igaz: oroszul. De sebaj: már jól tudtam a nyelvet. Lecsaptam rá, beletemetkeztem, habár a még "cári" helyesírással kiadott, múlt század eleji példány olvasása nem volt könnyű. Nos, ennek a könyvnek kalandos útja lehetett, míg Ungvárra került, és annyira talányos, hogy meg sem kíséreltem kitalálni.

Egyszer azonban a saját regényem tréfált meg, amikor megvettem a Kobzár könyvesbolt akkori antikváriumi részlegében. Megörültem neki: régen jelent meg, már kifogyott a készletem. És meglepetéssel láttam, hogy dedikáltam is. De vajon kinek? Annak idején csak a keresztnevét írtam oda, és akárhogy erőltettem az agyamat, nem emlékeztem rá, hogy ilyen nevű nőismerősöm egyáltalán lett volna. Pedig nem is állhatott távol tőlem, mert a névhez odaírtam a "-ka" kicsinyítő képzőt is. És miért vált meg a könyvtől? Dedikált példányon nem szokás túladni. Meghalt? A legvalószínűbbnek ez látszott. De bármi is történt vele, ez számomra örök titok marad, ahogy a kiléte is. (Azóta az ajánláskor ritkán mellőzöm a vezetéknevet.)

Hát ilyenek voltak az én antikváriumi kalandozásaim. Többet is el tudnék mondani belőlük, sokat – de azt hiszem, ennyi is elég lesz.

Nos: "Habent sua fata libelli."

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó